A CSILLAGFIÚ

Volt egyszer egy falu, élt ebben a faluban két lány. Minden éjszaka fenn aludtak a tetőn. Este lefekvés után mindig sokáig fecsegtek, beszélgettek, nevetgéltek.

Az egyik egyszer megkérdezte a másikat, melyik csillag tetszik neki a legjobban az égen.

- Látod ott azt a nagy, világos fényű csillagot? - mutatott a lány délkelet felé. - Az a legszebb csillag az égen, ő az én szerelmesem, és ha csak megpillantom, máris arra vágyom, bárcsak a felesége lehetnék.

Akkor este nem is szóltak egymáshoz többet. Beburkolóztak takaróikba, és mély álomba merültek.

Reggelre kelve a csillagba szerelmes lány eltűnt. Senki sem tudta, hova lehetett. Egy ideig keresték, kutattak utána, de nyoma veszett. Aztán meg is feledkeztek róla.

Elmondom hát, mi történt vele.

Arra ébredt, hogy idegen országba került. Nem tudta, hol van, megrémült, és sírni kezdett.

Emberek jöttek oda hozzá, vigasztalták, nyugtatgatták, hiszen nincs mitől félnie, mert ez a hely a csillagok hazája, azé a csillagé is, amelyet ő annyira szeret.

És ekkor odalépett hozzá ember alakban a délkeleti ég világos fényű csillaga. Nem volt már egészen fiatal, de még ereje teljében. Arra kérte a lányt, ne sírjon, szárítsa fel könnyeit, aztán elmesélte, hogy a nyugatra tartó csillagoktól hallotta, hogy szerelmes belé, elhatározta hát, hogy felemeli magához.

A lány csak sírt, panaszkodott, kérte, hogy engedje haza, de a csillag megtagadta kérését, hi­szen a lány kívánsága szerint történt minden. Feleségül fogja venni, gondoskodnia kell ezután a háztartásáról.

Napokig sírt, sírdogált még a lány, de végre megadta magát sorsának, feleségül ment a csillaghoz.

Megfigyelte, hogy az emberek, akik között élt, esténként, nem sokkal napszállta előtt, vizet hoznak egy fatálban, mind megmossák az arcukat, azután bölényzsírral kenik be a fejüket és a testüket.

A férje ilyenkor megkérte, maradjon itthon, és vigyázzon, amíg visszatér, mert hosszabb utazást kell tennie, vele együtt mindenki elmegy, de reggelre visszatérnek.

A fiatalasszony többször érdeklődött, mi is hát utazásuk célja, míg végül az ura elmondta, hogy ezek az emberek, akikkel itt együtt élnek, mind-mind csillagok. A hatalmas csillagvilág egy bizonyos csoportja, és esténként el kell menniük, hogy föltűnjenek az égen.

A fiatalasszony így hát biztos lehetett abban, hogy az ura nem más, mint az a világos színű csillag a délkeleti égbolton, amelyre barátnőjével beszélgetve rámutatott.

Telt-múlt az idő, az asszonyka boldogan élt a csillagok között, és már-már meg is feledkezett hazájáról és honfitársairól.

Szokása lett, hogy naponta elment répát keresni, legszívesebben a kellemes völgyekben gyűjtögette a répát. Mikor az ura megtudta, figyelmeztette, hogy sohase menjen a völgybe répáért, hanem mindig inkább a dombokra és hegyekre, de ha mégis a völgybe menne, ne ásson nagyon mélyre a répáért.

Az asszony nem sokat törődött az ura figyelmeztetésével, sőt elhatározta, hogy végére jár, mi is rejlik szavai mögött. Elindult hát a völgybe, és jó mély lyukakat ásott a répa gyökere körül bölénycsontból készült kapájával, mikor egyszerre csak átszakadt a föld. Óvatosan kihúzta a kapát, kitágította a lyukat.

Semmi kétség, lyukat vágott az égen!

