Egyszer egy szép nyári reggelen a szabócska az
ablaknál ült a munkaasztalánál, és vidáman varrogatott. Éppen arra ment az
utcán egy parasztasszony, kosárral a hátán, és nagyban kiabálta:
- Lekvárt vegyenek! Lekvárt vegyenek!
A szabócska szerette az édességet, s a lekvárnak már a
neve hallatára is megnyalta a szája szélét. Kikukkantott az ablakon, és
lekiáltott:
- Ide, ide, jó asszony, itt egykettőre elkel a
portékája!
Az asszony felmászott a lépcsőn a nehéz kosárral,
egészen kifulladt a kapaszkodástól. A szabócska sorra kirakatta vele a
köcsögjeit, emelgette, latolgatta, szagolgatta őket, végül azt mondta:
- Szó se róla, jó lekvár. Mérjen ki belőle négy
lattal. Az sem baj, ha negyed font lesz.
A kofaasszony jobb vásárra számított, nem ilyen
csekélységért kapaszkodott ilyen magasra! De hát mit tehetett egyebet, kimérte
neki a négy lat lekvárt, és mérgesen, dohogva elment.
- Adjon erőt, egészséget! - rikkantotta a szabócska,
kenyeret vett elő a szekrényéből, leszelt egy jókora karajt, és megkente.
"Ez lesz aztán a lakoma! - mondta magában. -
Hanem mielőtt nekilátok, befejezem a mellényt; jobban esik majd a kész munka
után." Letette maga mellé a kenyeret, és nagy öltésekkel, szaporán
dolgozni kezdett.
Nyár volt, mondom, szép meleg idő; ilyenkor csak úgy
hemzseg a sok légy; ült belőlük egy seregre való a szabócska szobájának a falán
is. Bágyadtan szenderegtek a forróságban, hanem egyszerre csak fölneszeltek:
finom illat csapta meg az orrukat. Mert hát az édes lekvárnak a szaga
ínycsiklandozóan terjedezni kezdett a szobácskában. Nosza, rajzani kezdtek a
legyek csapatostul szálltak rá a kenyérre.
- Nem mentek innen! - pattogott a szabócska, és
elhessentette a hívatlan vendégeket. Csakhogy azok nem értették ám a szép szót.
Nem hagyták magukat, mind sűrűbben tódultak a zsákmányra.
A szabócskát végül is elfutotta a méreg. Előkapott a
sutból egy rongyot, és nagyot kiáltott:
- Majd adok én nektek!
Azzal irgalmatlanul odavágott.
Az volt ám a pusztítás! Megszámolta az eredményt; se
több, se kevesebb: hét döglött légy hevert előtte égnek meredt lábbal.
"Ez igen! - ámuldozott a szabócska a saját
vitézségén. - Kire mondják, ha nem rám, hogy: ez aztán legény a talpán? Erről
az egész városnak tudomást kell szereznie!"
Gyorsan kiszabott magának egy övet, megvarrta, és nagy
betűkkel ráöltötte: "Hetet egy csapásra." De mikor az övet a derekára
fűzte, és peckesen lépegetett egyet-kettőt a szobában, úgy gondolta, ekkora
nagy vitézség hírének messzebbre is ki kell terjednie.
"Ej, mit nekem a város! - mondta. - Tudja meg az
egész világ, ki vagyok!"
S úgy fickándozott a szíve büszkeségében, akár a
bárány farkincája.
Nem is teketóriázott tovább; szűk volt neki a kis
műhely, alig várta, hogy végre kint sétáltassa vitézségét a világban. Éppen
csak körülnézett még egyszer a házban, nem vihetne-e magával valamit, aminek
még hasznát veheti; de nem talált egyebet, mint egy ócska sajtot. Azt vidáman
zsebre tette, leszaladt a lépcsőn, rántott egyet az övén, s ment vitézül a
kapuhoz.
A kapuval szemben volt egy bokor, ágai közt egy szürke
kismadár vergődött; fönnakadt szegényke, és sehogyan sem tudott kiszabadulni. A
szabócska megszánta, kivette a tüskék közül, és azt is zsebre dugta, a sajt
mellé. Aztán fölpattant az apostolok lovára, és elrúgtatott; mert hát sovány is
volt, fürge is volt, könnyen ment neki a gyaloglás.
