Valamikor,
van annak már háromszáz esztendeje is, ha nem négyszáz, két vízimalom őrölte a
becseiek búzáját a Tiszán. Egyik a felvégen, a másik az alvégen. Csendes,
szelíd nyári éjszakákon elhallatszott a szavuk a harmadik határig. A felvégi
malom mindig ezt hajtogatta nagy haragosan.
- Vidd,
ördög, vidd, ördög, törököt, törököt!
Amire
csendesen visszakattogott az alvégi:
- Magyar
Pál, Magyar Pál, liszteszsák, liszteszsák!
Nagy oka
volt annak, hogy így feleselgettek egymással akkoriban a becsei vízimalmok.
Török világ volt már akkor errefelé. Vegyest laktak a falukban a magyarok a
turbános atyafiakkal. Amilyen embertelen volt a török a háborúban ellenség
gyanánt, olyan békességes cimbora vált belőle, ha letelepedett valahol. Nem
garázdálkodott, szépen végezte a maga dolgát, és nem avatkozott a máséba.
Becsén az
alsóvárosban fészkelték meg magukat a törökök. A felsővárosi magyaroknak nem
csináltak semmi galibát. Volt nekik külön templomuk, külön mészárosuk, külön
boltosuk, külön csizmadiájuk. Még vízimolnárjuk is, aki megőrölte a
kenyérnekvalót.
Tahir bégnek
hívták az öreget. Katona volt valamikor, de vénségére könnyebb munkának találta
a hadakozásnál a vízimolnárságot.
Áldott jó
ember volt máskülönben, a légynek se vétett. Koldusnak, vándorlónak mindig
öntött egy kis fehér lisztecskét a tarisznyájába, akármilyen nemzetségbeli
volt: hanem ha a magyar molnárt meglátta, mindig elfogta a szívét a bosszúság.
- Minek is
van ez a magyar molnár a világon?! Ha egymagam volnék a becsei molnár,
mindennap kétszer annyi rézgarast hányhatnék az erszényembe.
A magyar
molnárt Pál gazdának hívták.
Ez is olyan
ember volt, mint a falat kenyér. Egész nap danolt, fütyült, meg nem szidta volna
még az inasát sem. Hanem amikor átpillantott a Tahir bég malmára, akkor mindig
ökölbe szorult a keze.
- Hej, ha ez
a török molnár nem volna a világon, akkor egymagam volnék a becsei molnár!
Azóta tele volna a ládafia ezüsthúszassal.
Hát ezért
feleseltek egymással a becsei malmok éjjel-nappal. Ha az egyik elhagyta, a
másik mindjárt rákezdte. Néha még a harangszót se lehetett hallani a nagy
lármájuktól.
Hanem
egyszer aztán ugyancsak elhallgatott mind a kettő, alvégi malom, felvégi malom,
török molnár, magyar molnár. Jött volna ellenséges gyülevész had nagy robajjal,
mint a jeges eső. A becsei jámbor polgárok ami drágább portékájuk volt,
eldugták, ki hova tudta, aztán mentek világgá. Az ellenség nem talált egyebet a
puszta falunál, de ki is töltötte rajta a bosszúját, mert az egészet fölégette.
Pál gazda
zacskóba hányta, ami pénzecskéje volt, s elindult a Tiszaparton, hogy elrejtse
valahová. Olyan biztos helyre, ahol nem találja meg az ellenség, de rátalál ő,
ha valamikor visszakerül.
Ahogy
kémlelődött ott a víz mentén, egyszer csak nekiment egy odvas, öreg fűzfának.
Töve a vízben volt, derekáról úgy lebegett le a hosszú moha, mintha szakáll
volna. A fehér szakáll közt tántorgott a száj, a vénhedt fa fekete odva. Pál
gazda nem sokat gondolkozott: beledugta az odúba a pénzes zacskóját.
