Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné;
szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt
rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak
válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a
kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:
- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!
De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem
teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már
egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király
magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a
kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig
igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott.
Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a
víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:
- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem
ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el
egy egész esztendő, és lányod fog születni.
Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a
királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt
sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait,
barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.
Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a
királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek,
tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral
tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:
- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik
javasasszonynak otthon kell maradnia.
Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni,
most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem
hívnak meg.
- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket -
szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni;
zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik
valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma
híre!
Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a
tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.
Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel,
pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz,
és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik
szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni
lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor
hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett
senkire futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:
- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan
nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok:
én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik
évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom,
amiért így bántatok velem!
Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.
A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől
ájultan hanyatlott csipkés párnáira.
Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik
javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.
- Ahhoz nincs erőm hogy egészen föloldjam az átkot -
mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a
sorsa, hanem csak százesztendős álom.
Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt:
hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta,
égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta,
hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.
A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan
szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta,
nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett,
gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik
évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem
volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és
véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a
királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.
- Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk?
- kérdezte a lányát.
Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott,
a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás:
készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette amit a
születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán
ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt
ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek
is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem
szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit
letördelték a viharok falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a
nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.
"Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott
részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos,
repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult
egyet, és szinte magától kitárult. Hideg pókhálós folyosóra lépett, termek és
szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz,
dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. "Itt talán száz esztendeje
sem nyitottak ablakot" - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt
tovább teremről teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de
sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik
közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra,
vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.
A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta
az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő
vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét,
kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött
páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen
kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt
a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály - mert kintről csak
egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a
toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.
Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy
kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött
- gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű
léptei alatt meg-megcsikordultak a kanargó lépcső szuvas fokai. Először egészen
sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott
állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és
halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy,
asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén
anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a
királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.
- Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a
kamrába.
Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából.
A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő
szerszámot, és megkérdezte:
- Mit csinálsz, anyó?
- Fonok - felelte az öreg.
- Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. -
Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?
- Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg
ruha a te karcsú derekadra.
- És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?
- Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha
olyan kíváncsi vagy rá.
A királylány odament, és sorra megnézett,
megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót;
de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az
ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony
lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.
És vele együtt álomba merült az egész kastély. A
király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból;
beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az
egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az
udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz
is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz
nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles
kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a
kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen
levél sem rebbent többé a fákon.
Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről
évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé
semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó
sem.
Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a
királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a
fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz
boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét.
Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a
régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák
lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a
járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik, Csipkerózsika a
neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.
Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is
meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni
hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen
összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett. egy
ideig vagdosta őket fejszével, baltával fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a
tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva
sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön
híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani
vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.
A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett
a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.
Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy
királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt,
mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák
jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a
vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált
az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha
gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik
időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány,
Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.
Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:
- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és
fölkeltem álmából Csipkerózsát!
A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott
rá, s egy karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját,
hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben
kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán
szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő,
és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.
A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág
nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély
udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és
aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és
a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.
Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent
aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét,
mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében
a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari
emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak.
A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a
palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma,
százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul
alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába,
fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó
Csipkerózsát.
Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek,
mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott.
Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti,
egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen odament
hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.
Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet,
arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:
- Ki vagy te?
A királyfi pedig felelte:
- Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős
álmodból, és megkérjem a kezedet.
Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtatta neki a
kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve,
végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan
menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük.
Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az
udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták
magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat
csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a
szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon
futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba
fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas
nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet
a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot.
A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét
országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.