A VÖRÖS HATTYÚ

Élt egyszer három testvér. A legkisebbiket Odzsibvénak hívták. Ez egyszer elment vadászni, és egy medvét ejtett. Éppen azt nyúzta, mikor nagy ámulatára látja, hogy körös-körül csupa vörös az ég. Először azt hitte, a szeme káprázik; megdörgölte hát, de a vörösség csak ott ma­radt az égen, s most már valami hangot is hallott, olyasmit, mintha ember szólt volna. Elindult a hang irányában. Egy tó partjára ért; annak vizén csodálatos szép hattyú ringatózott, tolla rőten csillogott a napfényben, s az a különös, csengő hang is tőle származott. Akkor eszébe jutott, hogy otthon, abban a bőrtarisznyában, amely apjuktól maradt rájuk, van három varázs­nyíl. Gyorsan értük ment; célba vette a hattyút, és kilőtte mind a három nyilat. Az első a köze­lében csapott a vízbe, a második a szárnyát súrolta, de a harmadik belefúródott a melle fölött a nyakába. A hattyú verdesni kezdett a szárnyával, aztán lassan mégis fölemelkedett, s elszállt napnyugat felé. Odzsibvé bottal üthette a nyomát.

Tudta, hogy két bátyja nagyon haragszik majd rá, amiért ki merte nyitni apjuk tarisznyáját, megpróbálta hát visszakeríteni a varázsnyilakat, de csak kettőt látott a vízen, a harmadikat a hattyú magával vitte. „Aligha juthatott messzire azzal a sebbel a nyakán” - gondolta, és el­határozta, hogy utána megy.

Híres futó volt, sebesebb a nyílnál; futni kezdett hát nyugatnak, prériken át, dombokon át; futott egész nap, míg csak be nem alkonyodott. Akkor hangokat hallott, emberi beszédet meg a fagurítás döngését, s az egyik emelkedésen nagy tábort pillantott meg. Az őr már jelezte köze­ledését az egyik dombtetőről. A törzsfőnök szívélyesen fogadta, bevezette vigvamjába, leültette, étellel kínálta, s meghagyta a lányának:

- Hozd be kedves barátunk batyuját, és ha elvásott, foltozd meg a mokasszinját.

Az ifjú örült a barátságos fogadtatásnak, de mert fáradt volt az egész napi futástól, hamarosan lefeküdt és elaludt.

Másnap megkérdezte a lánytól:

- Nem láttál erre szállni egy vörös hattyút? Azt keresem; ha láttad, kérlek, mondd meg, merre röpült.

- Csak nem képzeled, hogy utoléred? - mondta a lány, majd mikor az ifjú erősködött, hozzátette: - Ostobaság!

De azért mégis megmutatta neki az utat.

Napkeltéig Odzsibvé csak lassan baktatott; de mikor a nap fölkelt, ismét futni kezdett; futott, míg újra be nem esteledett, s egy másik nagy tábor közelébe nem ért. Ott is szívesen fogadták; a törzsfőnöknek ott is volt egy lánya, még sokkal szebb, mint a tegnapié, s annak úgy meg­tetszett a sudár fiatalember, hogy legszívesebben maguknál marasztotta volna. Odzsibvénak azonban egyre csak a hattyú járt az eszében, kivált miután megtudta, hogy alkonyat előtt látták elszállni a falu fölött.

Másnap reggel megint megkérdezte az irányt, aztán megint futott egész nap, s estére egy kunyhóhoz ért. A kunyhóban egy öregember kuporgott a tűz mellett, s mintha észre sem vette volna az ajtóban az ifjút. De aztán egyszerre csak megszólította: lépjen be, telepedjék le, mindjárt ad neki enni.

- Üstöcském a tűzön áll - mondta, s abban a pillanatban három láb termett a tűz fölött, rajta cserépcsupor. Az ifjú éhes volt, s bár nem mutatta, bizony igen elfanyalodott a kedve, mikor látta, hogy az öreg nem tesz a csuporba csak egyetlen szem kukoricát meg egyetlen áfonya­bogyót. Amikor az étel megfőtt, az öregember hamarosan leparancsolta az edényt a tűzről.

- Láss hozzá, unokám - mondta, és Odzsibvé egyre-másra ürítette ki a csuprot, de az mindig újra megtelt mindaddig, míg az ifjú jól nem lakott. Akkor az öreg visszaparancsolta az edényt a helyére, vendégét meg ellátta mindenféle jó tanáccsal, hogyan juthat el a vörös hattyúhoz.

- Sokszor elszállt már erre - mondta -, de azok közül, akik a nyomába szegődtek, még soha nem tért vissza senki. Nagyon erősen el kell szánnod magad, és mindenre föl kell készülnöd.

