NYOLCADIK ÉS EGYBEN UTOLSÓ FEJEZET



amelyben minden jóra fordul, és a Százarcú Boszorka
százegyedik arcát is megismerjük
Örült szegény Dzsoni is, örült Árnika is. Hogyne örültek volna, hiszen tizenkettővel szapo­rodtak a földön a boldog emberek. S akkor már egykettőre ott voltak Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája előtt. Ajahtan Kutarbani kinézett az ablakon, rájuk mosolygott, integetett.
- Vár már benneteket a Hétfejű Tündér! - kiabálta boldogan.
- Hát tudja, hogy jövünk?
- De tudja ám.
S akkor távoli, szép muzsika csendült föl, s azt vették észre, hogy ott állnak a Hétfejű Tündér előtt. Jóságosan nézett rájuk, mosolygott.
- Beszéljetek csak, mit szeretnétek? - kérdezte.
- Azt szeretnénk... azért jöttünk - dadogta megilletődve szegény Dzsoni. - Egyformák szeret­nénk lenni, akár kacsák, akár emberek, ahogy akarod... ahogy megérdemeljük... segíts rajtunk.
A Hétfejű Tündér nem szólt semmit, csak mosolygott, s akkor szegény Dzsoni csodálkozva vette észre, hogy valakinek fogja a kezét. Árnika kezét fogta, mert emberek voltak akkor már mind a ketten. Összeölelkeztek, s annyira örültek egymásnak, ahogy csak két olyan ember tud, aki nagyon, de nagyon szereti egymást. A Hétfejű Tündér mosolya beszivárgott a szívükbe, s tudták, hogy soha többé semmiféle rontás nem fog rajtuk.

- Megköszönték a Hétfejű Tündérnek, hogy segített?
- Persze hogy megköszönték.
- És ugye most sietnek haza Östör királyhoz, hogy Östör király is boldog legyen.

Sietett hazafelé Árnika és szegény Dzsoni, földerült a szíve mindenkinek, aki látta őket, mert szépek voltak és boldogok.
Egy estét a tizenkét testvérnél töltöttek, egyet Rézbányai Győző vidámságtól hangos virágos rétjén, a harmadik este pedig megnézték a városban Ipiapacsot, a hírhedett középcsatárt és csapatát, amint éppen egy nagy mérkőzésen elnyerték az Óperenciás-kupát. S a negyedik este már meg is látták a kerek tó partján álló palota harminchat tornyát.

- És a Százarcú Boszorkával mi lesz?
- Miért, mi legyen vele?
- Igazából vannak boszorkányok?
- Nincsenek.
- De ebben a mesében van.
- Te mondtad, hogy legyen benne, nem én találtam ki.
- De most már azt akarom, hogy ne legyen benne.
- Úgyis elveszti a varázserejét, mert éppen ma jár le a hét év. Tudod.
- Nem sikerült neki a szolgálatába fogadnia senkit?
- Nem.
- És most mit csinál?

