amelyben a tizenkét nagyon testvérrel találkozunk, és
Árnika jól leteremti őket
Szegény
Dzsoninak meg repesett örömében a szíve. Attól is, hogy Rézbányai Győző jókedvűen
kiabál, meg attól is, hogy most már egykettőre Csodaországba érnek, a Hétfejű
Tündér színe elé.
- De ha Csodaország felé mennek, akkor még találkozni kell nekik a tizenkét testvérrel.
- Milyen
tizenkét testvérrel?
- Te mondtad
egyszer, hogy Csodaország mellett lakik tizenkét testvér.
- Én
mondtam?
- Persze,
hát nem emlékszel?! Akik olyan nagyon testvérek!
- Ja, akik
nagyon testvérek. Tudom már. Hát persze hogy találkoznak velük.
Félúton járhattak Rézbányai Győző virágos rétje és Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája között, amikor megláttak egy torzonborz, zsúpfedeles házikót.
- Nagyon
megszomjaztam - mondta Árnika -, kérjünk itt egy pohár vizet.
Bement
szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy
mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy
ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta
szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér
fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha
vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől,
ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.
- Az ostoba!
A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! - kiabálták.
- Mi az,
megbolondultatok? - nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.
-
Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a
kétbalkezes a lábára ejtette a fát.
- Kicsoda?
- Hát a
tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj
a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.
- Honnan
tudjátok? - kérdezte szegény Dzsoni.
- Hát te nem
tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek
is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az
életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt,
küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.
- Éppen te
beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te
lóbelű! Minek zabálsz annyit?!
- Neked csak
ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk
és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.
Már-már
hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a
tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a
hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.
- Hű, de
nehéz! - mondták.
- Jaj, de
nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej, ez a féleszű, a fenének cipel
ilyen nehezet!
Nyögött,
nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett.
- Most meg
mi bajotok? - kérdezte szegény Dzsoni.
- Most hozza
hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára
ejtett... Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az
isten!
És ekkor
megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika:
-
Szégyelljétek magatokat.
Fölkapták ám
a fejüket a testvérek.
- Ezt meg ki
mondta? A kacsád?
- Tud
beszélni a kacsád?
-
Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony - mondta szegény Dzsoni.
- Ugyan már!
Nem hisszük - mondták a testvérek, és közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták
a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban
cipelte a fát.
- Könnyen
bebizonyíthatom - mondta szegény Dzsoni. - Legyek én a kacsa, s Árnika az
ember!
S hopp, ott
állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a kacsa.
Kerekre
nyílt a szeme a tizenegy testvérnek.
- Hű, de
szép lány vagy! - mondták, pedig Árnika igencsak haragosan nézett rájuk.
- És
melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át? - kérdezte az egyik testvér, s
közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik
testvér letette a fát, megállt pihenni.
- Mindig
annak kell mondani, amelyikünk az ember - válaszolt Árnika.
- S nem
félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy
otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa.
- Na
látjátok, ez a ti bajotok! - mondta haragosan Árnika.
- Tényleg igaz, hogyha egyikük akarta volna, örökre kacsa marad a másik?
- Igen.
- Ez nekem
eszembe se jutott.
- Nagy
szerencse, hogy nem jutott eszedbe.
- És
Árnikának meg szegény Dzsoninak?
-
Gondolhatod. Őnekik aztán az eszük ágába se!
- De ezeknek
a testvéreknek, látod, hogy az eszük ágába jutott.
- Hát éppen
azért kínlódnak, mert ilyen srófra jár az eszük.
- Ha nem
ilyen srófra járna az eszük, akkor most mind a tizenegyen elmennének segíteni
annak a testvérüknek, aki a fát hozza, igaz? És akkor nem kellene nekik nyögni
meg nyavalyogni, könnyebb volna mind a tizenkettejüknek.
- Na látod!
Éppen ezt akarja mondani nekik Árnika is.
- Ha mi
ketten ilyen nagyon testvérek lennénk, hogy ami az egyikünknek fáj, az fájna a
másikunknak is, az jó lenne vagy rossz?
- Én azt
gondolom, hogy mi ilyen nagyon testvérek vagyunk. Legalábbis, ami neked fáj, az
fáj nekem is.
- De én úgy
gondolom, hogy a hasra esésem is fájna neked, kék foltok lennének tőle a
hasadon meg a térdeden.
- Szerinted
jó lenne vagy rossz?
- Akkor én
biztos nagyon óvatosan futkároznék, hogy hasra ne essek, nehogy neked fájjon.
- Nagyon
kedves tőled.
- Te meg
kevesebbet cigarettáznál, igaz, mert én is köhögnék különben reggelenként a
cigarettázásodtól.
- Azt
hiszem, inkább egészen leszoknék a cigarettáról.
- Akkor az
nem is lenne olyan rossz. Vigyáznánk magunkra is meg egymásra is. Mondja meg a
testvéreknek Árnika, hogy vigyázzanak egymásra, jó?
- Már mondja
is.
- Ó, ti balgatagok - mondta Árnika -, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!
- Na éppen!
Örökké egymásért fogunk majd ugrálni - mormogtak a testvérek.
- De hiszen
a világ legboldogabb emberei lehetnétek - mondta nekik Árnika. - Akármelyikőtök
beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és
kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne, hogy máris keresik a
többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.
- Tényleg -
mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek
Árnikára. - Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!
És hopp,
felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.
Nosza,
ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a
tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig
érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.
Vitték nagy
boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:
- Hej,
viszket a szemünk, melyikőtök sír?
- Én sírok -
mondta a tizenkettedik testvér -, de örömömben.