Másnap hajnalban Odzsibvé ismét útnak eredt, és estére megint egy öregember kunyhójához ért. Ott is szívesen fogadták, és minden úgy történt, mint az előző napon. Harmadnap estére ugyancsak egy öregemberre akadt. Ez is megvendégelte kunyhójában, majd így szólt hozzá:

- Nehéz dologra vállalkoztál, fiatal barátom. Sok, nagyon sok ifjú haladt el már erre ugyan­az­zal a céllal, mint te, de vissza még egy sem tért. Légy résen; ha jó szellemeid erősek, sikerrel járhatsz. A vörös hattyú egy gazdag varázslónak a lánya, és apja legalább annyira ragaszkodik a lányához, mint a vampumkincseihez. Valamikor régen vampumsapkát viselt a skalpján; de indiánok jöttek egy idegen törzsből, és azzal az ürüggyel, hogy törzsfőnökük beteg lányát akar­ják gyógyítani vele, elragadták tőle a skalpjával együtt. Most aztán gúnyt űznek zsák­má­nyukból, és valahányszor gúnyolják, a varázsló mindig hangosan nyögdécsel fájdalmában. Sok fiatalembert csalt már a vörös hattyú apja kunyhójába, mert aki visszaszerzi a varázsló vam­pumskalpját, jutalmul megkapja a lánya kezét. De ez eddig még senkinek sem sikerült.

Így szólt az öreg, s még sok hasznos tanáccsal ellátta, aztán útjára bocsátotta az ifjút.

Odzsibvé kora hajnalban fölkerekedett; egész álló nap futott, majd ahogy beesteledett, messzi­ről keserves nyögdécselést hallott. A varázsló nyögött, és egyre a kunyhójába hívogatta. Az ifjú belépett, s nem talált odabent mást, csak az öreget: kopasz koponyája csupa vér volt.

A fiatalember nyomban észrevette, hogy a kunyhó belsejét középütt kettéosztották. Az el­vá­lasztott részből időnként különös surrogást hallott, s ebből sejtette, hogy a hattyú lakik ott. A varázsló elmondta neki a bánatát; megkérte, legyen segítségére, és jutalmul a kincseit ígérte neki. Aztán kikérdezte, milyen álmokat látott, mikor magányba vonulva böjtölt. Az ifjú elme­sélte neki álmait. Az öreg, ahogy hallgatta őket, egyszer csak fölkiáltott:

- Ez az! Te vagy az igazi! Te adhatod vissza életemet; de vállalkozol-e rá, hogy a skalpomat visszaszerzed?

Az ifjú vállalkozott rá. Lelkére kötötte a varázslónak, jól figyeljen, és álljon készen, mihelyt ölyv rikoltását hallja, mert ezzel jelzi majd neki, hogy sikerrel járt. Azzal másnap hajnalban útnak indult, és délutánra egy népes, nagy faluba ért. A falu közepén pózna nyúlt magasba, annak tetején lógott a varázsló skalpja. Időnként harci üvöltés hangzott fel, a falu lakossága ugyanis hadi táncot járt a pózna körül.

Mielőtt bárki is észrevette volna, az ifjú gyorsan kolibrivá változott, és a skalp felé röpült. De néhány harcos fölfigyelt rá; erre kolibriból pihévé változott, s úgy lengedezett lassan a skalp felé a fuvalomban. Mikor a pózna tetejéhez ért, leakasztotta róla a skalpot, és lassan-lassan ellengett vele, alig néhány lábnyira az indiánok feje fölött, mert nagyon nehéz volt neki a skalp. Alatta zúgott, háborgott a fölbolydult tömeg, neki azonban sikerült némi előnyt szerez­nie. Akkor ölyüvé változott, és a varázsló kunyhója felé nyilamodott. A varázsló pedig, mihelyt meghallotta az ölyv rikoltását és szárnysuhogását, kidugta fejét a kunyhó ajtaján, úgy, ahogyan előre megbeszélték. Odzsibvé olyan hevesen vágta fejére a vampumskalpot, hogy az öreg egész testében megrázkódott, és reszketve a földre hanyatlott. De a skalp jól megült a fején.

A fiatalember, miután visszaváltozott ölyüből ifjúvá, belépett a kunyhóba; de sokáig kellett várakoznia, míg a varázsló magához tért kábulatából. Az végre föleszmélt a kunyhó előtt; fölegyenesedett fektéből, s a következő percben ott állt az ámuló Odzsibvé előtt, nem mint öregember, hanem mint szép, sudár ifjú. Köszönetet mondott szabadítójának, s még néhány napig magánál marasztotta, a vörös hattyút azonban egy árva szóval sem említette neki.

Mikor eltelt a néhány nap, és Odzsibvé nekikészült, hogy hazainduljon, gazdagon megaján­dékozta vampummal, ruhákkal és mindenféle egyéb kinccsel. Az ifjú most sem említette neki, mennyire vágyakozik a vörös hattyú után. Elszívták a búcsúpipát; akkor a varázsló még egyszer köszönetet mondott neki, s így szólt hozzá:

- Barátom, örökre hálás vagyok neked. Szívesen veled mennék, de hivatásom miatt itt kell maradnom. Amit adtam neked, abból életed végéig megélhetsz. De látom, valami még nyomja a szívedet, csak nem akarsz beszélni róla. Tudd meg hát: megfogadtam, hogy aki visszaszerzi a skalpomat, jutalmul megkapja érte a vörös hattyút.

