A NYÍLVESSZŐBŐL KÉSZÜLT LÁNC

Volt két előkelő fiatal indián, igen jó barátok voltak. Az idősebbiknek főnök volt az apja, és a falu közepén volt a házuk, a fiatalabb a tábor szélén lakott. A fiúk hol az egyik, hol a másik házban játszottak, s nagyon sok íjat és nyílvesszőt készítettek.

Egy alkalommal a fiúk ismét versenyre keltek: melyikük tud több nyílvesszőt készíteni. A tábor mögötti dombon szép magas gyep nőtt, és a gyermekek itt játszadoztak, hacsak idejük engedte. Egy szép, holdas éjjelen is ide indultak. Útközben a fiatalabb, aki elöl ment, azt mondta:

- Barátom, nézd a holdat, nem gondolod, hogy ugyanolyan formájú, mint az a kagyló, amelyet ajakdíszül hord anyám?

A másik azt felelte:

- Ne szólj többet, ilyen tiszteletlenül nem szabad a holdról beszélni.

Hirtelen minden elsötétedett, az idősebbik és előkelőbb fiú szivárványszerű karikát látott megjelenni. Amikor ez eltűnt, vele együtt eltűnt a barátja is. Hiába hívta, választ nem kapott. Azt gondolta: „Úgy látszik, fölszaladt a dombra, hogy elmeneküljön a szivárvány elől.” Fölnézett, és újra ott látta a holdat az égen.

A főnök fia felért a dombra, és körülnézett, de barátja nem volt sehol. Akkor már sejtette, hogy a hold elvitte magával; a kerek szivárvány, amit látott, a hold volt.

Így hát az egyedül hagyott fiúcska sírdogált, és azután kipróbálta az íjakat. Egyikre a másik után kötött húrt, de mindegyik eltört. Végül eltörte a saját íjait is és barátja íjait is, csak egyet nem, amelyik nagyon kemény fából készült. Azt gondolta: „Most a hold melletti csillagot veszem célba.”

Volt azon a helyen egy nagyon nagy és fényes csillag. Kilőtte nyilát a csillag felé, s miközben nézte, a csillag valóban elsötétedett. S ekkor abból a halomból, amelyet készítettek, egyik nyilat a másik után lőtte ki, és egyre bátrabb lett, amikor látta, hogy egyik nyila sem tér vissza. Egy idő múlva észrevette, hogy a nyilak egymáshoz tapadva láncot alkotnak. Végül is a fellőtt nyilakból készült lánc leért egész a válláig. Ekkor még egy utolsó nyilat akasztott rá, hogy a lánc tökéletes legyen.

A fiúcska nagyon szomorú volt, hogy elvesztette barátját, s mikor lefeküdt a nyíllánc alá, elaludt. Amikor felébredt, körülnézett a dombon, és íme, a nyilak helyén az égből leereszkedő hosszú létra volt, amely mellette ért véget. Elhatározta, hogy felkapaszkodik a létrán, előbb azonban mindenféle fajta gyümölcsfa és bokor ágát szedte össze, s a hajába tűzte őket.

Egész nap felfelé haladt a létrán, éjjel megpihent. Amikor másnap reggel felébredt, érezte, hogy valami húzza lefelé a fejét. Megfogta az egyik bokor ágát, amely a hajába volt tűzve, és úgy találta, hogy tele van málnával. Amikor megette a málnát, új erőre kapott, és visszarakta az ágakat a hajába. Délben megint megéhezett, s megint kiszedett egy másik ágat a hajából, amely tele volt kék áfonyával. Az égben már nyár volt, ezért értek meg a bogyók. Másnap reggel újra megéhezett, és a hajából kihúzott egy ágat, amely tele volt vörös áfonyával.

Mikor felért a létra tetejére, nagyon elfáradt. Mohát, puha gyepet gyűjtött össze, és lefeküdt aludni. Miközben aludt, valaki odajött hozzá, és megrázta.

- Kelj fel, kedves fiú!

A fiú felébredt és körülnézett, de senkit sem látott. Ekkor úgy tett, mintha újra elaludna, de titokban kilesett a szempillája alól. Egy nagyon szép pici lány jött feléje. Ruhája tiszta volt, rendes, cipőcskéjét sok sündisznó tüskéje díszítette. A kislány így szólt:

- Azért jöttem, hogy elvigyelek nagyanyám házába.

A fiú elment a kislánnyal, és egy kicsiny házhoz érkezett. A kis házban egy öregasszony élt. Az öregasszony megkérdezte:

- Miért jöttél ide, fiacskám?

