Zsiga föstő
az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen
amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga
föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt
gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban
következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is
látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig
igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ
fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek
partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek
között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér
fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek
fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér
pötty, az annyi, mint a semmi.
Jó dolga
volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér
fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette
hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével
hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér
vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:
- Na,
milyen?
Milyen lett
volna?! Hófehér!
Ilyen
hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor
Bazsarózsa Mária sírva fakadt.
Hogy mi
közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége.
Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt
elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér,
mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap
fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s
fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak
fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.
- Mi bajod,
édes, egyetlen lelkem, bogaram? - kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a
szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji
időkben is annyit értek, amennyit most.
- Azért
sírok - hüppögte Bazsarózsa Mária -, mert olyan egyforma minden ruhám.
Ajaj, érezte
ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem
ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította
Bazsarózsa Máriára.
- Már hogy
volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott,
suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel
szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák...
- De nem és
nem - toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával
Bazsarózsa Mária. - Nem úgy gondolom!
- Hát hogy
gondolod, kedveském?
- Nem tudom
- sírta Bazsarózsa Mária -, de másmilyen ruhákat akarok.
Látod,
ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is
tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még
az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor
eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint
valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg,
amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy
is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt - pedig állíthatom,
hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő
kénytelen-kelletlen beadta a derekát.
- Na, várj
csak - mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához
(tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?),
fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent,
zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s
a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját - és láss csodát! -, mint az
új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a
hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.
Zsiga föstő
pirosra festette a felesége szoknyáját.
Bazsarózsa
Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az
utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy
csillagrobbanás, piros, piros, piros.
A szemük elé
kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult
pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.
És zúgás
támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben.
És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat.
Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat,
a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt,
s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros
Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és
piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi
vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével
vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros
vászonra.
Zsiga föstő
máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a
vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák,
kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.
Piroslik
Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.
- Hogyhogy
nem akartok?! Hát milyenek akartok?!
- Te vagy a
föstő, neked kell tudni - mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok,
kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.
- Ej -
morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros
födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?),
mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán
nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.
Nyüszög,
sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta
tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik.
Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő
tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek,
aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld
volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel,
aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós
barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda
szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete
pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső
áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret
esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat
lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne,
hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz - így örvend Zsiga föstő, ha
megértést és szeretetet lát.
S ha nagy
ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái
és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű
feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott,
arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott,
robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan
tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő,
amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak
annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.