Abban az
időben, mikor Hóbiárt basa volt a polgármester Szegeden, két igen nagyeszű
ember élt a városban. Természetesen papucsosmester volt mind a kettő, csakhogy
az egyik a törököknek csinálta a papucsot, a másik a magyaroknak. A törököt hívták
Ali Patlidzsánnak, a magyart hívták Pali Pál Istvánnak. Azt mondani se kell,
hogy Ali Patlidzsán a magyar menyecskéknek szabta a papucsot, Pali Pál István
pedig a török kadinoknak.
Mert az
mindig úgy volt, hogy minden rendes nemzetnek a maga divatja volt a legszebb,
de azért a másét hordta.
A közös
művészet azonban nem tette egymás ellenségévé a két mestert, sőt inkább az
tette őket igaz szívű barátokká és egymás magasztalóivá. Mert minél kiválóbb
embernek ismeri el az ember a barátját, annál nagyobb a becsülete önmaga előtt.
- Büszke
vagyok rá, hogy abban a városban tette le Allah a kenyeremet, ahol olyan
papucsos él, aki méltó volna rá, hogy minden huri lábáról ő vegyen mértéket -
ezt szokta mondani Ali Patlidzsán, aki már akkor is tudta, hogy szép beszéd
illik ahhoz, akit a mezítelen lábak felruházójának választott ki a gondviselés.
Amely
nyájaskodásra a magyar mester így szokta visszacirógatni igazhitű muzulmán
szaktársát:
- De bizony
te vagy az a mestör, atyámfia, hogy én, ha arkangyal volnék is, csak a tetőled
mívelt papucsban járnék. Azért nem értöm én azt a sok kelekótya fehérnépet a ti
fertályotokban, hogy mér köti az rá magát az ilyen magamfajta csiszliknek a
keze munkájára, amikor a tiedben is járhatna!
- Vak veti
világtalannak - heherészett a török. - Hát a ti habókos asszonyaitok miért
jönnek énhozzám, mikor te vagy az, akit a próféta maga tanított ki a szabókés
használatára?
- Hja,
hosszú haj, rövid ész! - kacsintott Pali Pál István, aki olyan szép kopasz
fejet hordott a válla közt, mint egy sütnivaló tök Szent András-nap után.
- Kecskében
is az hordja az észt, aki a szakállt - bólintott elégedetten a török, akinek
olyan szép hosszú szakálla volt, hogy munka közben hátra kellett vetni neki a
vállán, különben beleragadt volna a csirizestálba.
Az asszonyi
állatok oktalansága volt az eszmecserék állandó tárgya, és ezek az eszmecserék
vagy a várbeli kafanában folytak le, vagy a palánki görög kocsmájában, vagy
csibukozás, vagy ürmöskóstolgatás közben. Az pedig egyformán tilalmas
művelkedés volt mind a kettő. A basa minden héten kidoboltatta a delállal, hogy
aki igazhitű férfiút boritalon ér, annak izzasztó mogyoróhájjal keneti meg a
meztelen talpát, aki jámbor kereszténynek pedig pipacsutora találtatott az
agyarán, azt Móra Balázs, a magyarok tarka bírója kapatta le a tíz körméről.
(Azt is érdemes meghallgatni, hogy miképpen lett a mészároscéh atyamesteréből
„tarkabíró”. De ez már a Férfiak Tükörébe tartozó szép história lesz.)
Ezért aztán
azt mondta egyszer Pali Pál István Ali Patlidzsánnak:
- Hallod-e,
török testvér, sajnálnálak ám én tégöd, ha egyször három hétig a talpadat
köllene borogatnod szamárszemöldöke-fű levelével, és én addig nem okosodhatnék
az ékes beszédödtül.
- Bizony,
atyámfia, az én szívem félholdja is elhalványodna, ha egyszer a ti pokolra való
bírátok odaméretné neked az igazságot, ahol a leggömbölyűbb vagy, és én
holdtöltétől holdfogytáig nem sütkérezhetnék elméd fényességében.
- Azt mondom
én, ne szöröncsétlenkedjünk mink ennyi szájtátó nép közt, hanem tisztölj meg
engöm holnap délben egy kis hirtelen hamarjóra az én hajlékomban, a Latrán
utcában. Legalább közelrül megláthatod, milyen az az asszonyi állat, akirül a
Markalf próféta azt mondja, hogy zsíros zacskóba kötötte az eszét, oszt a
macska mögötte.
- No, azért
nekem se kell a más portájára menni - legyintett a török -, mert errül én is
tudok egy-két szúrát.
- De ha
tökéletlen is az asszonyi állat, főzni-sütni úgy tud ám, hogy olyant nem öszik
a római császár a saját neve napján se.
- Jaj,
testvér, csakhogy én gyönge gyomrú ember vagyok - tapogatta a szakálla alatt a
gyomrát a török. - Aztán a próféta is tiltja nekünk azt a förtelmes állatot,
amelyet ti is csak úgy hívtok, hogy disznó.
-
Tisztöltetem a prófétátokat - kavarodott föl egy kicsit az önérzete a Latrán
utcai papucsosnak. - De a görlicemadarat nem tiltja tán a Szent Mahumed? Mert
avval akarnék kellemesködni a gyönge gyomrodnak.
