Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek
voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak kívántak; csupán egy híja
volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük.
A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s
napjában százszor is elmondta:
- Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddő
szántóföld.
Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a
kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott, nem emberi csecsemő volt,
csak egy kis csacsi.
Szegény királyné csak akkor kezdett igazán
jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta.
- Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen
csúfságot ringassak!
És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd
falják föl a halak.
A király azonban közbeszólt:
- Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé
lesz a trónom és a koronám!
Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott,
szép nagyra nőtt a füle is. Vidám kis jószág volt, sokat ugrándozott, sokat
játszadozott, különösen a zenét szerette.
Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves
muzsikushoz.
- Taníts meg a művészetedre - mondta neki. - Én is
szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te.
- Jaj, kedves úrfi - szabadkozott a muzsikus -, nehéz
lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé nagyok hozzá, attól tartok,
elpattannának alattuk a húrok.
De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta
tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan, kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és
a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben.
Egyszer az úrfi tűnődve sétálgatott a városban. Odaért
egy kúthoz belenézett és meglátta benne a két nagy szamárfülét. Ezen aztán úgy
elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek, nem vitt magával
senkit, csak egyetlen hűséges szolgája mehetett vele.
Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül
eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott, s annak volt
egy világszép lánya.
- Ide betérünk - mondta a szamár, és bekopogtatott a
palota kapuján.
- Nyissátok ki - kiáltotta -, vendég jött, be akar
menni!
De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és
gyönyörűségesen játszani kezdett rajta a két elülső lábával. A kapuőrnek
kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta:
- Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu előtt, s
olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester sem különben!
- Hát akkor engedd be azt a muzsikust - szólt a
király.
Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta a fura
lantost.
Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák
meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit, annak azonban sehogyan sem
tetszett a dolog.
- Nem közönséges jószág vagyok én, hanem előkelő
szamár - mondta.
- Hát ha az vagy - mondták -, ülj a katonák közé!
- Nem - felelte -, én a király asztalánál akarok enni.
A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt
mondta:
- Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere
ide az asztalomhoz!
A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová
ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tőle:
- Hogy tetszik a lányom, csacsi?
A szamár a királykisasszony felé fordult, jól
megnézte, és kedvtelve bólintott:
- Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam
ilyen szépet.
- Akkor ülj mellé - mondta a király.
- Magam is úgy szerettem volna - szólt a szamár, s
leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép
csendesen viselkedett az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában.
Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál
étkezett, s olyan kedvesen viselkedett, hogy hamarosan mindenki megszerette.
Hanem egy idő múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép
napon azt mondta magában:
"Hiába minden, csak haza kell mennem!"
Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a
szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király azonban nagyon
kedvelte, és szerette volna ott tartani.
- Mi bánt, csacsikám? Egy idő óta olyan savanyú képet
vágsz, mintha vadalmába haraptál volna. Mondd meg, ha valami kívánságod van;
mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat akarsz?
- Nem - felelte a csacsi, és a fejét rázta.
- Ékszert, drágaságot?
- Nem.
- Fele országomat?
- Azt sem.
- Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked -
tűnődött a király. - Talán a lányomat akarod feleségül?
- Azt már igen! - felelte a csacsi, s egyszeriben
jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát, mert hát ez volt a
szíve vágya.
A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát,
és megtartották a fényes lakodalmat.
Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a
hálószobájukba.
A király azonban ki akarta tudni, vajon a csacsi ott
is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött
az egyik szolgáját.
Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú
férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és mert azt hitte, csak
magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbőrét; hát egy szépséges
királyfi állt az ámuló királylány előtt!
- Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem
vagyok méltatlan hozzád - mondta.
A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen
szép legény; nyomban tiszta szívből megszerette, megcsókolta.
Másnap, ahogy megvirradt, a királyfi ismét magára
húzta a szamárbőrt. Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király.
- Ejha! - kiáltotta meglepődve, amikor beengedték. - A
csacsi már fölkelt? - és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tőle: - Ugye,
bánkódol miatta, hogy nem emberformájú a férjed?
- Dehogy bánkódom, édesapám! - felelte a lánya. - Úgy
megszerettem mintha a legszebb legény volna a világon, el sem hagyom életünk
fogytáig!
A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott
a szobában, hamarosan mindent elmondott neki.
- Ez nem lehet igaz - mondta a király.
- Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s
látni fogod a tulajdon két szemeddel. S tudod, mit, királyom? Csend el az
irháját, és vesd a tűzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell
megmutatkoznia.
- Ez jó tanács - mondta a király, és este, mikor a
házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant az ágyukhoz, és a
holdfényben látta, hogy egy gyönyörűséges ifjú fekszik benne, a szamárbőr meg
az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott
az udvaron, és az irhát a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tűz mellől,
míg az egész hamuvá nem égett.
De a király azt is látni akarta, mit művel majd a
megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbőrt; hát fönnmaradt egész éjjel,
virrasztott és leskelődött. A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor
fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem találta. Megijedt, azt
rebegte félve, nagy búsan:
- Most aztán egy-kettő, el kell tűnnöm innét!
De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király.
- Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a
fejedben? - kérdezte. - Maradj csak itt, ilyen szép legényt el sem engedek
magam mellől. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az
egészet.
- Ami jól kezdődött, jó véget is érjen: itt maradok -
mondta az ifjú. Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendőre rá
meghalt, s ráhagyta a másik felét is.
Telt-múlt az idő, évre év múlott, s egy szép napon
követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbőr királyfi édesapja is. A
trón megürült, s az egész ország egyhangúlag őt akarja királyának.
A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon
uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt a feleségével.
Talán még ma is él, ha meg nem halt.