Az út, amelyiken elindult, egy magas hegyre vitte. A
szabócska nemsokára fölért a csúcsra. Hát mit látott? Egy óriás ült a sziklán,
és otthonosan, kényelmesen nézelődött.
A kis szabó odament hozzá, és megszólította:
- Jó napot, pajtikám! Látom, itt lopod a napot,
bámészkodsz bele a nagyvilágba. Oda igyekszem én is, szerencsét próbálni; nem
tartasz velem?
Az óriás végigmérte az apró emberkét.
- Ó, te hitvány! - mondta foghegyről.
- Mit beszélsz?! - vágott vissza a szabócska. - Ide
nézz, milyen ember vagyok én!
Azzal nagy büszkén kigombolta a kabátját, és
megmutatta a derekán az övet.
"Hetet egy csapásra" - olvasta csodálkozva
az óriás. Azt hitte, ez a kis mitugrász hét embert csapott agyon egyszerre, és
most már egy kicsit nagyobb tisztelettel nézett rá; de azért előbb próbára
akarta tenni.
- Ha van erőd, ezt csináld utánam! - mondta.
Azzal megmarkolt egy kavicsot, és úgy összenyomta,
hogy víz csöpögött ki belőle.
- Ez is valami! - nevetett a szabócska. - Nekem az
ilyesmi csak játék!
Elővette a zsebéből a sajtot, és egyetlen mozdulattal
majd kipréselte a levét.
- No, mit szólsz hozzá? Ez már valami, igaz-e?
Az óriás hüledezett, mukkanni sem tudott; nem nézett
ki ennyit ebből az emberkéből. Mérgesen felkapott a földről egy követ, és olyan
magasra hajította, hogy látni is alig lehetett.
- No, te babszem, ezt csináld utánam!
- Nem volt éppen rossz dobás - mondta a szabó fitymálva
-, csak az a baj, hogy a kő mégis visszahullott a földre. Nem úgy, mint az
enyém!
Azzal a zsebébe nyúlt, kivette a madarat, és feldobta.
A kis szárnyas megörült a szabadságnak, felnyilamodott, s elröppent, vissza sem
tért többé.
- No, mit szólsz hozzá, pajtás? - kérkedett a
szabócska.
- Hajítani, azt tudsz - ismerte el kelletlenül az
óriás. - Most aztán lássuk, a terhet is bírod-e.
Hatalmas tölgyfa hevert nem messze tőlük a földön,
talán vihar csavarta ki tövestül. Ahhoz vezette oda az óriás a szabócskát.
- Ha van egy kis szusz benned - mondta -, segíts
kicipelni ezt a fát az erdőből.
- Szívesen - felelte hetykén a kis ember -, csak vedd
a válladra a törzset, én meg majd a koronáját viszem, a sok ágat, gallyat, az a
neheze.
Így is történt: az óriás nekiállt, és küszködve a
vállára emelte a súlyos törzset, a szabócska meg rátelepedett hátul az egyik
ágra. A nagy behemót még csak hátra sem tudott nézni, nem mozdíthatta a nyakát
a tehertől; csak cipelte fújtatva az egész fát, törzsét is, koronáját is, meg még
ráadásul a szabót is rajta.
Ez igen jól érezte magát a helyén. Olyan jókedve
kerekedett, hogy fütyürészni kezdett. Azt fütyülte szép hegyesen:
Három szabólegények,
Elindultak szegények... |
És még cifrázta is, mintha csak gyerekjáték volna neki
a cepekedés.
Az óriás húzta-vonta egy ideig a nehéz terhet, de
aztán nem bírta tovább.
- Hé, vigyázz! - kiáltott hátra. - Ledobom a törzset!
A szabó fürgén leugrott, átkapta az egyik vastag ágat,
mintha ő is hurcolta volna, és odaszólt az óriásnak:
- Ekkora nagy golyhó, és még ezt sem bírja el! Nem
szégyelled magad? Az óriás morgott valamit mérgében, s mentek tovább. Csakhamar
egy cseresznyefa akadt az útjukba. Az óriás, se szó, se beszéd, felnyúlt a
tetejére, ott piroslottak a legérettebb szemek, meghajlította a fát, s odaadta
a koronáját a szabó kezébe.
- Együnk!
A szabócska azonban sokkal gyöngébb volt, semhogy
tartani bírta volna a fát. Abban a pillanatban, amikor az óriás elengedte az
ágat, a korona visszacsapódott a magasba, és nagy ívben fölröpítette a szabót.
