Volt egyszer
egy király, aki igen szerette a tréfát. Egy szép napon kihirdette az országban,
hogy annak, aki olyan nagy hazugságot tud mondani, amelyre ő azt mondja: nem
igaz - annak egy zsák aranyat ad ajándékba. Csak haza tudja vinni. Volt is
jelentkező bőségesen, de mindegyik csúful járt. Senki sem tudott olyan
hazugságot mondani, hogy a király rávágta volna: nem igaz!
Hallotta ezt
egy kisfiú is. Egészen kicsi volt még, de akkorákat tudott hazudni, hogy aki
hallotta, csak úgy kapkodta a fejét. Ez a kisfiú elhatározta, hogy szerencsét
próbál.
El is ment a
királyi palotába, és odaállt a király elé.
- Talán
valami hazudós meséket akarsz nekem itt elmondani, te gyerek? - kérdezte a
király.
- Azt
bizony, felséges uram. Akkorákat hazudok, hogy akkorát senki sem tud -
hencegett a kisfiú.
- Hát akkor
rajta! - kacagott a király.
-
Farkasordító hideg volt - kezdte a mesét a kisfiú. - Sétálok a kertben, hát
egyszer meglátok egy barackfát. Csak úgy roskadozott a sok szép sárga
baracktól.
- Lehetséges
- mondta a király.
- Fölmászok
a fára, annak is a hegyibe, és eszem a barackot. Egyiket a másik után.
- Meglehet -
bólintott a király.
- Ahogyan
ott majszolgatom a barackot, látom, hogy a hold egészen közel van hozzám, egészen
mellettem.
- Ez igazán
hihető - szólt közbe a király.
- Gondoltam,
kényelmesebb a holdon, átültem hát az ágról a hold szarvára.
- Meglehet -
jegyezte meg a király egykedvűen.
- Kezdett
melegem lenni a holdon. Szétnézek, hogy tán jobb volna visszaülni a barackfára.
De akárhogy nézem, nem látom a fát, mert a hold közben jócskán továbbment.
-
Lehetséges, lehetséges - így a király.
- Nem
tudtam, hogyan másszak le a holdról Tapogatom a fejem, hát egy bolha szorul a
körmöm alá.
- Miért ne?
- mondta a király.
- Megöltem a
bolhát, és megnyúztam. A bőréből kötelet csináltam, és azon ereszkedtem lefelé.
- Meglehet -
bólogatott a király, mint aki nagyon természetesnek tartja, amit hall.
- De nem
volt elég hosszú a kötél. A felhők közül kellett leugranom. Leugrottam, jó
nagyot bukfenceztem, a fejem meg beszorult két nagy kő közé.
- Az bizony
meglehet - mondta a király egy csöppet sem csodálkozva.
- Sehogyan
sem tudtam kiszabadítani a fejemet, ezért hát elvágtam a nyakamat, a fejemet
kipiszkáltam a két nagy kő közül, visszaragasztottam a helyére, és itt vagyok.
- Látom -
szólt egykedvűen a király.
- De egyet
még elfelejtettem mondani. Nem ide jöttem egyenesen, hanem elébb hazafelé
mentem, ráadásul futva.
- Nincs
ebben semmi hihetetlen - mondta a király csaknem szomorúan, hogy a kisfiú sem
tud olyat hazudni, melyre azt mondhatná: nem igaz!
- Akkor
megláttam egy nyulat. Utána eredtem. A nyúl úgy hasította a levegőt, hogy
szélvihart támasztott, a szél lesodorta valamennyi fa valamennyi levelét, az
egyik levélen írás volt.
- Igaz lehet
ez is - szomorodott el a király még jobban.
- Az volt
írva a levélen, hogy az apám meg a felséges úr együtt őrizték gyerekkorukban a
disznót.
- Hazudsz,
te szemtelen kölyök! - pattant föl a király mérgesen.
- Na végre!
- sóhajtott föl a kisfiú megkönnyebbülten. - Akkor ide azzal a zsák arannyal,
felséges uram, hadd vigyem haza! Jó helyen lesz nálunk.
Megkapta az
aranyat, hazavitte, és azóta is boldogan él, ha meg nem halt. Csak éppen nem
kisfiú már, hanem ősz hajú, nagy szakállú nagyapó.