- Szervusz,
Mufurc! - mondta Tupakka. - Ide nézz, mit hoztam neked.
Mufurc
mordan odanézett.
- Mit? Ezt a
vacakot?
- Ez neked
vacak?! - méltatlankodott Tupakka. - Még azt is tudja mondani, hogy „szervusz,
Mufurc”.
- Mutasd! -
kapott utána Mufurc, megragadta a baba lábát, és kirántotta Tupakka kezéből.
Mintha valaki azt mondta volna, hogy „jaj”, de ebben nem lehetünk bizonyosak a
koppanás miatt. Mert a baba feje nagyot koppant az asztalon. S a koppanástól
nem lehetett hallani a „jaj”-t. Ha ugyan mondta valaki. Mert az eseményeket
tekintetbe véve csakis a babának lett volna oka jajt mondani. De az a
legritkább eset, hogy egy műanyag baba beszélni tudjon. Ha tud is valamit
mondani, példának okáért azt, hogy „szervusz, Mufurc”, csakis azért tudhatja,
mert egy kis magnetofon van beépítve a hasába.
- Meg is
nézem - mondta Mufurc, amikor Tupakka kilépett a szobából, és gyorsan
lecsavarta a baba fejét. A nyaka helyén belekukkantott a hasába, nem látott
benne semmit. Kirántotta hát a kezét is meg a lábát is, minden lukon
bekukucskált. Semmi.
- Még hogy
ez beszél?! - sziszegett megvetően Mufurc, és az asztal szélére söpörte a
szánalmas babaroncsot. Kipp-kopp, kopogtak a leszakított végtagok, gur-gur,
gördült a fej a falapon. S mikor mind e zajok elhaltak, a hirtelen beállott
csendben valaki megszólalt, azt mondta:
- Mrfc.
Mufurc a
babaroncsra kapta a tekintetét.
- Te
szóltál?
- Mrfc -
hallotta Mufurc.
Akkor ez
mégiscsak tudhatott beszélni - gondolta Mufurc. - Összerakom.
Maga elé
söpörte a babaalkatrészeket, és nekiállt.
Húzta,
vonta. Feszegette. Csavarta. Kitekerte, betekerte. Pattintotta, kattintotta.
Tolta. Emelte. Húzta, nyúzta.
Na, most
megvan!
-
Beszélhetsz - mondta Mufurc.
- Szusz fruc
- mondta a baba.
Mufurcnak
elnyílt a szája a csodálkozástól.
- Mi? - De
aztán hamar észbe kapott.
- Aha,
hiszen rosszul raktalak össze!
Az már igaz.
Hiszen a baba feje hátrafelé nézett, a bal keze a jobb lába helyén volt,
előremutatott a keze kisujja, a lába nagyujja meg hátrafelé.
Újra
nekilátott. Húzta-vonta, feszegette-csavarta.
- Na, most
talán jó. Beszélj!
- Cufru
szuver - mondta a baba.
Akkor még
mindig nem jó. Tényleg! Az egyik lábfeje még mindig hátrafelé néz. Na, gyerünk.
Pattintott, kattintott.
- Most
beszélj!
- Szurvesz
mufruc - mondta a baba.
Még mindig
nem az igazi, de most már csak az egyik keze állt rosszul. Nekilátott Mufurc,
kitekert, betekert.
- Na, most
jó! Most mondd, hogy szervusz, Mufurc!
A baba
fölállt, csípőre tette a kezét.
- Te
kétbalkezes, eszetlen félnótás, te babaszomorító, te balga, te szívtelen,
hitetlen dinnye, te ocsú!
- Nana -
mondta mérgesen Mufurc -, neked csak azt van jogod mondani, hogy szervusz,
Mufurc!
- Mondom is
- kiáltotta a baba, s ezzel leugrott az asztalról, átfutott a szobán, megállt a
résnyire nyitott ajtóban, megfordult. - Szervusz, Mufurc! - Ennyit mondott, és
elszaladt. A lába sem érte a földet. Mire Mufurc az ajtóba ért, már híre-hamva
sem volt a babának. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Épp akkor
ért oda Tupakka.
- Na, mondta
a baba, hogy „szervusz, Mufurc”? - kérdezte.
- Mondta -
morogta durcásan Mufurc, és magára csapta az ajtót.
Szomorkodott,
elhihetitek. S ráadásul fogalma sem volt róla, mit jelenthet az a szó, hogy
ocsú.