Az kapálózva jót repült a levegőben. Ahogy végre baj nélkül földet ért, azt
mondja neki az óriás:
- Ilyen gyönge legény vagy? Még azt a vékony vesszőt
sem bírtad tartani?
- Bírni bírtam - felelte a szabó -, mit gondolsz, az
is valami annak, aki hetet ütött egy csapásra? Odaát a bozótban éppen lőttek
egyet a vadászok megijedtem, hogy eltalálnak, hát átugrottam a fát. Ugord át te
is, ha tudod!
Az óriás nekirugaszkodott, nagyot ugrott, de hiába:
fönnakadt az ágak közt s alig tudott lekecmeregni. Így hát ebben is a szabócska
lett a győztes.
Az óriás most már igazán méregbe gurult.
- Hát ha valóban olyan nagy legény vagy - kiáltotta -,
gyere velem a barlangunkba, töltsd nálunk az éjszakát!
- Hiszen éppen azt akartam kérdezni tőled, nem tudsz-e
valami alkalmas éjjeli szállást - felelte vidoran a szabócska.
Hamarosan megérkeztek a barlanghoz. Már ült néhány
óriás a tűz körül; éppen vacsoráztak, mindegyik egy egész sült birkát tartott a
kezében.
A szabócska körülnézett a barlangban.
- Mennyivel tágasabb itt, mint az én műhelyemben! -
mondta.
Az óriás erre egy szót sem felelt, csak megmutatta
neki az ágyát, és rámordult:
- Feküdj le, aludd ki magad!
Hanem az ágy nagyon nagy volt a kis szabónak; nem is
feküdt bele, az egyik sarokba kuporodott, s ott szunyókált.
Éjfélre járhatott az idő mikor az óriás óvatosan
fölkelt. Azt hitte, a szabócskát már réges-régen elnyomta az álom. Fogott egy
vasdorongot, és úgy rávágott vele az ágyra, hogy az nyomban leszakadt.
"No - gondolta -, ennek az ugribugri szöcskének is
megadtam a magáét!"
Kora hajnalban az óriások mind kimentek az erdőbe, a
szabócskáról egészen megfeledkeztek. Hát amint odakint tesznek-vesznek, látják,
hogy jön ám nagy vidáman, egyenest feléjük! Nagyon megijedtek tőle, attól
féltek, egy csapásra nyomban agyonvágja valamennyiüket.
Fogták magukat, s hanyatt-homlok elszaladtak.
A szabócska pedig addig botorkált a fák közt, míg
végre kijutott az erdőből. Ment, mendegélt tovább az orra után, s egy idő múlva
egy királyi palotának a kertjébe ért. Fáradt volt már, leheveredett a gyepre,
és elaludt.
A kertészlegények a közelben kapáltak, nemsokára
észrevették, köréje gyűltek, nézegették, ki ez, mi ez, hogyan került ide. Az
egyik legény egyszer csak meglátta a derekán az övet s azon az írást:
"Hetet egy csapásra."
- Ez csak valami nagyon nagy vitéz lehet! - suttogták,
s mentek jelenteni a dolgot a királynak.
- Urunk királyunk, a kertben alszik egy hős, aki hetet
üt egy csapásra!
A királynál éppen együtt ült a tanács. Megvitatták,
mitévők legyenek.
- Béke van nálunk - mondta az egyik tanácsúr -, csak
zavart keltene az országban egy ilyen vakmerő vitéz. Ki tudja, milyen kötözködő
természetű. Legjobb lesz, ha szépszerével túladunk rajta.
- Nem úgy van! - mondta egy másik. - Hátha egyszer
háború lesz! Akkor nagy hasznát vehetjük!
A többség azon volt, hogy a világ minden kincséért sem
szabad elengedni a daliát. A királynak is tetszett a bölcs tanács. Leküldte
követét a kertbe, szegődtesse el a szabócskát hadiszolgálatra, mihelyt
fölébred.
A követ odaplántálta magát az alvó mellé, és
türelmesen megvárta, míg alkonyattájt a szabócska nagy nyújtózkodások közt
nyitogatni nem kezdte a szemét. Akkor mély hajlongással előadta a megbízatását.
- Szíves örömest beállok a király szolgálatába -
mondta a kis hős vidoran -, hiszen éppen azért jöttem ide!