A fiú azt felelte:

- A barátomat követtem, aki eltűnt.

- Ó - felelte az öregasszony -, nincs messze, itt van a szomszédban, mindennap hallom sírni. Ő a hold házában van bezárva.

Akkor az öregasszony enni adott a fiúnak. Csak odatette a kezét a szájához, és bármit kívánt, lazacot vagy mást, az azonnal megjelent. A lazac után bogyókat is adott neki, és azután húst is, mert tudta, hogy a fiú nagyon megéhezett a hosszú úton. Azután ajándékozott neki egy fenyő­tobozt, egy vadrózsaágat és egy kis követ.

A fiú elindult a hold háza felé, és hallotta, amint a barátja kétségbeesetten kiáltozik; fel­mászott a ház kéménylyukába, de ott már nem tudott kijutni. A főnök fia kívülről felmászott a kéményhez, és kihúzta a barátját.

Betették az elvarázsolt fenyőtobozt a hold házának kéményébe, ahol a fiú fogoly volt, és meghagyták neki, hogy utánozza a fiú hangját: azután elfutottak.

Egy idő múlva azonban a fenyőtoboz leesett a kéményből, és nem kiáltozott tovább. Így a hold rájött, hogy foglya megmenekült, és a szökevények után indult. Amikor a főnök fia észrevette ezt, eldobta a vadrózsaágat, amit az öregasszonytól kapott. Az ág nőni kezdett, bokorrá tere­bélyesedett, s a holdnak nagy fáradságába került áttörni az ágakon.

Majd újra közeledett feléjük. S már csaknem elérte őket. A fiúk eldobták a követ, azonnal hatalmas sziklává nőtt. A hold nem tudott átjutni rajta, újra meg újra visszacsúszott. Azóta sem árthat a földi embernek a hold, és nem juthat le a földre.

Amikor a fiúk elérték az öregasszony házát, örvendeztek egymásnak, hiszen menekülés köz­ben alig volt idejük egymást üdvözölni. Az öregasszony enni adott nekik, s mikor elkészültek, azt mondotta:

- Menjetek, feküdjetek le ugyanazon a helyen, ahol megérkeztetek. Ne gondoljatok semmi másra, csak a földi játszótérre, ahol együtt játszottatok.

Úgy is tettek.

Egy idő múlva azonban az a fiú, akit elfogott a hold, az öregasszony házára gondolt, és azonnal ott találta magát. Az öregasszony azt mondta:

- Menj, feküdj le újra, de ne gondolj rám többé. Semmi másra ne gondolj, csak a játszó­helyetekre.

Most már sikerült. Elaludtak, s amikor fölébredtek, ott feküdtek a dombon, a létra tövénél. Egy ideig heverésztek, és meghallották, hogy a főnök házában verik a dobot, mert halotti torra készülnek. A főnök fia így szólt:

- Gyerünk haza!

A másik azonban azt felelte:

- Várjunk, amíg vége van a halotti tornak.

Később a fiúk elmentek a ház elé, és figyelték, amint a gyászolók arcukat befeketítve meg­érkeztek. Egy fa mögött húzódtak meg. A halotti tánc egész éjjel tartott, de senki sem ismerte fel őket.

Később a főnök fia arra gondolt: „Bárcsak az öcsém jönne erre!” S valóban hamarosan kijött a házból az öccse.

Megszólította az idősebb testvér:

- Gyere ide, öcsém, én vagyok!

De a gyermek félt, visszaszaladt a szobába, és így szólt anyjához:

- A bátyám és a barátja állnak künn.

- Miért mondod ezt? - felelte az anyja. - Hát nem tudod, hogy a bátyád meghalt?

A gyermek azonban megismételte:

- Csakis ő lehet az, hiszen megismertem a hangját és őt magát is.

Az anya nagyon sírt. Erre azt mondta a kisfiú:

- Kimegyek, és behozok egy darabot az ingéből.

- Jól van - mondta az anyja -, akkor elhiszem, amit mondtál.

A kisfiú kiszaladt, leszakított egy darabot bátyja ingéből. Ez azután meggyőzte az édesanyját is.

Hírül vitték a többieknek, hogy megjöttek a fiúk. Eljöttek a másik fiú szülei is, és együtt ünne­peltek.

Az egész falu egybegyűlt, hogy üdvözölhesse a fiúkat, akik ilyen csodálatos módon mene­kültek meg.