Élt egyszer egy király; annak volt egy világszép
lánya. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna
nála. De úgy eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy
egyetlen kérőjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta
ki, és ráadásul még gúnyt is űzött belőlük.
Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra
meghívott a környékről minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a
vendégnek; akit elriasztott volna a királylány kevélysége, azt odacsalta a
szépsége. Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság
szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek, grófok és
lovagok, legvégül pedig az egyszerű nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték
a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota kapuja, kivonult díszes
kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a világszép, királylány, és elvonult a
kérők sora előtt. Némelyikre éppen csak rátekintett, némelyik előtt megállt s
végigmérte, némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken
talált valami kivetnivalót. "Olyan, mint egy boroshordó" mondta egy
kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte:
"Ugyan hová nő ez az égimeszelő?" A harmadikat így fitymálta:
"Dagadt meg apró, esetlen tuskó"; a negyediket így: "Ez se jó,
ez se jó, mint a halál, oly fakó!" Az ötödiket azzal intézte el: "Olyan
piros a haja, mint a kakas taraja!" A hatodikkal az volt a baj, hogy nem
elég délceg: "Görbe mint a megvetemedett fűzfavessző." Mindegyiknek
megadta a magáét, de egyiken sem élcelődött annyit, mint a sor elején egy szép
szál, derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nőtt az álla.
- Ejha! - kiáltotta. - Nézzétek, ennek éppen olyan az
álla, mint egy rigónak a csőre!
Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól
fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsőr király.
Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát.
Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyűlt kérőnek mind
kiadja az útját. Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek,
útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.
- Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését -
mondta. - Vedd tudomásul: hozzáadlak az első koldushoz, aki a palota kapuján
bezörget!
A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt hitte,
csak fenyegetődzik az édesapja; bevonult a lakosztályába, élt tovább vidáman, s
még másnap, harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik vagy másik
pórul járt kérőjének elsavanyodott képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja
szavairól, s akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap múlva zene
zendült, énekszó hangzott föl az ablakai alatt, s egy koldus kezdte fújni a
nótáját valami kis alamizsnáért.
A király éppen a trónteremben időzött, s amikor
meghallotta az udvar felől a muzsikát, kiküldte nyomban a szolgálattevő
kamarást, nézze meg, mi történik odakint. A kamarás csakhamar visszajött és
jelentette:
- Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.
- Vezessétek azonnal elébem! - adta ki a parancsot a
király.
A testőrök lementek, és a trón elé állították a
koldust. Piszkos volt, poros volt, ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca
borostás; félszegen várakozott a kíváncsi udvari nép gyűrűjében, míg a
királylány be nem vonult, és helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király
intett, a koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette hozzá a
zeneszerszámát, s amikor befejezte, egy kis jószívű adományt kért.
- Nagyon tetszett nekem a nótád - mondta a király. -
Ezért tisztességes jutalmat érdemelsz. Itt a lányom: neked adom feleségül.
Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek szöktek
a szemébe, esengve fordult az édesapjához, de az nem tágított.
- Megmondtam neked: nem kellettek a királyi kérők, hát
hozzáadlak a legelső koldushoz, aki a palota kapuján bezörget.
Nem használt sem sírás, sem könyörgés; a király
véghezvitte, amit föltett magában, s ott helyben összeadták a koldust meg a
királylányt.
Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:
- Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a
palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal!
A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a
palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek; egy
idő múlva egy szép nagy erdőbe jutottak. A királylány megkérdezte:
Kinek az erdeje ez a kerek erdő?
|
A koldus meg azt felelte:
Rigócsőr királyé ez a kerek erdő;
hozzámentél volna, most a tiéd volna. |
Mire a királylány szomorúan:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam
volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna! |
Átvágtak az erdőn, kibukkantak a mezőre. A lány megint
megkérdezte:
Kinek a mezeje ez a szép zöld mező?
|
A koldus azt felelte:
Rigócsőr királyé ez a szép zöld mező;
hozzámentél volna, most a tiéd volna. |
Mire a királylány még szomorúbban:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam
volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna! |
Áthaladtak a mezőn, és nemsokára egy nagy városba
értek. A királylány itt is megkérdezte:
Kinek a városa ez a tágas város?
|
A koldus pedig így felelt neki:
Rigócsőr királyé ez a tágas város;
hozzámentél volna, most a tiéd volna. |
A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is
kicsordult:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam
volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna! |
De a koldus most már nem állta meg tovább, keményen
rászólt:
- Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet kívánsz
magadnak. Én talán nem vagyok elég jó neked?