Erre nagy tisztességgel felfogadták, és külön
lakosztályt nyitottak neki az udvarban.
A szabócska berendezkedett, és vígan élte világát. A
katonáknak azonban sehogyan sem tetszett, hogy a király ilyen nagy vitézt
ültetett a nyakukra.
- Mi lesz ebből? - súgták-búgták egymás közt. - Ha
véletlenül összekoccanunk, és közibénk vág, hetünket sújt agyon minden egyes
csapása! Ki állhat meg vele szemben?
Azt kívánták, bár valahol a világ másik felében lenne!
Addig-addig pusmogtak, lázongtak, méltatlankodtak: míg egyszer aztán
összebeszéltek, követséget menesztettek a királyhoz, és kérve kérték, bocsássa
el őket a szolgálatból.
- Nem olyan fából faragtak minket, hogy kibírjuk
valaki mellett, aki hetet üt egy csapásra! - mondták.
A király elszomorodott, hogy hát most egy miatt az
összes többi hű katonáját elveszíti.
- Bár sosem láttam volna ezt a rettenetes vitézt! -
sóhajtotta.
De nem merte kiadni az útját; attól tartott,
haragjában népestül, hadastul, mindenestül agyoncsapja, s ő maga ül a királyi
székbe. Sokáig töprengett, mit tehetne, hogyan oldhatná meg a dolgot.
Addig-addig törte a fejét, míg végül egy jó gondolata támadt.
Maga elé hívatta a szabócskát, és így szólt hozzá:
- Tudom, milyen rettenthetetlen hős vagy, azért
szeretnék egy ajánlatot tenni neked. Van az országomban egy nagy erdő. Két
óriás lakik benne, bizonyára hallottad a hírüket. Rettenetesen vadak, dúlnak,
rabolnak, tűzzel-vassal pusztítanak, teremtett léleknek nincs a környékükön
maradása; maholnap elnéptelenedik a birodalomnak az a része miattuk. Mert aki a
közelükbe merészkedik halál fia! Én azonban számítok a te vitézségedre, és
bízom bajnoki erődben, hogy megszabadítod országomat a veszedelemtől. Ha
legyőzöd és megölöd a két óriást, feleségül adom hozzád egyetlen lányomat, és
hozományul megkapod a fele királyságot. Kíséretnek, segítségnek adok melléd
száz válogatott vitézt is.
"Ez aztán a neked való feladat - mondta magának a
szabócska. - Nem mindennap ajánlanak valakinek szép királylányt feleségül, fél
országot hozományul."
Megigazgatta derekán az övet, kihúzta magát, s azt
mondta:
- A feladatot vállalom, az óriásokat leigázom, a száz
lovasra azonban nincsen szükségem. Aki hetet üt egy csapásra, csak nem fog
megijedni kettőtől!
Másnap nagy hetykén kivonult, a száz lovas pedig utána
ment kíséretnek.
Mikor az erdő szélére értek, azt mondta nekik a
szabócska:
- Ti itt szépen letáboroztok, én meg majd elintézem
egymagam az óriásokat.
Azzal beszaladt az erdőbe, és körülkémlelt. Csakhamar
megpillantotta s két óriást. Egy fa alatt feküdtek és aludtak; olyan horkolást
rendeztek, hogy csak úgy reszketett a lomb. A szabócska sem volt rest:
teleszedte kővel a zsebét, és fölmászott a fára.
Mikor a fa derekáig ért, lecsusszant az egyik ágra, és
megült rajta, éppen a két alvó fölött. Elhelyezkedett, és kezdte potyogtatni a
köveket az egyik óriás mellére. Az óriás sokáig semmit nem érzett, de a végén
mégiscsak fölébredt és keményen oldalba lökte a cimboráját.
- Minek ütöttél meg?
- Dehogy ütöttelek! - felelte a másik. - Álmodtál.
Azzal aludtak tovább. A szabócska meg most emennek a
mellére kezdte hajigálni a köveket.
- Mi az - ordított föl az óriás -, mit dobálsz te
engem?!
- Dehogy dobállak - felelt morogva az első. Egy ideig
civakodtak, de mert fáradtak voltak, abbahagyták, és megint lecsukódott a
szemük. A szabócska pedig kezdte elölről: kikereste a legnagyobb követ, és
teljes erejéből az első óriás melléhez vágta.