A Százarcú Boszorka a háza előtt jajongott, jajveszékelt.
- Jaj, jaj, elvesztem a varázserőm! Már egy órám sincsen, jaj, lejár a hatalmam! Most segíts meg, ördögök öreganyja, csak most az egyszer! Küldj valakit erre, kergess valakit erre, sodorj valakit erre!
Csitt! Mi az? Léptek közelednek. Jön valaki!
- Ó, ördögök öreganyja, köszönöm, köszönöm, hogy meghallgattál! - repesett a Százarcú, de lehorgadt ám nyomban a kedve, amikor meglátta, hogy kik jönnek. Mert Árnika és szegény Dzsoni jött a Százarcú Boszorka háza felé. Áradt belőlük a Hétfejű Tündér jóságos fénye; tudta a Százarcú, hogy e fölött a két ember fölött bizony nincsen hatalma.
- Te, te szegény Dzsoni - mondta dühösen -, te vagy mindennek az elrontója! Hogy az ördög vinné el azt az átkozott szabadságodat! Te, te világ legszabadabb embere.
- Mit átkozódik, öreganyám? - mondta neki szegény Dzsoni. - Nem unja állandóan rémítgetni az embereket, nem unja a sok gonoszságot, ármányt, kétszínűséget, hepciáskodást, kackiás­kodást, üvöltözést, süvöltözést? Soha nem jutott eszébe, hogy meg is szerethetne végre valakit, sohasem jutott eszébe, hogy végre segítsen valakin?
- Ó, te ostoba, jószívű ember, te érzelemmel megvert! Tudod te, milyen öröm rémült arcokba bámulni? Tudod te, milyen érzés viharként cibálni az erdőt? Farkasként ordítani, füstként gomolyogni? Mit tudsz te?!
- Lárifári - mondta szegény Dzsoni -, szerette már magát valaki?
- Nem - mondta Százarcú.
- S maga szeretett már valakit?
- Nem - mondta a Százarcú.
- Na látja! Akkor fogalma sincs, mennyivel többet ér az mindenféle seprűnyélen röpködésnél.
- Komolyan mondod?
- De még mennyire, hogy komolyan. Itt az utolsó alkalom, öt perc múlva úgyis elveszti a varázserejét. Adja vissza azoknak a szegény embereknek a szabadságát, akiket a galád kincsei­vel tőrbe csalt, és akkor talán még lehet magából rendes ember.
- Na jó, nem bánom - mondta ijedten a Százarcú. - Azt a kacska-macska farkát, nyerjétek vissza a szabadságotokat!
És hopp, a pincéjéből elősorjáztak az emberek, akiket valaha is tőrbe csalt és rabul ejtett. Hunyorogtak a fényességben, sápadt bőrüket cirógatta a nap.
- Köszönjük, szegény Dzsoni - mondták. - Ezt meg itt most agyonverjük - rontottak a Száz­arcú Boszorkának.
- Jaj, kedves Dzsoni - mondta a Százarcú -, ne engedj bántani!
- Persze hogy nem engedlek, gyere csak ide a hátam mögé - mondta szegény Dzsoni, és intett az embereknek, hogy ne bántsák a boszorkát.
A Százarcú Boszorka mellében pedig megpattant valami, mintha egy vaspánt törött volna le a szívéről, és valami melegséget is érzett odabent, valami soha nem tapasztalt, valami csodá­latosat, a Százarcú Boszorka nem tudta megállni, titokban megsimogatta szegény Dzsoni karját. És abban a pillanatban elszállt a varázsereje, egyszerű, fekete fejkendős öregasszony lett belőle.
- Ugye nem küldtök el, ugye veletek maradhatok? - kérdezte reménykedve.
- Persze, mamika - mondta neki Árnika -, velünk maradhat.

- Mit gondolsz, ha a Százarcúnak nem múlt volna el amúgy is a varázsereje, akkor is hajlandó lett volna rendes öregasszony lenni?
- Fogas kérdés. Könnyen lehet, hogy nem.
- Akkor ez az átváltozás csak kényszer volt. Nem volt az igazi.
- Hát azt nem tudom. Én csak annyit tudok neked mondani, hogy egyszer később, amikor a Százarcú a kis Dzsonit ringatta...
- Született Árnikának meg szegény Dzsoninak kisfia?
- Persze. Szóval a kis Dzsonit ringatta a térdén, és azt mondta neki: „Tudod, kis Dzsoni, seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!”
- Tiszta szívből mondta?
- Azt hiszem, igen.
- És akkor most vége is a mesének, igaz?
- Igen.
- Ebben a mesében minden jóra fordult.
- Miért, baj?
- Dehogyis. Éppen az a jó benne... A valóságban is minden jóra fordul?
- A valóságban? Nem. Sajnos nem.
- Akkor ez egy nem igaz mese volt?
- Dehogynem. Azt jelenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden.
- Én is nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.