Volt egyszer
három fiútestvér: az egyikük mindkét szemére vak volt, a második mindkét lábára
béna, a harmadik meg anyaszült meztelen. Ezek hárman elmentek egy szép napon az
erdőbe madárfészket szedni.
Hát ahogy
mentek az erdőben, egyszer csak a vak meglátott egy nyulat, amint kiugrott a bozótból.
Alig, hogy szólt a testvéreinek, a béna máris szélsebesen utánaeredt a nyúlnak,
és még mielőtt bárki egyet szólhatott volna, már meg is fogta a hátsó két
lábát. Nem tudták azonban, hogyan is juttassák haza a foglyul ejtett nyulat.
Akkor
megszólalt a mezítelen:
- Adjátok
csak ide! - és azzal bedugta a nyulat a zsebébe.
Annyira
megörültek a jó fogásnak, hogy még a madárfészkekről is elfelejtkeztek, és megindultak
hazafelé. Útközben azonban vitába keveredtek egymással, hogy most melyiküké is
legyen hát a nyúl? És ezt nem is volt olyan könnyű eldönteni, mint gondolnátok!
- Én láttam
meg először! - mondta a vak.
- Mi haszna,
hogy megláttad? - vetette ellen a béna. - Én fogtam meg, tehát enyém a nyúl!
- Igen ám,
de ha én nem dugom a zsebembe - szólalt meg a mezítelen -, szélnek kellett
volna eresztenetek az erdőben. Így hát a nyúl engem illet!
Így
vitatkozott egymás közt a három fivér, és egyikük sem akart engedni. Végül arra
a bölcs gondolatra jutottak, hogy a bíró döntse el a vitát, így hát egyenesen
annak a házához mentek, és nagy szerencséjükre otthon is találták. Egymás után
sorjában mindhármuknak el kellett mondaniuk előtte a történteket. Mikor a
harmadik is végére ért az elbeszélésnek, a bíró megszólalt:
- Ó, ti
derék emberek! Amint hallom, mindhárman nagyszerűen értitek a hazudozást. Így
hát azé lesz közületek a nyúl, amelyikőtök a legnagyobbat hazudja nekem!
A vak
nyomban rákezdett:
- Apámnak
valaha rengeteg juha volt, s nekem kellett az állatokat mindennap itatáshoz
terelni. Mikor egyszer megint éppen a patakra hajtottam őket, az be volt
fagyva. Sokáig tanácstalanul álltam a parton, mert nem hajthattam haza apám
juhait anélkül, hogy megitattam volna őket, és a közelben sehol sem találtam
fejszét, amivel átvághattam volna a jégpáncélt. Sokáig töprengtem, mitévő
legyek? Végre rájöttem: végigfeküdtem a jégen, és a saját fejemmel akkora léket
ütöttem rajta, hogy annál aztán valamennyi juh teleihatta magát. Mikor aztán
már hazafelé hajtottam a nyájamat, fölnéztem a patak partján lévő fűzfákra,
hát ott meg borsót csépeltek a cséplők, hogy a borsószemek úgy röpködtek
szerteszét, akár a jégeső.
„Adjon isten
jó napot, ti gazember cséplők!” - kiáltottam oda nekik.
„Köszönjük,
te fejetlen ember!” - hangzott felém a válasz.
Csodálkozva
és rémülten kaptam a fejemhez, s hát éreztem ám, hogy nincsen többé fejem.
„Na, most
aztán legalább nem fájhat többé a fejem - gondoltam magamban. - De hátha azért
még szükségem lenne rá? Vajon hol is hagyhattam el? Nem esett-e le, amikor
léket vágtam vele a jégbe, és nem maradt-e ott elgondolkoztomban?”
Gyorsan
sarkon fordultam, és nagy örömömre már messziről láttam, hogy bizony ott
fekszik az én fejem a lék szélén, a jégen. Eközben azonban egy tyúk - mivel a
szám tátva maradt - négy tojást rakott belé. Gyorsan újra föltettem a fejemet a
nyakamra, és baj nélkül hazaértem. Apám nagyon elégedett volt velem, és lám,
még valami különös dolog is történt aztán. A melegtől kikeltek a fejemben a
tojások, és a kiscsirkék a számon és az orromon keresztül kirepültek, úgyhogy
az egész udvarunk egyszeriben tele lett csirkékkel, anyám nagy örömére.
Mikor a vak
fiú befejezte meséjét, a bíró így szólt:
- Hát ha ez
mind igaz, akkor ez egy eget verő hazugság! No, de halljuk a következőt!
Erre a béna
fivér kezdett bele mondókájába:
- Apámnak
volt egyszer egy öreg lova, azt kölcsönkérték tőle a szomszédok, valahányszor
az erdőbe mentek fáért. Egyszer megint elment két szomszéd apám lovával az
erdőbe. Az állatot odakötötték egy fához, azután erőteljesen csapkodni kezdték
a fejszéikkel, ki akarván azt dönteni. Akkor az egyikük kezéből kicsúszott a
fejsze, és a ló oldalába fúródott. Az ember rémülten állt a sebesült ló előtt,
tanácstalanul és tettre képtelenül szemlélve a vérző sebet, és így kiáltott
fel:
„Uramisten,
hát sohasem áll el ez a vérfolyam?”
„Egyet se
félj! - vigasztalta a másik. - Levágunk néhány rőzseágat, és azzal befonjuk a
sebét.”