- Ez már mégiscsak több a soknál! - rikkantotta az.
Eszeveszetten fölugrott, elkapta a cimboráját, s úgy nekicsapta a fának, hogy
beleremegett a koronája. A másik sem maradt adósa, és csakhamar olyan irtózatos
dühbe gurultak, hogy fákat csavartak ki, s addig ütötték-verték egymást, míg a
végén mind a kettő holtan nem nyúlt el a földön. Akkor aztán a szabócska
leszökkent a földre.
"Tiszta szerencse, hogy azt a fát is ki nem
tépték, amin ültem - mondta -, különben ugrálhattam volna egyik ágról a
másikra, akár egy mókus."
Kihúzta a kardját, derekasan összevissza szabdalta az
óriások mellét, aztán visszament a lovasaihoz, és így szólt:
- Amit vállaltam, megtettem: a két óriásnak vége. Nem
mondom, keményen helytálltak, de hát mit számít az, ha olyan ember akadt az
útjukba, aki hetet üt egy csapásra!
- Még csak meg sem sebesültél? - kérdezték a vitézei.
- Hogyisne! - felelte a szabó. - Egy hajam szála sem
görbült meg!
Azok nem hittek neki, beügettek az erdőbe, ott
találták a két óriást vérben úszva s körülöttük a kiszaggatott fákat.
Nagy ünneplésben részesítették a hőst; az pedig ment
egyenest a király elébe, és követelte a megígért jutalmat.
A király azonban csak hímezett-hámozott, sehogyan sem
volt ínyére a vőjelöltje; váltig azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna tőle
szépszerével.
- Megkapod a lányomat meg a fele országot, hogyne
kapnád - mondta -, előbb azonban még egy nagy tettet kellene végrehajtanod. Él
az erdőben egy unikornis; ez az egyszarvú vadállat még az óriásoknál is
százszorta több kárt okoz nekünk; egy rettegésben vagyunk tőle mindnyájan. Ezt
a vadat fogd el nekem élve, utána mindjárt megtartjuk az esküvőt.
- Ha két óriással el tudtam bánni, egy nyavalyás
unikornistól féljek én, aki hetet ütök egy csapásra? - hetvenkedett a
szabócska.
Kötelet meg fejszét vitt magával; kíséretét megint
letáboroztatta az erdőszélen, ő maga meg bement a sűrűbe. Nem kellett sokáig
kutakodnia, máris jött az unikornis, neki egyenest a szabónak, hogy
fölnyársalja.
- Csak csínján! Csak csínján! - mondta a szabó. -
Azért mégsem megy az ilyen egykettőre!
Megvárta, míg a vadállat egészen a közelébe ér, akkor
gyorsan egy fa mögé ugrott. Az unikornis teljes erővel nekirohant a fának, s a
szarva úgy beszorult a faderékba, hogy hiába rángatta, semmiképpen nem bírta
kihúzni; fogva maradt.
- Megvan a madárka! - rikkantott a szabó, megkerülte a
fát, a kötelet az unikornis nyakába vetette, fogta a fejszét, kiszabadította a
fába szorult szarvat, s vezette büszkén a vadat a király elébe.
Az nagyon megijedt, amikor látta, hogy a szabócska ezt
a feladatot is teljesítette. Megpróbálkozott még egy utolsó kibúvóval; azt
gondolta: hátha most az egyszer mégiscsak otthagyja a fogát ez a világ hőse!
- Még egy vadkan is van az erdőben - mondta -, mindent
föltúr a környéken, és rengeteg kárt tesz a fákban. El kellene fognod; melléd
adom segítségnek a vadászaimat. Utána aztán már igazán megtartjuk a lakodalmat!
- Ez csak gyerekjáték! - legyintett a szabó. -
Indulhatunk akár most rögtön!
A vadászokat csak az erdő széléig engedte; ott
letelepítette őket, s azt mondta nekik:
- Ti csak pihenjetek itt, amíg visszajövök; az
ilyesmit jobban szeretem magam elintézni.
Azok egy cseppet sem bánták a dolgot, mert a vadkan
már jó egynéhányszor olyan barátságtalanul fogadta őket, hogy semmi kedvük nem
volt találkozni vele.
A szabócska meg bement az erdőbe, olyan kényelmesen,
mintha éppen csak sétálgatna egy kicsit. A dúvad csakhamar megszimatolta; habzó
szájjal, fogát csattogtatva rohant rá, és el akarta tiporni.