A török azt
mondta rá, hogy már azt vállalja, s azzal szíves búcsút vettek egymástól,
megállapodván abban, hogy majd karlócai mellett döntik el, sárkánykígyóból
lett-e az asszony, vagy asszonyból lesz-e a sárkánykígyó. Ali papucsos
fölkattyogott a várba, Pali papucsos pedig hazadöcögött a Latrán utcába, és
kiadta az ordrét az asszonynak, hogy másnap délre meg kell sütni azt a két bús
gerlicét, amelyik a pitvarajtó fölött kukkurúzik. Mégpedig az egyiket
mazsolaszőlővel megspékelve, mert a töröknek arra csúszik a bor, a másiktól
pedig nem kímélve a törökborsot, mert úgy kívánkozik a magyar gyomorba.
- Mán pedig
neköm se így, se úgy nem köll - rángatta panyókára a vállát a mesterné.
- Teneköd?
Hát ki kérdözte azt, hogy mi köll teneköd?
- Ú-úgy? -
tette a kezét csípőre az asszony. - Hát én tán éhön tátogjak addig, míg kend
föléteti a házat azzal a nagybélű pogánnyal?
- Te?! -
gerjedt föl a mesterben az ürmös. - Te nem tátogsz, hanem befogod a szádat, úgy
hallgatod a kuckóbul, hogy hogy tanítgatja egymást két olyan nagyeszű ember,
mint az Ali mög a Pali.
A
hüvelykujjával is nyomatékot adott a szónak, és az asszony tudta már
tapasztalatból, hogy ilyenkor legokosabb hallgatni.
Nem is szólt
többé egy igét se, másnap is csak annyit mondott, mikor az ember elment a
vasárnapi tanácsba, beleadni az eszét a város dolgába, hogy „aztán ügyeközzön
ám kend haza, mert én be nem eresztöm ezt a kórságos törököt, míg magam
löszök”.
Azután pedig
elbánt a két áldozati állattal, kisütötte őket nyárson szép pirosra, de se nem
mazsolázta, se nem borsozta, mert ő csak a maga ízében szerette a bús gerlicét.
Nem is hagyott egyebet belőlük, csak a hátuk csontját, azt is kiadta a Bodrinak,
aztán megtörülgette a száját, kiült a küszöbre, úgy várta a gazdát meg a
vendéget.
A gazda
frissebb volt, és mosolygott, mint tót a rozsra, mert a tanácsban megint
elismerték a nagy eszét. (Móra Balázs azt javasolta neki, hogy drótoztassa be a
fejét idejekorán, mielőtt szétvetné a bölcsesség, inkább a város kasszájából
fizetik a drótost.)
- No,
asszony, de ráérsz. Tán kisültek már a görlicék?
- Ki is
sültek, ki is hűltek. Fenjön kend hamar kést, mert mindjárt itt lössz a
kutyafejű barátja.
A késfenés
mindig az ember dolga. Ügyes ember úgy tudja csattogtatni a kést a fenőkövön,
hogy a harmadik szomszédot is eszi az irigység amiatt, amit azzal vágnak. Pali
papucsos pedig olyan nagyon ügyes ember volt, hogy az asszony alig tudott szót
érteni Ali Patlidzsánnal, mikor odasuhogott a ház elé az ünneplő kaftánjában.
- Jó
asszony, itt lakik-e az én barátom, a becsületes Pali Pál István, és vár-e már
nagyon engem, az ő méltatlan barátját?
- Vár ám, jó
embör, mert már nagyon éhös, még az idén nem övött török pecsenyét.
- Mi-it
beszélsz, te átkozott méhnek tökéletlen gyümölcse?
- Nem
hallod, te bolond, hogy köszörüli a kést a kamrában? Legelőször is azt a két
nagy szőrös füledet vágja le, isten bocsássa mög a gusztusát!
- Héj, a
sejtán hordjon el benneteket! - ordította el magát a török és esze nélkül vitte
ki a kontyát a Latrán utcából.
- Ne te ne!
- kurjantotta el magát az asszony is, s erre Pali papucsos is kiugrott a
kamrából, kezében a nagy görbe bicskával.
- Hát tégöd
tán a nyavalya tör, te asszony?
- Törje ki
kendöt avval az ördögfajzotta barátjával együtt! Hát nem látta kend, hogy
fölkapta a konyhán a két sült görlicét, oszt elszaladt velük?
- Hű, a
könyörgője ne legyön annak a Mohamed hóna alul kihullott szurokrágónak! - eredt
inába a Pali az Alinak, dühösen forgatva a kezében a kardbicskát.
Az utca
végén már majdnem beérte, mert a töröknek elfogyott a lélegzete. Egy kicsit
hátra is billentette a fejét, hátha csak figurázik az a kótyagos gyaur?
- Csak
legalább az egyiköt! - emelgette a bicskát a gyaur, amint észrevette, hogy a
töröknek egyezkedő szándéka van. - Isten neki, a másikat vidd haza békességben,
de az egyiköt én öszöm mög, ha addig élök is!
- Egyen meg
tégöd a fekete ábrázatú Harut és Marut angyal! - hörögte a török, aki most már
világosan látta, hogy az ő magyar barátja emberhússal élő dzsinn.
Avval rúgott
egyet magán, és ereje maradékával beugrott a várkapun.
Ettől fogva
a két papucsosmester soha többé nem cserélt eszmét egymással, és eldöntetlen
maradt mind a mai napig, hogy az asszony lett-e a sárkánykígyóból, vagy az
asszonyból lesz-e sárkánykígyó.