A királylány megijedt, szólni se mert többet, de mikor
egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az előtt megálltak, nem bírta tovább,
csak kiszaladt belőle a kérdés:
Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!
Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek? |
A koldus pedig azt felelte:
- Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély
királylánynak bizony le kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón
beférjen.
- Hát a szolgák hol vannak? - kérdezte.
- Miféle szolgák? - felelte a koldus. - Ha akarsz
valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De
elég a szóbeszédből: rakj tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!
De hát honnét is értett volna a királylány a
tűzrakáshoz meg a főzéshez? A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen
valahogy a dolog. Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek.
Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus a
királylányt az ágyból.
- Mit képzelsz itt is délig heverészhetsz? Gyerünk,
dologra; tedd rendbe a házat, készíts ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy,
ott a kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!
Szegény királylány fölkelt nagy álmosan, kisöpörte a
házat, meghámozta az ebédhez a krumplit, ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán
fogta a kapát, kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte, de olyan
keservesen, hogy minden kapavágásnál kiperdült egy könny a szeméből. Finom kis
kezét törte a kapanyél, fájt a dereka a hajladozástól, gyenge bársonyos talpát
sütötte a forró homok, de mindennél jobban fájt a szíve: szánta-bánta
kevélységét, s egyre azt sóhajtozta:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam
volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna! |
Így tengődtek egy ideig, s amijük volt, lassan mind
fölélték. Akkor azt mondta az ember:
- Hallod-e, asszony! Ez így nem mehet tovább: mindig
csak enni, semmit nem keresni! Mától fogva kosarat fogsz fonni.
Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb vesszőt a
rekettyésben, és hazavitte a királylány meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta,
fonta, amíg bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers fűzfavesszőktől kisebesedett
az ujja.
- Ehhez, látom, nem értesz - mondta az ember -, talán
a szövéshez több tehetséged van.
De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel sem volt
nagyobb szerencséje, alig fogott hozzá, az érdes szál csakhamar fölvérezte az
ujját.
Az ember bosszankodva legyintett:
- Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen asszonyt,
aki még csak nem is konyít semmiféle rendes munkához! Valami mást kell
megpróbálnunk: ezentúl korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd
beszerzem az árut, te meg kiülsz vele a piacra. Nem várhatjuk, amíg a sült
galamb a szánkba repül!
A királylány szíve elszorult az aggodalomtól. Hogy ő
ott üljön a piacon, és edényeket áruljon! Ha arra gondolt, hogy valaki meglátja
ott az édesapja udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tőle, hogy
kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most bezzeg ő sem különb, mint a
többi egyszerű kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart éhen halni,
engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a vásár napja, kora hajnalban
fölszedelőzködött, kiült a piacra, kirakta maga köré az edényeit, és elkezdte,
előbb csak úgy röstelkedve, félénk rebegéssel, aztán lassan nekibátorodva:
- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat,
cserépkorsót vegyenek!
Az emberek szívesen vették a portékáját: szép volt az
edény, de még szebb, aki kínálta; nem alkudtak sokat, megadták, amit kért érte;
olyan is akadt, aki el sem vitte, amit vett otthagyta neki pénzestül.
Alkonyatra az asszony mind túladott az edényeken; s egy teli kendő pénzt vitt
haza az urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig tartott.
Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy halom
edényt, a királylány pedig ismét kiment vele a piacra. Letelepedett mindjárt a
piactér sarkán, közvetlenül az út mellett; kirakta a sok edényt, s árulni
kezdte:
- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat,
cserépkorsót vegyenek!
Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por kavarodik az
úton: arra vágtat egy részeg huszár, egyenest az edények közé rúgtat, és
ízzé-porrá zúzza valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem tudta szegény,
hová legyen félelmében.
- Jaj, mi lesz velem - keseregte -, mit szól majd az
uram a kárhoz!
Hiába csitították; hiába vigasztalták; felugrott a
zsámolyról, otthagyta a sok cserepet, hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.
- Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel kiülni az út
szélére, hogy mindenki belegázoljon! - mérgelődött az ember. - Magad is
láthatod, nem való vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelőtt fönt
jártam a király szakácsánál, érdeklődtem, nincs-e szükségük szolgálóra;
megígérte, hogy felfogadnak konyhalánynak.
Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a dolga,
hogy kezére járjon a szakácsnak. Ha hozni kellett valamit, őt szalasztották, ha
piszkos munka akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem volt,
dolgozhatott látástól vakulásig, A fizetsége meg az volt, hogy elvihette, amit
az inasok, szobalányok meghagytak a királyi asztal maradékából. Egy-egy szilkét
dugott a két zsebébe, azokban hordta haza, amit odavetettek neki, meg amit a
tányérokon talált.
Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra.
Telehúzta a két vödröt, s nekifohászkodott, hogy fölcipelje őket a konyhára.
Egyszerre csak vidám dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi az; azért
az egypercnyi késedelemért csak nem fogja megszidni a szakács. Odaóvakodott a
palota udvarának kőkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt kíváncsiskodnia, mert
csak a szíve lett nehezebb attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta hírül
országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy vigalmat rendez a
palotájában, azon fogja kiválasztani a menyasszonyát.
"Ha nem lettem volna olyan gőgös, ma este én is
ott lehetnék!" - sóhajtotta a királylány. Visszament nagy búsan a kúthoz,
fölemelte a két nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap
sütöttek-főztek, a királylány alig győzte a rengeteg baromfikopasztást,
mosogatást, törülgetést, takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több
sürgős munka a konyhán, a főszakács rászólt, hogy ne lábatlankodjék az
útjukban, mehet a dolgára.
De a királylány legalább látni akart valamit az
ünnepségből, mielőtt hazatér a nyomorúságos kunyhóba. Föllopakodott hát a
lépcsőn, és meghúzódott az ajtó mellett, onnét leskelődött. Odabent a teremben
kigyulladt a fény, pompásnál pompásabb vendégek vonultak be, csupa ékesség,
csupa ragyogás volt minden, ő meg királylány létére örülhetett neki, hogy
legalább a küszöbön megtűrik. Az inasok ott siettek el mellette a díszes
tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor a maradékot visszavitték a
konyhára, néha neki is odavetettek egy-egy falatot. Szegény asszony mohón
kapott az alamizsna után, és gyorsan bedugta a szilkéjébe, hogy majd hazaviszi,
és megosztja otthon az urával.
Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a kürtök,
kitárult a királyi lakosztály aranyveretes ajtaja, s apródok sorfala közt,
tetőtől talpig bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal bevonult a
király. Elnémult a vendégkoszorú, abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem
hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan végigjártatta tekintetét a
jelenlevőkön, aztán elindult, át a termen, egyenest az ajtóhoz; ott megállt a
konyhalány előtt, könnyedén meghajolt, s így szólt:
- Add a kezedet, veled akarom eljárni az első táncot.
Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de szegény
királylánynak nemhogy táncolni nem volt kedve, de legszívesebben a föld alá
süllyedt volna szégyenletében. Hát még amikor megismerte a hangjáról Rigócsőr
királyt! Halkan felsikoltott, és el akart futni, de a király megfogta a kezét,
és magával vonta a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés hallatszott, a
vendégek félrehúzódtak, a zene elakadt: ott állt szegény királylány
megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába előtt a két szilkével meg a
szétszóródott ételmaradékkal.
- Kipotyogott a zsebéből! - kiáltotta valaki a
vendégek közül, s vége-hossza nem lett volna a csúfondáros kacagásnak, ha
Rigócsőr király csöndet nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és szelíden
a keblére ölelte.
- Ne keseregj, kedves feleségem - mondta neki -, a
rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban
éltél; én voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért
történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj kevélységedért.
- Nagyot vétettem - zokogta a királylány -, nem
érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.
- Igaz, vétettél - felelte a király -, de amit
vétettél, le is vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget
azért rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzőnket!
Akkor udvarhölgyek siettek elő, pompás ruhába öltöztették
a királylányt; mire elkészült öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az
egész udvarával; áldását adta az ifjú párra, és elkezdődött a vigalom,
híres-neves lakodalom, dínomdánom.
Bárcsak mi is ott lehettünk volna.