Volt ott a közelben egy erdei kápolna, azt a szabócska
már jó előre kinézte magának, s most addig-addig hátrált, míg a nyitott kapuhoz
nem ért. Fürgén beugrott rajta, végigfutott a padok közt, aztán hopp! - fürgén
kivetette magát a szemközti ablakon. A vadállat tajtékot túrva iramodott utána,
berohant a kapun, nekirontott az ablak tövében a falnak, csak úgy verte róla a
vakolatot az agyarával. A szabócska azalatt megkerülte odakint az épületet, és
rácsapta a dühöngő vadra a kaput. A kan odabent észrevette, hogy foglyul
ejtették; megfordult, s hörögve ostromolta a kaput, de döngethette, ameddig
akarta: kemény, vaspántos tölgyfa kapu volt, tízakkora erőnek is ellenállt
volna.
A szabócska odakiáltotta a vadászokat:
- Lessetek csak be az ablakon, győződjetek meg a
tulajdon szemetekkel róla, hogy ezt a feladatot is teljesítettem!
Most aztán már a királynak sem volt több mentsége:
akár tetszett neki, akár nem, be kellett váltania az ígéretét, oda kellett
adnia a lányát és vele a fele királyságot. Ha tudta volna, hogy a veje nem is
holmi világhőse, hanem csak egy eszes kis szabócska, még jobban fájt volna a
szíve miatta.
Megülték hát nagy pompával a lakodalmat, és a szabóból
király lett. Telt-múlt az idő, éldegéltek szépen minden különösebb baj nélkül.
Hanem egy éjszaka arra ébredt a fiatal királyné, hogy az ura beszél valamit
álmában. Figyelni kezdett, s mit nem hall?
- Hé, te fiú! - mondta a férje. - Varrd meg ezt a
mellényt, vess foltot arra a nadrágra, de gyorsan, mert a nyakad közé csapok a
rőffel!
Ebből aztán tüstént kitalálta, kinek is lett a
felesége!
Reggel az volt az első dolga, hogy mindent elpanaszolt
az apjának.
- Jaj, apámuram, nem híres vitéz ez, hanem csak egy
szabó!
- Vigasztalódjál, kedves lányom - mondta neki a király
-, majd elintézzük ezt a senkifiát! Ma éjszakára hagyd nyitva a hálószobátok
ajtaját. Lesbe állítom odakint a szolgáimat; ha a szabó elaludt, rárontanak,
megkötözik, és kihurcolják a kikötőbe. Ott horgonyoz egy nagy hajó, arra
fölteszik: színét sem látjuk többé a senkiházinak, mert az a hajó még napkelte
előtt kifut a tengerre, s ottfelejti majd az uradat valamelyik messzi-messzi
szigeten.
A királylány megnyugodott. "Még egy nap -
gondolta -, aztán volt szabó, nincs szabó: egyszer s mindenkorra megszabadulunk
tőle." Csakhogy a király fegyverhordozója kihallgatta az egész
beszélgetést, és mert igen megkedvelte ifjú gazdáját, elárulta neki az egész
tervet.
"No, majd én túljárok az eszeteken!" -
fogadkozott magában a szabócska.
Este rendes időben lefeküdt a feleségével együtt,
befordult a falnak, s elkezdett horkolni, mint aki mélyen alszik, de persze
csak tettette az alvást. Az asszonyka azonban azt hitte róla, hogy valóban
elszenderült. Fölkelt, lábujjhegyen az ajtóhoz osont, kinyitotta, aztán
visszabújt az ágyba. Abban a pillanatban megszólalt szép csengő hangon a
szabócska:
- Hallod-e, te fiú, varrd meg ezt a mellényt, vess
foltot erre a nadrágra, különben a nyakad közé csapok a rőffel! Hetet ütöttem
egy csapásra, két óriást megöltem, az unikornist legyőztem, a vadkant elfogtam;
csak nem ijedek meg attól a pár mihasznától, aki az ajtó előtt leselkedik!
Azoknak meg, ahogy ezt meghallották, egyszeriben
inukba szállt a bátorságuk, nyakukba kapták a lábukat, úgy elszaladtak onnét,
mintha hét ördög kergetné őket.
Így aztán a szabócska élete végéig megmaradt
királynak.