Erre kinyílt a kunyhó különválasztott részének ajtaja, s ott állt a vörös hattyú gyönyörűséges ifjú lány képében.

- Ez az én édes húgom - mondta a varázsló. - Vidd magaddal, és bánj jól vele; megérdemli. Örömest megy veled rokonaid és barátaid körébe.

Búcsút vettek mindketten a varázslótól, és lassan útnak indultak Odzsibvé hazája felé.

Két vagy három napig vándoroltak, akkor elérkeztek az első öregember kunyhójához. Az szívesen fogadta őket, s egy zsák kincset adott a fiatalembernek különféle jó kívánságok kíséretében. Ugyanígy történt a másik két öregembernél is.

Utána az egyik faluba értek. A törzsfőnök barátságosan behívta őket a kunyhójába, lányát pedig Odzsibvé busásan megajándékozta kincsekkel a zsákból, melyet az öregembertől kapott.

Másnap, mikor útra készültek, azt kérdezte tőle:

- Van egy szép, derék bátyám, eljössz-e hozzá feleségül?

A lány nem sokat kérette magát, s apja is beleegyezett a dologba. Így indultak tovább.

Másnap a másik faluba értek, s minden ugyanígy történt. Mikor másnap hajnalban útra készü­lődtek, Odzsibvé ott is megkérdezte a törzsfőnök lányától:

- Van egy szép szál kisebbik bátyám, eljössz-e hozzá feleségül?

És ez a lány is velük tartott; és nemcsak a lányok mentek velük, hanem sok család is; úgy vonultak a dombokon és prériken át, mint egy népes törzs, és nemsokára Odzsibvé otthonához értek. Odzsibvé ott kivált a csoportból, előrement, és belépett a két bátyja kunyhójába. Minden csupa piszok és hamu volt odabent. Két bátyja meg gyásza jeléül bekormozta arcát, és bána­tosan üldögélt a kihamvadt tűzhely mellett. A kisebbik még úgy is tett, mintha észre sem vette volna öccse érkeztét. Csak akkor élénkült föl, amikor Odzsibvé elmesélte, milyen szép felesé­get szerzett nekik. Hanem akkor aztán volt vigalom, örvendezés; ugrálni, szökdécselni kezd­tek, mintha megháborodtak volna, s alig lehetett rávenni őket, mossák meg arcukat, s készül­jenek föl asszonyaik fogadására.

Egy darabig boldog békességben éltek. Egy idő múltán azonban a két idősebbik testvér mor­golódni kezdett, hogy Odzsibvé annak idején elpazarolta az apjuktól maradt varázsnyilakat; követelték, szerezzen helyettük másikat. Igazában azonban meg akartak szabadulni tőle, hogy szolgálójukká tegyék a feleségét.

Odzsibvé vállalkozott rá, hogy új varázsnyilakat kerít. Addig vándorolt, míg el nem ért egy mélységes mély lyukhoz; az a lyuk az elköltözött lelkek világába vezetett. Ahogy leereszke­dett, tágas, szép mezőség tárult a szeme elé. A mezőn először egy csapat bivallyal találkozott. A bivalyok emberi szóval szóltak hozzá; megkérdezték tőle, hogyan került ide, s mi járatban van; Odzsibvé meg elmondta nekik, hogy varázsnyilat keres.

- Te vagy az első ember, aki lemerészkedett országunkba; halandó eddig még sohasem járt itt - mondta neki a vezérbivaly, és csordájával együtt egy kicsit hátrahőkölt, mintha félne tőle. - Fordulj gyorsan vissza, mert bátyáid bántalmazni akarják a feleségedet. Bátorságod jutalmául ott, annak a fának tövében három varázsnyilat találsz; hanem aztán soha többé ne merészked­jél erre a vidékre.

Odzsibvé megfordult; nyugat felé valami fényességet látott, de nem a nap volt. Megkérdezte a vezérbivalytól, mi az.

- Az a jó lélek lakhelye.

- Hát amott az a fekete felleg?

- Az meg a gonoszság fészke.

Odzsibvé nem kérdezett többet; fölvette a fa tövéből a három varázsnyilat, és jó szellemei segítségével sikerült hamarosan kikapaszkodnia a napvilágra. Nagyot lélegzett a friss, földi levegőből, és útnak indult hazafelé.

Sokáig vándorolt, míg végre föltűnt előtte a faluja. Ahogy a kunyhójuk elébe ért, hallja, hogy odabent javában azon veszekszik a két bátyja, melyiküknek legyen a szolgálója Odzsibvé felesége. Az asszony azonban nem akarta szolgálni egyiküket sem, hanem egyre csak holtnak hitt urát siratta keserves állhatatossággal.

Odzsibvé haragosan toppant a kunyhóba. A két gonosz bátya, mikor meglátta, abbahagyta a veszekedést; íjuk után kaptak, hogy végezzenek öccsükkel. Odzsibvé azonban gyorsabb volt, megragadta íját, és megfeszítette rajta a húrt. A gonosz testvérek eszeveszetten menekültek, és soha többé nem mertek visszatérni a falujukba.

Attól fogva boldogan élt feleségével, a vörös hattyúval.