És ketten
hamarosan egész halom rőzsét vágtak össze, és azzal befonták a ló sebesült
oldalát. Ezzel ugyan meggyógyították a lovat, annak azonban az éjszaka folyamán
akkora erdő nőtt az oldalán, hogy rövid időn belül jöttek a cigányok: a Midi és
a Bódi, a Tucu és a Villa - a többinek a neve már nem jut az eszembe -, hogy
fát lopjanak onnan, és ebből apámnak nagy baja és sok bosszúsága származott...
Így jár az - mondta a sánta -, aki kölcsönadja a lovát. Egyhamar nem csinálok
ilyent!
Ez volt hát
a sánta meséje. A bíró azonban így szólt:
- Éppúgy
igazat mondtál, akár a testvéred. De lássuk, mit tud közületek a harmadik?
Arra a
meztelen fiú kezdett bele mondókájába:
- Apámnak
valaha rengeteg méhkaptára volt, és valamennyi tele volt méhekkel. Nekem minden
este meg kellett számolnom őket, mikor hazatértek a mezőről. Egy este éppen
megint a hazafelé szállingózó méhecskéket számoltam, kénytelen voltam azonban
jelenteni apámnak, hogy egy méh hiányzik. Az apám dühösen rám rivallt:
„Eredj és
keresd meg a méhet, különben meggyűlik velem a bajod!”
Mit tehettem
volna? Persze jó lett volna tudni, merre is induljak hát el. Aggódva
kiszaladtam a mezőre, és hét határban kerestem, de nem akadtam az elveszett méh
nyomára. Végre a nyolcadik határban találtam egy parasztot, aki egy méhet
fogott az ekéje elé az ökre mellé, és éppen akkor vágott végig rajta az
ostorral.
„Hogy jut
eszedbe a más jószágával szántani?” - kiáltottam rá felháborodva.
A paraszt
bocsánatot kért, és elmesélte, hogy egyik ökre belezuhant a szakadékba. Akkor
szerencséjére meglátta a méhet, és azon nyomban befogta a hiányzó ökör
helyére. Nem akarta azonban megtartani magának, csupán arra gondolt: mire jó
az, ha a méh összevissza kószál a határban, hálából azért, hogy este majd
hazaviszi a gazdájának, a méh is tehet őneki némi szolgálatot.
Ezt az
alapos indokolást hallva, megbocsátottam ugyan az embernek, de ragaszkodtam
hozzá, hogy késedelem nélkül fogja ki a méhet, és amikor közelebbről
megvizsgáltam, és láttam, hogy az iga csupán felsebezte a méh nyakát, újabb
szemrehányásokat tettem a parasztnak.
Ilyen
állapotban nem vihettem haza a méhet apámnak, mert rögtön ellátta volna a
bajomat. Így hát annak az embernek a tanácsára, aki munka közben használta a
méhünket, odamentem egy diófához, hogy gyógyszerként néhány diófalevelet tegyek
a méh sebes nyakára. Sietségemben a levelekkel együtt egy diót is felmarkoltam
a földről, és a levelekkel együtt rákötöttem a méh tarkójára. Egyetlen éjszaka
leforgása alatt hatalmas diófa nőtt a szem dióból a méh nyakán, s amikor a dió
megérett, a fiúk, valahányszor iskolába menet elmentek az apám kertje mellett -
ahogy ez már történni szokott -, göröngyökkel dobálták a diót.
Elképzelhető,
hogy ez bizony nem tetszett túlságosan az apámnak, pedig ennek is megvolt a
maga jó oldala. Egy idő múlva a fiúk akkora halom rögöt dobáltak be a
kertünkbe, hogy apám azt mondta:
„Miért
hagynánk itt kihasználatlanul heverni ezt a földrakást? Fölszántjuk és bevetjük
zabbal.”
Így is
történt. Mikor aztán a zab megérett, apám kezembe nyomta a sarlót, és
megparancsolta, hogy arassam le a zabot. Az aratás különben sem valami könnyű
munka, a zabaratás azonban éppenséggel nehéz - ezért arattatnak a mi vidékünkön
annyian másokkal -, nekem azonban hozzá kellett fogni a munkához, mert apám
igen szigorú ember volt, vele nem lehetett ellenkezni, és jaj volt annak, aki
azon nyomban szót nem fogadott neki!
Alig fogtam
azonban neki a munkának, amikor nagy örömömre egy nyúl ugrott fel mellettem.
No, gondoltam magamban, majd mindjárt megkönnyítem én a munkámat! Azon nyomban
olyan szerencsésen hajítottam sarlómat a nyúl felé, hogy a nyele éppen a hátsó
lábai között állt meg, a pengéje pedig vágásra készen előreállt. Az így eltalált
nyúl kénytelen volt azután a zabföldön föl-alá futkosni, és egy-kettőre az
utolsó zabszárat is learatta!
- Nem az a
nyúl volt ez véletlenül, amelyiket ma idehoztál a zsebedben? - kérdezte tőle a
bíró.
- De bizony,
ugyanaz volt - felelte a meztelen fiú.
- Akkor hát
ezek szerint a nyúl vitathatatlanul a te tulajdonod volt, és az is marad -
döntötte el a vitát a bíró. - Lehetnél azonban olyan jóságos, hogy a
fivéreidnek is adsz belőle egy-egy csirkecombot, hiszen igazán becsületesen
rászolgáltak a hazugságaikkal!