Le is nézett a lyukon át a földre, hazája éppen alatta terült el. Keskeny, sötétlő csíkok jelezték az erdős-bozótos folyóvölgyeket, a kószáló állatok akkoráknak látszottak, mint a hangyák.

És ekkor újra eszébe jutott minden: az ismerős táj, az otthon és az emberek.

Betemette a lyukat, és hazatért.

Parancsot adott a szolgáknak, hogy ezentúl az elejtett bölények ínait mind odahozzák neki, az ínakat napokon át áztatta, puhította a patakban, aztán erős kötelet font belőlük.

Közben félbe kellett szakítania a munkát, pedig még nem fonhatott elegendő kötelet, de az ideje betelt, és fia született. Otthon kellett maradnia, és minden idejét a kicsinek kellett szentelnie mindaddig, amíg a fiúcska annyira meg nem erősödött, hogy már csúszni-mászni is tudott a földön.

Ekkor újra munkához látott. Hosszú hónapokon át áztatta a bölényínakat, fonta a kötelet. Mikor úgy gondolta, már elegendő, elment a völgybe, lyukat vágott az égen, botot fektetett a lyukon át, rákötötte a kötelet, és leengedte. Látta azonban, hogy a kötél rövid, még nem ér le a földig.

A munkát folytatnia kellett.

Elhatározta, hogy a hosszú kötélen kívül néhány rövidebbet is fon, és ezt a nyakába akasztja, amikor a hosszú kötélen leereszkedik. Úgy is tett.

Megvárta a napszállta óráját, mikor a csillagemberek már úti előkészületeikkel voltak elfog­lalva, hátára vette a fiúcskát, sietett a völgybe a lyukhoz, rákötötte a botra a kötelet, és kezdett mászni lefelé.

Mászott, mászott lefelé egész éjszaka és a rákövetkező napon, végre is a kötél végéhez ért. Ekkor letekerte a nyakáról az egyik rövidebb kötelet, és hozzákötötte a hosszú kötél végéhez. De a kötél így is rövid volt. Letekerte hát a nyakáról a másik rövid kötelet is, hozzákötötte, és mászott, mászott tovább lefelé.

Ekkor észrevették a csillagemberek, hogy az asszony nincs közöttük. Az ura rettentő haragra gerjedt, iszonyatos vihart támasztott, mely az égen vágott lyukon át lesüvített a kötél menté­ben. Sisteregve villám csapott a kötélen kúszó asszonyba, és halálra sújtotta.

A fiúcska azonban életben maradt, a villám csak egy csillag formájú jelet vágott a homlokára.

Sírva csúszott-mászott halott anyja körül. Időről időre visszatért hozzá, majd ismét elkalan­dozott.

A csillagok gondoskodtak róla, hogy éhen ne haljon, el ne pusztíthassák a vadállatok és a ragadozó madarak.

Így élt és nőtt, növekedett a fiúcska mindaddig, míg egyszer csak lábra nem állt.

Egy este céltalan kószálás közben nyílvesszőket meg egy íjat talált. Megtanult vadászni az erdőben, nyulakat és madarakat ejtett el, a húst nyersen ette meg. Szilvát és vadszőlőt is szedett, az erdei gyümölcsök is ízlettek neki.

Közben nap nap után vándorolt, egyre csak nyugat felé, így jutott el végre egy olyan vidékre, amely nagyon megtetszett neki. Itt kukoricát, babot és tököt talált, ezeket is nyersen ette meg.

Innen ismét továbbhaladt néhány lépést az erdő fái közt, s egy vén boszorkánnyal találkozott. Hátán zsák, hogy kukoricát, babot és tököt szedjen, mert az egész vidék ezé a boszorkányé volt. Észrevette a gyereklábnyomokat a földön, és módfelett megörült; földhöz csapta a zsákját, és így kiáltott:

- Gyere, csak gyere, kis unokám! Sok-sok éve várok rád!