„Ezt az
isten is arra teremtette, hogy megőrizze a pénzecskémet, míg visszakerülök erre
a tájra.”
Azzal
levágott a fáról egy ágat vándorbotnak, és nekiindult a világnak. Kebelén
kenyere, hátán háza, így ment ez akkoriban Magyarországon.
De bizony a
török molnár se várta a házához a hívatlan vendégeket. Belerakta a
megtakarított pénzét egy vászontarisznyába, s ő is a Tisza-parton keresett neki
helyet. Nem talált jobbat az odvas fűzfánál, belecsúsztatta a tarisznyáját.
Csörrent a pénz, ahogy a másik zacskóba ütődött. Tahir bég kíváncsi lett, mi
lehet a fában. Belenyúlt az odúba, s kihúzta a magyar molnár pénzét.
- Nini! -
örvendezett a török, hosszú fehér szakállát simogatva. - Csakugyan nem tehetném
jobb helyre a vagyonkámat! Más okos ember is ide tette az övét, nagyon alkalmas
helynek kell ennek lenni.
Azzal szépen
visszaeresztette az odúba mind a két zacskót, betakargatta száraz falevéllel,
összecsattantotta a papucsát, s úgy megindult, hogy meg se állt Belgrádig. Ott
laktak az atyafiai, azoknál húzta ki a telet.
Ahogy
kitavaszodott, lassanként hazaszállingóztak a becseiek. Ámbátor nemigen volt
haza a haza, mert a kormos falakon kívül semmi se maradt a régi Becséből. Újra
kellett építeni az egészet.
Egy mosolygó
hajnalon Pál gazda is hazakerült. Bizony ő sem találta meg malmát a felvégen.
Elpusztította azt az ellenség az alvégivel együtt. Nem sokat törődött vele,
csak a pénzét meglelje.
Az öreg
fűzfa megfrissült koronájával ott bólogatott a vízszélen, mintha elmondaná:
- Ne búsulj,
megőriztem a pénzed!
Benyúlt a
molnár az odúba. Úgy megörült, mikor megmarkolta a zacskót. Csak akkor hűlt el,
mikor kihúzta. Ez nem az ő zacskója! Megint belenyúlt, s addig kotorászott
benne, míg ki nem húzta a magáét is. Csak aztán esett gondolkodóba:
„Rúgja meg a
kakas, mitévő legyek most ezzel az idegen pénzzel? Talált jószág, nekem szánta
az isten. Csináltatok rajta olyan malmot, hogy a király se őrleti különbben a
vasárnapi kalácsnakvalóját.”
S már nyúlt
a pénzért, de hirtelen visszarántotta a kezét, mert megdobbant a szíve:
„Pál, Pál,
te nem jársz igaz úton! Aki ide rejtette azt a pénzt, vissza is jön érte. Ő se
vitte el a tiedet, te se bántsd az övét!”
Elszégyellte
magát, s elindult hazafelé. Hát ahogy megfordul, megy ám szembe vele Tahir bég.
Szakadt róla a verejték a nagy igyekezetben.
- No, te is
megkerültél, te török? - mordult rá Pál gazda mérgesen.
A török
molnár sietett előkeríteni a zacskóját a fa odvából, csak azután adta meg a
választ:
- Meg ám, te
magyar!
Mikor Pál meglátta, mit csinál a török, csodálkozva
csapta össze a kezét.
- Hát a tied
volt a másik zacskó, Tahir bég?
- Hát a tied
volt az egyik, Pál gazda?
- Hát ilyen
emberséges ember vagy te, szomszéd?
- Hát van
tenálad becsületesebb ember, testvér?
Török
molnár, magyar molnár karonfogva mentek be Becsére. Szét se váltak többet.
Összetették a pénzüket, ketten építettek egy malmot, közösbe kerestek
halálukig. Csendes nyári éjszakákon a harmadik határig elhallatszik a malom
kattogása:
- Becsület,
tisztesség, szeretet, békesség...