Kancsófülű,
lapátfogú, hosszú, sovány ember állított be egyszer Mátyás királyhoz. Két
pöttöm kis szőke gyerek ténfergett körülötte, alig értek a térdéig.
- Vendel
vágyom - hajtotta magát kétrétbe a nagy égimeszelő a király előtt.
- Elhiszem,
fiam - biccentett rá a király. - Hát aztán mi vagy még?
- Csak cseh
vágyom - mondta kicsit szégyenlősen a hosszú ember.
- No, azt
látom - mosolygott Mátyás -, hát aztán mit akarnál tőlem, cseh Vendel?
- Kenyeret
akárom - tette össze kezét a cseh.
- Hja,
atyámfia, azt meg is kell érdemelni! - mondta a király. - Mit adsz nekem, ha én
kenyeret adok neked?
- Tudományt
ádom.
- Mi a
tudományod?
- Tudok
megolvasni, hány sugár van a napnak - feszítette ki kevélyen a mellét Vendel.
- No, az nem
sokat ér - legyintett a király. - Esős időben ennek a tudománynak nem lehet
hasznát venni.
- Mást is
tudom. Zümmögöm, mint a béka, vartyogom, mint a szúnyog.
- Hordjon el
a gólya, csípjen el a fecske! - kiáltott rá bosszúsan a király. - Ezért a
tudományért nem adok kenyeret.
Elszomorodott
a cseh, szeplős, vörös arcán csak úgy omlottak a könnyei, eltört a mécsese a
két porontynak is. Mátyás jó szíve megesett a jámborokon.
- Tudod mit,
Vendel? - ütött a vállára a mindentudónak. - Két gyerekedet itt fogom magamnál,
te pedig nézz körül egy kicsit a világban, szerezz valami érdemes tudományt
magadnak.
Nagy örömben
ment el Vendel, hogy a király szárnyai alá adhatta a kicsinyeit, nem is került
vissza, csak egy esztendő múlva, de akkor még soványabb volt, mint mikor
elment.
- Megmentem,
elgyüttem, itt vágyom - keszegelt a király elé. - Mindent tudom már!
- Hadd
halljam, Vendel, mi az a minden! - faggatta a király.
- Tudom
egyszeregyet, tudom kétszerkettőt, tudok visszafelé mondani az ábécét, tudok
mondani, hány foga van az egérnek, tudom pipaszárát fúrni a lószőrből.
- No, ezt
jól megtanultad, hékás - ismerte el a király. - Hát azt tudod-e, mennyire van
az ég a földtől?
- Aztat csak
nem tudok - horgasztotta le a fejét a mindentudó. - Nem volt benne a nagy
könyvekben.
- No,
megállj, Vendel - vigasztalta a király -, majd elküldelek én oda, ahol ezt is
megtanulod. Eredj te fél esztendőre iskolába a szegedi juhászok közé. Fogadom,
ott ember lesz belőled.
Letelik a
fél esztendő, visszajön cseh Vendel, de olyan izmos a teste, széles a válla,
piros az orcája, hogy alig lehet ráismerni.
- Te vagy-e
az, Vendel? - felejtkezett rá a király.
-
Testestül-lelkestül.
- Hát hány
hét a világ?
- Mával is
kevesebb.
- Hát az ég
mennyire van a földtől?
- Amennyire
a föld az égtől.
- Emberül
megfeleltél, Vendel. No, ugye, csak jó iskola az a szegedi juhászoké?
- Uram
királyom, se iskola nincs ott, se könyv - fanyalodott el Vendel képe. - Nem
konyítanak azok a juhászok kerek e világon semmi tudományhoz. Nem lettem én ott
okosabb egy mákszemet se.
Nem szólt
Mátyás semmit, csak mosolygott, s kiadta a parancsot, hogy a cseh Vendel most
már ne maradjon többet el mellőle. Vitte magával, akármerre ment, egyszer még a
palotai erdőkbe is kivitte vadászni.
No, a
vadászat nem sokat ért, egeret se láttak, nemhogy őzet, de azért úgy
eltévedtek, mint hangya a búzában. Tévelyegtek előre-hátra, egyszer csak
elsóhajtotta magát a király:
- Jaj, fiam,
de megéheztem!
Az ám, de
már délben megették a vacsorát, üres volt a tarisznya, sehol egy falat
harapnivaló, mindössze az egyik csatlós szedett össze egy sisakra való
vadkacsatojást a mocsárszélben, azt odakínálta a királynak.
- Süsd meg!
- mondta bosszúsan a király. - Nyersen nem szeretem a tojást.
Úgy ugrott
oda Vendel, mint a labda, vígat rikkantott, mint a rigó.
- Megsütöm
én, uram király!
- Miben, te
heprecsóré? Hol a hozzá való edény?
- Ahol a! -
mutatott rá Vendel vigyorogva a mocsárra, s könyökig feltűrte a köntösét. -
Rakj tüzet, csatlós komám!
Mire a tűz
lobogott, minden tojást beletapasztott egy-egy marék sárba mindentudó Vendel, s
úgy dugta bele az eleven parázsba. Kisvártatva megint kiszedte őket,
letisztogatta róluk a rájuk égett tapasztást: olyan szépen megsült hajában a
tojás, hogy öröm volt nézni.
Hát még a
drága jó íze! Nem is győzött a király hálálkodni, meg is kérdezte mindjárt
Vendelt, hol tett szert erre a jeles tudományra.
- Hol-e? -
mondta kérkedve Vendel. - Mind így készíti a szegedi juhász a hirtelen-hamarjó
vacsorát.
- Nini,
Vendel, hát mégiscsak tanultál valamit azoktól a tudatlan emberektől? -
nevetett a király, s jókedvében rákoppantott a dárdavéggel a mindentudó feje
búbjára. - Ládd, megvan a tudomány, most már megérdemled a hozzá való kenyeret!
Másnap
reggel meg is tette a boldog csehet udvari tojásgyűjtögetőjének. Az is maradt
halála napjáig, s könnyű volt a mestersége, mert a két kis porontya is segített
neki benne.