A török
világban egyszer az jutott az eszükbe a szalontai hajdúknak, hogy jó volna az ő
városukat erős kőfallal körülkeríteni. Azazhogy nem is a hajdúk gondolata volt
ez, hanem a szalontai főbíróé, Bezzegh Gedeon uramé. A hajdú vitézek ellenben
igen haragosan csörgették a kardjukat.
- Hát az meg
már mire való volna? A sasok fészke nem szorul bástyára.
- De van ám
olyan sas is, amelyiknek kihullott a szárnya! - nevetett csúfolódva Bánkai
Ádám, a nyalka hajdúhadnagy.
Öregember
volt a főbíró, botra támaszkodott már kard helyett. Elértette, hogy ő az a
szegett szárnyú sasmadár, de nem vette zokon a tréfát. Inkább még kapott is
rajta.
- Biz igaz
az, öcsémuram. Szilaj sasoknak nem kell bástya. Annál jobban kell a jámbor bárányoknak.
Ezt meg a
hajdúk értették el. Biz ők csak olyan szállóvendégek voltak otthon. Néha
esztendőszámra se látta őket Szalonta. Olyan világ volt az, hogy a harc volt
akkor a kenyérkeresete minden épkézláb embernek. Csak az öregek maradtak otthon
meg a gyerekek meg az asszonyok. Azokra bizony nagyon ráfért volna a kőkerítés.
- Igaza van
a főbíró uramnak - látta be a hajdúk hadnagya. - Szabad országútja ez a szegény
város minden dúvadnak. Hol a váradi török égeti le, hol a berényi német
sarcolja meg.
- De ha
kőfalunk volna, azon mind a kettő betörné a fejét - bizonykodott a főbíró.
- Nem ér itt
a beszéd semmit - lógatták a fejüket a hajdúk. - Kő kellene ahhoz, de sok, azt
pedig mifelénk elfelejtette teremteni az Úristen.
- Nono -
mosolygott a főbíró. - Más is kell ahhoz. Munkás kéz, amelyik a kőből falat
rakjon.
Úgy
szétrebbentek ettől a szótól a vitéz hajdúk, mint méhek a füsttől. Micsoda,
hogy ők követ hordjanak, meszet oltsanak, vakolókanalat szorongassanak?! Úgy
eltisztultak Szalontáról, hogy meg se álltak az ország sarkáig.
Bezzegh uram
pedig éppen ezt akarta. Attól tartott, hogy ezek a tűzvérű legények elrontanák
az ő tervét. Azért nem is szólt arról senkinek, csak kapta magát, leszaladt a
váradi basához.
- Nagyságos
basa úr! - borult elejbe nagy alázatosan. - Engedd meg, hogy a te palástodba
fogódzhasson Szalonta városa.
A basának
nagyon a szívére szolgált ez az alázatosság. Nemigen szoktatta hozzá a hajdúk
városa. Beterítette palástjával Bezzegh uramat.
- Mondjad
no, jó ember.
- Sokat
sanyargat bennünket a német a berényi várból. Szeretnénk ellene kőfalat húzni a
város körül, ha kövünk volna hozzá.
- No, azt
adhatok, mert nekem semmibe se kerül - ajánlotta nagy kegyesen a basa. - Csak
aztán ha készen lesz a fal, megjelentsd, mert én is ott akarok lenni az
avatásán.
Tele voltak
a váradi vár pincéi német foglyokkal: azok hordták a követ a bihari hegyekből
vagy fél évig Szalonta alá. Akkor aztán a berényi várba kocogott föl Bezzegh
uram. Ott már német volt az úr. Teufelnak hívták a várkapitányt, de csak
Tejfölnek mondta azt a magyar ember. Annak mondta a szalontai bíró is.
- Kéréssel
jövök, Tejföl uram. Sokat sanyargat bennünket a váradi basa. Szeretnénk ellene
megvédeni a városunkat kőfallal. A követ már össze is hordtuk nagy fáradsággal,
csak olyan kellene, aki falat rakjon belőle. Ha segítenél rajtunk, uram,
hálával lennénk irántad.
- Farkas
mondja: borjúláb - csapott a tenyerébe Tejföl uram Bezzegh uramnak. - Van
egypár száz török foglyom. Azokkal fölrakhatod a falat. Csak aztán az avatásra
el ne felejts meghívni.
De hiszen
nem volt Bezzegh Gedeon eszefelejti ember, fél esztendő se telt bele, mikor már
szalajtotta követeit a két pártfogó úrhoz.
- Készen
vannak Szalonta falai, meg lehet tartani a fölavatást. Csak mentül többen
jöjjenek nagy jó uraimék, hogy annál nagyobb legyen a parádé.
Lett is
olyan nagy parádé, hogy országra szólt a híre. Volt a főbírónak annyi esze,
hogy ugyanarra a napra hívta meg mind a két kedves vendéget. Meg is érkezett
mind a kettő, s éppen Szalonta kapujában szaladtak egymásnak. De úgy ám, hogy
itt-ott maradt csak belőlük épkézláb ember. A váradi basa turbán nélkül vitte
haza a kopasz fejét, Tejföl uramnak meg nagyon is a fejébe verték a sisakot.
Bezzegh uram
meg a bástya tetejéről nézte a csetepatét nagy lelki gyönyörűséggel, kard
helyett a görbe botjára támaszkodva.
- Lám, lám -
mosolygott csendesen -, mégiscsak jó az öreg a háznál. Ezt csináld utánam, édes
fiam, Bánkai Ádám!