Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány.
Apja-anyja még kiskorában meghalt; nem volt neki egyéb rokona, csak a
keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésből,
fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát,
tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta.
Mikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony
hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát
a keresztlányát, és így beszélt hozzá:
- Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a
házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a
vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.
Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte,
legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.
A keresztlánya megsiratta, illendően eltemette, és
attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szőtt,
font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása.
A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy
kendőt vagy szőnyeget szőtt, valahányszor egy-egy inget megvarrt, mindjárt
akadt rá vevő, és tisztességgel megadta az árát. Így hát a lány sosem
szenvedett ínséget, sőt még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból.
Abban az időben történt, hogy a király fia végigjárta
az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad
választania, gazdagot meg ő nem akart választani, azt mondta:
- Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg
a leggazdagabb is.
Útja során elért abba a faluba is, ahol az árva lány
éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezősködni kezdett, ki a leggazdagabb és
ki a legszegényebb lány a faluban. Először a leggazdagabbat nevezték meg neki;
a legszegényebb meg - mondták - egy kis házban lakik az alvégen.
A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a
kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi
odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt előtte. A
királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a
kantárszárat, és továbblovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé.
Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a
szobában, és szorgalmasan font, nem törődött semmi mással, csak a finom szállal
meg a pergő orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor
észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult,
lesütötte a szemét, és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima
lett-e, azt én nem tudom; csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat,
addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a
rokka mellől, kitárta a szoba ablakát, s azt mondta:
- De nagy hőség van idebent!
És utánanézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a
fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett.
Mikor már a toll is eltűnt a messzeségben, visszaült a
rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás,
még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány
eltűnődött rajta; észre se vette, egyszer csak elkezdte dúdolni:
Orsóm, orsóm, menj ki szépen,
hozd ide a vőlegényem. |
Az orsó abban a pillanatban ugrott egyet, és kiperdült
az ablakon. A lány elámult, odaszaladt az ablakhoz, s az orsója után nézett.
Hát látja: nagy vígan táncol tova a mezőn, és csillogó-villogó aranyszálat
gombolyít le maga után. Pergett, pergett, aztán hirtelen eltűnt a szeme elől.
Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett
jobbat, elővette a vetélőt, leült a szövőszékhez, és szőni kezdett.
Míg a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak közt,
és zizegve, zümmögve szőtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon
ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a
királyfit. Az igen elcsodálkozott.
- Hát ez mi? - kiáltotta. - Csak nem az utat akarja
mutatni nekem ez az orsó?
Megfordította a lovát, és visszaügetett az aranyfonál
mentén.
A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre
csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt:
Vetélőcském, szőjél szépen,
hozd ide a vőlegényem. |
A vetélő abban a pillanatban elpattant előle, kiugrott
az ajtón, s ott a küszöb előtt gyönyörű szőnyeget kezdett szőni, olyan szépet,
hogy szebb talán még nem is volt a világon. A két szélén rózsák, liliomok
díszelegtek, középütt aranymezőben zöld indák tekeregtek, köztük nyulacskák
ugrándoztak, őzikék kandikáltak, szarvasok szökelltek, az ágakon meg tarka
madarak ültek; egyéb sem hiányzott mint hogy nótázni kezdjenek.
Megszökött hát a vetélő is. A lány mit tehetett mást?
Elővette a tűjét, s varrni kezdett. Közben pedig azt dúdolta:
Takaríts ki, tűcske, szépen,
mindjárt itt a vőlegényem. |
A tű abban a pillanatban kiugrott a kezéből, s mint a
villám, elkezdett ide-oda cikázni a szobában. Mintha csak láthatatlan szellemek
dolgoztak volna a nyomában, ide villant, oda villant, s lám asztalra, padkára
szép zöld terítő borult, a székekre bársony feszült, az ablakon finom függöny
fehérlett. Az utolsó tűvillanáskor a lány kitekintett, és meglátta a
messzeségben a királyfi kalapján a forgó fehér tollát.
Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az aranyfonállal
az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás
szőnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egyszerű volt
a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rózsa.
- Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a
leggazdagabb is - mondta a királyfi -, gyere velem, légy a feleségem!
A lány egy árva szót sem szólt, csak mosolygott, és a
kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házból, nyergébe
emelte, és hazavitte a palotájába.
Megülték a lakodalmat az orsót a vetélőt és a tűt
pedig elhelyezték a királyi kincseskamrában. Ország-világ a csodájukra járt; ők
pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg csak éltek.