Bab Berci és a tünkány vagy kicsoda
Bab Berci
savanyú arccal ballagott az erdei úton. Már megint savanyú a képem - gondolta,
és ettől, ha lehet, még savanyúbb lett.
- Te jó Egek
Ura! Miért vagyok én mindig savanyú? - kiáltott egy jó hangosat. Tehette, se
közel, se távol senki emberfia, aki meghallhatta volna. Bár nem is az
embereknek kiáltott, mert is volna ő kiáltani, ha ember van a közelben,
hallottuk, az Egek Urának kiáltott, az Egek Uráig azonban vagy nem hatolt fel
ez az erdőközepi hang, vagy egyszerűen nem volt kedve válaszolni, magára hagyta
szegény Bab Bercit, hadd forogjon savanyú levében. Forgott is. Csak előbb
bocsánatkérően körülnézett, mert a kiáltásától némaságba dermedt az erdő, és
Bab Berci nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák,
madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris
az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van
minden, e miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt... mit orr?!
Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl,
egy Mohendzsodáro, nem, a Mohendzsodáro az nem hegy, az egy romváros, mindegy,
akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva
felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell
nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély,
egy katedrális, Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha
többé semmiféle fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi
kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem
rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab
Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott.
Hogyha talán
emberek közé járnék - gondolta Bab Berci. - Huhh! Megsavanyodnának tőlem.
Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell hozzá ecet. - Az már igaz. Bab
Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával telt üvegre, és máris kész a savanyú
uborka. - Ez az egy hasznom van - gondolta -, nem kell ecetre pénzt adni. -
Csakhogy amit nyer a réven, elveszti a vámon. Mert a cseresznyebefőttjéhez meg
kétszer annyi cukor kell. Különben megsavanyodna szegény cseresznye. - Ajaj! -
sóhajtott Bab Berci, és a zsákjába tett egy szelídgesztenyét. Mert télire
gyűjtögetett éppen. Igyekezett nem ránézni a szelídgesztenyére, nehogy
megsavanyodjon az is.
- Gyűjtögetek
télire, és rejtegetem a savanyúságom. Hát élet ez?! - Mormogott Bab Berci, és
képzeletben nagyvárosok utcáin sétált, emberek forgatagában, lakodalomban
kurjongatott, baráti társaságban tereferélt, színházat nézett, vendéglőben
vacsorázott, fogta egy lány kezét, futballmeccsen ordított, hogy fuj, bíró!
ajaj! Talált még egy szelídgesztenyét. Beleejtette a zsákjába. A két gesztenye
boldogan összekoccant... De koccant valami más is, sejtelmes, finom zajok
ütötték meg Bab Berci fülét, a patak felől valami felfénylett, fehér tüllök
villantak a bokrok között.
- Hé, ki az?
- kérdezte ijedten Bab Berci, s akkor a fák közül teljes pompájában előlépett
egy tündér.
- Én vagyok
- mondta, és Bab Berci elkapta róla a tekintetét, mert úgy érezte, megvakul. -
Kedves Bab Berci! - folytatta a tündér, s erre Bab Berci mégiscsak rákapta egy
pillanatra a szemét, ki az, aki őt kedvesnek nevezi. - Megszerettelek téged -
mondta a tündér -, fogadd el ezt tőlem - és egy aranyszelencét nyomott Bab
Berci kezébe. - Nyisd ki, segít rajtad.
- Hát izé...
köszö... - motyogta Bab Berci, de közben fölpillantott s látta: a tündérnek már
hűlt helye. Hogy egyáltalán ott volt, csak abból látszott, hogy egy árnyalattal
fakóbb lett minden, amint eltűnt.
Hát
megtörtént! Megtörtént a csoda - dobogott Bab Berci szíve.
Magához
szorította a szelencét, Kilimandzsáró-orrát a nap felé emelte, s ebből, persze,
egy jókora tüsszentés lett megint.
Lehet, hogy
orvosság van benne, ami örökre elmulasztja a náthámat - villant az eszébe. -
Orvosság? Majd épp valami vacak náthaorvosság miatt jelenik meg nekem egy
tündér! Talán tele van drágakövekkel, vagy egy terüljasztalkám-kendő van benne,
vagy valami varázskenőcs, amitől szép és daliás leszek. - Kihúzta magát, mintha
máris szép és daliás volna. - Az is lehet, hogy egy dzsinn van benne - gondolta
Bab Berci -, azám, egy dzsinn, mint Aladdin lámpájában, csak fel kell emelni a
födelet, és máris előgomolyog, és azt kérdezi: "Mit parancsolsz, édes
gazdám?" Ámbár rám jobban illene, ha azt mondaná: "Mit parancsolsz, savanyú
gazdám?" Ugyan, a fene se lesz többet savanyú!
