Minden
valamirevaló gyerek meg tud felelni arra a találós kérdésre, hogy: ha felveszik
is sír, ha leteszik is sír: mi az? Azt szokták mondani rá: a lánc biz az. No,
én meg azt mondom, hogy azért se a lánc biz az, hanem az én Panka lányom.
Ő az, aki
akkor is sír, ha felveszik, akkor is rí, ha leteszik. Mikor reggelenként anyuka
felveszi az ágyacskájából, az egész ház összeszalad a visítására.
- Uram
teremtőm, mi baja lehet ennek a szegény kislánynak?
Nincs annak
a szegény kislánynak egyéb baja, csak hogy nem akarja otthagyni a jó meleg
ágyat. Még mikor az asztalhoz ül is, akkorákat ásít, hogy attól félek,
csészéstül nyeli le a kávét.
Hanem bizony
annál éberebb este, mikor a kanárimadár a takarodót csicsergi. Fürge, mint az
ürge, ragyog a szeme, mint a csillag, a keze-lába úgy jár, mint a motolla,
mikor anyuka beledugja az ágyba. Reggeli sírása csak a házat veri föl, de ha
este rágyújt, azt a harmadik szomszédban is meghallják.
A kanári
ijedten kuporodik meg a kalitkája sarkában: azt hiszi, vércse vijjog. A
kendermagos cica keservesen miákol, mert azt gondolja, hogy Panka ővele
csúfolódik. No, a Pajtás kutyának se kell egyéb, csap olyan üvöltést, hogy még
a holdvilág is eltátja rá a száját.
Ami szép,
ami jó van a világon, szegény anyu azt mind megígéri a kislányának, de mind nem
használ az semmit. Mentül jobban csendesítik, annál jobban nekikeseredik Panka.
Utoljára aztán apu elsóhajtja magát:
- Jaj, de
csak sajnálom is azokat a szegény egereket!
Panka
egyszerre fölül az ágyban, rám mereszti könnyes szemét, s azt kérdezi nagy
szepegve:
- Miért
sajnálod ugyan? Tán őket is lefekteti az a rossz anyukájuk?
- Nem kell
azokat lefektetni. Minden jóra való egér magától belebújik a vackába. Hanem
azért sajnálom őket, hogy mind halálra itatod már az istenadtákat.
Mikor ennek
a sóhajtozásnak sincs foganatja, akkor apu leakasztja a szögről a légycsapót, s
megpaskolja az ágy végét.
- Panka, én
azt hallottam egyszer egy öreg bagolytól, hogy az álmatlanság ellen nincs jobb,
mint ha megkenegetik az embert fahájjal.
Erre aztán
Panka rúg magán akkorát, hogy csak úgy csikorog bele az ágyacskája, s addig
zokog a párnácskájába, míg le nem ragasztja a szemét az álomméz. Az ám,
csakhogy a minap hiába nyúltam a légycsapó után, nem volt a szögön.
- Ejnye,
kutya meg a mája - mondom haragosan -, hát már a légycsapónak is lába kelt?
Ezt már
Panka se állhatta meg szó nélkül:
- Igenis,
hogy lába kelt. Láttam is, mikor leugrott a szögrül, és kisétált a szobából.
Azt mondta, télen nincsen légy, őrá sincs semmi szükség.
Pedig sose
lett volna nagyobb, mint most. Nagy elbizakodtában Panka akkorát rikkantott,
hogy túltett egy erdőre való sárgarigón.
- Sebaj -
biztattam anyukát, aki maga is majd sírva fakadt már -, majd elhagyja, ha elfárad.
De még
hamarabb elhagyta. Mert egyszer, ahogy megállt lélegzetet venni,
keresztülrezgett a szobán valami finom, vékony hang.
Mintha
ezüsthúros citerát pengetne valami tündérke:
- Ki-ri,
ki-ri, ki-ri...
- Hallod,
Panka, azt kérdezi: ki rí?
No, Panka már
nem rítt, az bizonyos, kiugrott az ágyból, s mintha csak elvágták volna a
zokogását, kacagva fogta meg a kezemet.
- Jaj, apu,
de szép volt! Keressük meg ezt a szépen szóló muzsikát.
A
láthatatlan prímás megint megszólalt:
- Ki-ri,
ki-ri, ki-ri...
Fölágaskodom
egy székre, nyúlok a szekrény tetejére, s lekiáltok Pankának:
- Megvan
már, hékám! Fogom a fülét! Egy kis fekete tücsök.
Az ám,
csakhogy a tücsöknek nincs füle. De van ám lába olyan, hogy beállhatna
ugróművésznek: mire kinyitottam az összeszorított markomat, nem volt abban egy
szál húr se, nemhogy egy egész hegedűs.
Mindegy no,
mondom, most már aludjunk, mert elosztják az éjszakát. De alighogy a fülére
húzta Panka a paplant, megint csak megszólal a láthatatlan prímás:
- Ki-ri,
ki-ri, ki-ri...
Erre már
Panka is megharagudott, s ahogy megfordítja mérgében a vánkoskáját, hát ott
gubbaszkodik alatta a kis prímás.
- Ki-ri,
ki-ri, ki-ri...
- Megvagy
már, kis gonosz! - nevetett Panka. - Megállj, most már azért se sírok. Hanem
azért meglakolsz, hogy kicsúfoltál!
Kis markába
szorította a tücsköt, ráhajtotta a szöszke fejét, s azon tűnődött, hogy is
bosszantsa meg azt a rossz tücsköt.
- Tudod mit,
apu! - kiáltotta diadalmasan. - Fogadom, hogy ez se csúfolódik többet!
Azzal
elvitte a tücsköt a kályha mögé. Ott van a falban egy lyuk, abba
beleeresztette.
- Tudom,
hogy ő se szeret a sötét szobában. Legalább majd a hegedűjét sem találja a
sötétben.
Dehogynem
találja, dehogy! Azóta minden este megkérdi a kis prímás, mikor a lámpát
eloltjuk:
- Ki-ri,
ki-ri, ki-ri?
Azért se rí
senki se. Panka úgy alszik, mint az édes tej, de még álmában is mosolyog, hogy
így kifogott a láthatatlan prímáson.