A fiúcska meghallotta a hívó szót, és engedelmeskedett. A vénasszony megölelgette, karjaiba vette, azt mondta neki, szólítsa ezentúl nagyanyának, és hogy most elindulnak hazafelé a nagyapához. A fiú engedelmeskedett, el is értek a két vén tipijéhez, a boszorkány előszólította a férjét, hogy megmutathassa neki unokájukat. A vénember is megörült módfelett. Azért ör­vendeztek mindketten annyira annak, hogy a fiúcskára rátaláltak, mert meg akarták ölni, és fel akarták falni.

A fiúcska ettől fogva ott lakott náluk. Nőtt, erősödött, derekasan nekigömbölyödött, annyira, hogy a vén boszorkány egy szép napon így szólt a férjéhez:

- Itt az ideje, hogy levágjuk. Te maradj itthon, én meg majd előreküldöm a fiút a tökkel meg a tengerivel. Mikor a tipibe belép, öld meg.

A vénember beleegyezett.

A boszorkány magával vitte a fiút, kukoricát, babot és tököt szedtek. Belekötötték egy zsákba. Ekkor így szólt a vénasszony: - No, vidd csak haza öregapádnak, már nagyon éhes lehet.

A csillagfiú vállára vetette a zsákot, megindult a tipi felé, mikor azonban odaért, egy hang szólalt meg a belsejében, és figyelmeztette, hogy be ne lépjen, mert az öreg rosszat forral ellene. Fogta hát a zsákot, belebbentette a bejárati ponyvát, és belódította. Mikor ő maga is be­lépett, látja ám, hogy egy rettenetes kígyó tekergőzik ott, foga mélyen a zsákba vájva. Elő­kapta erre az íjat, és többször egymás után belelőtt a kígyó fejébe. Az utolsókat rángó kígyó azonban visszaváltozott, újra a vénember lett belőle. Tudta most már a fiúcska, hogy a nagyapa meg akarta ölni.

Leült a tűz mellé, de alig telepedett le, hallja ám, hogy jön a vén boszorkány.

- Hé, öreg! - kiáltotta. - Hol vagy? Miért nem jössz ki, hogy elmondd, hogyan ejtetted el a szép vadat?

De hiába szólongatta a vén boszorkány, a férje csak nem került elő.

Belépett hát a tipibe, és legnagyobb ámulatára ott ült a fiú a tűznél sértetlenül, a férje ellenben szétlőtt koponyával hevert a földön.

„Varázsereje kell legyen ennek a fiúnak - mormogta magában -, no de én majd ellátom a baját, széttépetem az állataimmal!”

Megtiltotta a fiúnak, hogy egy bizonyos sziklás vidékre menjen, naponta óvta szóval az ott leselkedő veszedelmektől, mert tudta, hogy az annál inkább vágyik majd rá, hogy odamenjen. Úgy is lett.

A fiú eleinte semmi különöset nem tapasztalt, de később észrevette, hogy mindenfelé emberi csontok hevernek. Már éppen megfordult, hogy hazafelé indul, amikor zajt hallott a háta megett.

Négy hatalmas hegyi oroszlán támadt rá. Hármat megölt, a negyediknek akkorát vágott a fejére, hogy azonnal megsüketült, nem tudott harapni többé, és annyira megszelídült, hogy min­denben engedelmeskedett neki. El is vitte magával a vadállatot a tipihez, kihívta a rémüldöző és meglepett vénasszonyt, és így szólt hozzá:

- Ezt az állatot itt, nagyanyám, ültesd a sátor bejáratának északi oldala felől, hűséges őriződ lesz ezután.

Más alkalommal hasonlóan bánt el négy óriási medvével, hármat megölt, a negyediket pedig a sátor déli bejáratához ültette őrül.

A vén boszorkány azonban nagyon megelégelte a dolgot, és így mormogott magában: „No de most már aztán igazán elég! Most már igazán el kell a fiút veszejtenem!”

Újra a sziklás vidékre küldte. A csillagfiú útközben egy kis kerek követ talált, nagyon megtetszett neki, és a kezében tartogatta.