Bab Berci
óvatosan a fűre helyezte a szelencét, körültáncolta, lehasalt mellé, és
rászorította a fülét. Mi lehet benne? Feszülten figyelt, de nem hallott
semmit... dehogynem... most... valami icinyke-picinyke moccanás... vagy csak én
mozdítottam a szelencére szorított fülemet? Fölugrott, begörbített háttal,
lábujjhegyen újra körüljárta a szelencét, majd visszafojtott lélegzettel,
óvatosan letérdelt mellé, és a fülét rászorította. Pirinyó moccanások, csisszenések.
Aha... egy kígyó - villant Bab Berci agyába, és elvörösödött az izgalomtól.
Biztos mérges kígyó. Amint fölemelem a födelet, kivágódik a kígyó feje, és
puff, volt Bab Berci, nincs Bab Berci! Vagy egy gonosz dzsinn van benne,
akárcsak annak a halásznak a palackjában. Úgy is van! Mivel érdemeltem volna ki
éppen én egy tündér jótéteményét? Tündér? Tündér volt egyáltalán? Fehér
tüllökben, az igaz, szép is volt, az is igaz... Miért? Szép boszorkányról még
nem hallottál? Olyan szép, mint a nap, és olyan gonosz, mint az éjszaka.
Bab Berci
megpróbálta maga elé idézni a jelenség arcát - és igen... igen, mintha lett
volna valami furcsa a tekintetében... valami sandaság. Lehet, hogy nem is
tündér volt ez, hanem boszorkány. Vagy a kettőnek a keveréke. Persze lehet,
hogy ez egy boszordér volt. Vagy tünkány. Akkor ezer jaj nekem! Azám! Kétszer
ekkora náthával, kétszer savanyúbban szedhetem télire a makkot meg a
szelídgesztenyét... Na, nem... Bab Berci megmarkolta az aranyszelencét, erősen
rászorította a fedelét. Csak ki ne nyíljon valahogyan... De hiszen fényesebb
lett tőle az erdő, amikor kilibegett a fák közül... fény áradt belőle...
Áradhat fény egy gonosz lélekből? Még a füvek is megfakultak, amikor eltűnt.
Bab Berci szorítása lazult a fedélen... Eltűnt. Mint a kámfor. Még azt sem
várta meg, hogy megköszönjem neki... Hát eltűnhet így, ilyen ukmukfukk, ilyen
váratlanul egy jóságos lélek? Újra erősen megszorította a szelencét. Futott. Az
erdei tó mellett lihegve megállt, egy bizonytalan pillantást vetett a szelencére,
de azon nyomban megkeményítette magát.
- Tünkány
volt - kiáltotta -, boszordér! - És zsupsz, belehajította a szelencét a tóba. A
kékeszöld víztükör szelíd fodrokat vetett, a szelence megcsillant
egyszer-kétszer süllyedtében, aztán eltűnt a fekete mélyben. - Ó, jaj, én
szerencsétlen, mit tettem?! - rikoltott fel Bab Berci, és a fűre hajította
válláról a zsákját a két gesztenyével, és loccs, ruhástul beugrott a tóba.
Leúszott a
fenekére, vájkált, kutatott a hideg iszapban, ameddig csak bírta lélegzés nélkül.
De nem talált semmit. Lemerült másodszor, ötödször, huszadszor. Késő estig
kutakodott a tó fenekén, de mindhiába.
Közben egy
borz odaóvakodott a zsákjához, megszagolgatta. "Aha, Bab Berci zsákja -
mondta magában -, lássuk, mi van benne. Csak két szelídgesztenye. Ez is több a
semminél." Jóízűen befalta a két szelídgesztenyét, és elszelelt. Bab Berci
meg csuromsárosan, csuromvizesen kikászálódott a tóból. Vacogott.
- Talán jobb
is, hogy nem találtam meg - motyogta. - Persze, hogy jobb, többet ér nekem ez a
két szelídgesztenye ezer aranyszelencénél. - Fölemelte a zsákját. - Az ördögbe
is, eltűntek a gesztenyék. - Nesze neked, te savanyú, kétbalkezes, kétballábas,
egybalorros, balsorsos balfék - mondta magának Bab Berci, és cuppogva,
fröcsögve, csöpögve megindult hazafelé.
Olyan
savanyú volt, mint egy hordó savanyú káposzta, és akkorákat tüsszentett, hogy
Rimapénteki Rimai Péntekh, aki a közelben lakott, azt hitte, földrengés van.
Szegény Bab
Berci azóta is azon tépelődik, jól tette-e, hogy eldobta a tündér vagyis hogy
boszorkány vagyis hogy boszordér vagyis hogy tünkány vagyis hogy az ég tudja,
kicsodának az ajándékát. Engem is megkérdezett, de én tanácstalan voltam. Azt
mondtam neki, kérdezzen meg titeket, hátha ti tudjátok, mit kellett volna
tennie.