Hirtelen sok-sok kígyó támadt rá, egyszerre minden irányból, azt se tudta, merre meneküljön, hogyan védekezzék.

Ekkor azonban az apja, a délkeleti ég világos fényű csillaga azt a tanácsot adta neki, hogy üljön rá a kis kerek kőre. Úgy is tett. Amint ráült, a kő nagy gyorsasággal nőni, növekedni kezdett, úgyhogy a fiút fölemelte, föl-föl a magasba. A kígyók utánakapkodtak, de csak a kőbe tudtak beleharapni, és mind kitört a foguk.

Eközben a csillagapa a naphoz folyamodott, hogy legyen segítségére a kígyók elpusztításában. Sűrű zápor kerekedett nagy hirtelen, de ugyanakkor a nap is teljes erejével sütött, úgyhogy az eső vize fölforrt, és a kígyók megfőttek. Csak egyetlenegy óriási kígyónak sikerült a fiú köze­lébe férkőznie, de ez is pórul járt, mert a csillagfiú, miután íjával megérintette, megszelí­dítette, és magával vitte a vén boszorkányhoz.

- A kígyó a tied - mondta neki -, készíts magadnak zsákot belőle, hogy legyen mibe tenned az élelmedet, mert belőlem nem lesz módod soha zsákot csinálni, pedig nagyon szeretnéd.

A vénasszony ezek után már biztos volt benne, hogy a fiúnak varázsereje van, hiszen minden gondolatát kitalálja.

A csillagfiú faképnél hagyta a vén boszorkányt, ez pedig szabadon bocsátotta az állatokat, s ment utánuk maga is.

Ezután továbbvándorolva a fiú abba a faluba érkezett, ahol rokonai éltek. Találkozott egy fiúval, összebarátkoztak, és együtt tértek haza az új pajtás anyjához.

Az asszony így szólt a fiúhoz:

- Ne maradj nálunk, fiam, mi nagyon szegények vagyunk, a rokonaid nem fogják jó szemmel nézni.

- Nekem nincsenek rokonaim, és nincsen hazám sem! - felelte a csillagfiú. - Most járok elő­ször ezen a vidéken, összebarátkoztam a fiaddal, és jó nekem nálatok élnem, bármilyen sze­gények vagytok is.

Hasznossá tette magát az asszony családjánál, naponta vadászni ment új barátjával, tanítgatta a vadak szokásaira, az íj és a nyíl használatára. Eleinte csak nyulakat és más apróvadat zsákmá­nyoltak, később azonban a csillagfiú szarvast meg egyéb nagyvadat ejtett. Hamarosan nagy vadász hírében állt, az emberek felfigyeltek rá, és tudni akarták, kicsoda, hová való. Azt fe­lelte, hogy az égből szállt alá, az anyja meghalt, és ő egyedül maradt. Az emberek fölismer­ték, tudták most már, hogy ő az a fiú, akinek az anyja olyan titokzatos módon eltűnt egy éjszaka.

A csillagfiú tekintélyes férfivá lett, de sohasem hagyta el a szegény asszonyt meg a fiát, akivel összebarátkozott.

Ha vadállatok garázdálkodtak a vidéken, bátran felkerekedett, és elpusztította őket. Azt mond­ta az embereknek, hogy íja íve nem közönséges fegyver, nem más, mint szivárvány, amely ott ível fönn, a magas égen, és nyílvesszői is odafentről valók, eredetileg csillagok voltak.

Telt-múlt az idő, betelt mindaz, ami eljövendő volt, és a csillagfiú tudtul adta az embereknek, hogy vissza kell térnie apjához az égbe.

Viharos éjszaka történt, hogy végképp eltűnt. Senki sem tudta, hová lett, de mindenki azt gondolta, hogy apja vette újra magához, és hogy mind a mai napig ott él vele az égen csillaggá változva, ott fénylik-szikrázik a délkeleti ég világos fényű nagy csillaga közelében.