Egyszer egy ember messze földre készült. Megkérdezte a
három lányát, mit hozzon nekik a nagy útról. Az egyik gyöngyöt kért, a másik
gyémántot, a legkisebbik pedig azt mondta:
- Édes jó apám, én egy táncos-dalos kis pacsirtát
szeretnék.
- Jól van - felelte az édesapja -, ha találok, hozok
neked egyet. Azzal megcsókolta őket, és útnak indult. Sokáig oda volt idegen
országban. Mikor aztán eljött az ideje, hogy hazatérjen, a legidősebb lányának
vett egy marék gyöngyöt, a középsőnek egy ládika gyémántot, de amit a
legkisebbik kért a táncos-dalos kis pacsirtát, akárhogy kereste, sehol nem
találta. Igen elbúsult emiatt, mert ezt a lányát szerette a legjobban.
Hazafelé egy nagy erdőn át vitt az útja. Az erdőben
volt egy pompás kastély, nem messze tőle állt egy sudár fa. Annak a fának a
tetején pedig ott ugrált, ott dalolt egy kis pacsirta.
- Éppen téged kereslek, kis madár! - mondta az ember
örvendezve, és ráparancsolt a szolgájára, másszék föl a fára, fogja meg a
madárkát. De amint a közelébe értek, fölugrott a fa tövéből egy oroszlán.
Megrázta a sörényét és akkorát ordított, hogy beleremegtek a lombok.
- Tüstént fölfalom, aki hozzá mer nyúlni az én
táncos-dalos pacsirtámhoz!
- Nem tudtam, hogy a madár a tiéd - védekezett az
ember. - Ha vétettem ellened, jóvá is teszem! Nagy váltságdíjat fizetek neked,
csak hagyd meg az életemet.
- Rendben van - mondta az oroszlán -, megkegyelmezek
neked, de csak egy feltétellel: ha nekem ígéred azt, amivel hazatértedben
először fogsz találkozni. Ebben megalkudhatunk, s akkor ráadásul a madarat is
elviheted. Ha pedig nem, akkor jaj az életednek!
Az ember tétovázott, sehogyan sem akart ráállni az
alkura.
- Hátha éppen a legkisebbik lányommal találkozom
először - töprengett. - Ő szeret a legjobban; mindig elébem szalad, ha egy-egy
hosszú útról hazatérek.
Szolgája azonban félt az oroszlántól, és igyekezett
mindenképpen rábeszélni:
- Miért éppen ővele találkoznál? Miért nem egy
kakassal vagy egy macskával?
Addig-addig unszolta, míg az ember végül is engedett;
odaígérte az oroszlánnak azt, amivel hazatértekor elsőnek fog találkozni,
cserébe pedig megkapta a táncos-dalos kis pacsirtát.
Lóra szálltak, és ügettek tovább hazafelé. Csakhamar
föltűnt a házuk tornya, de az ember szíve nem vidult fel tőle, egyre csak azon
emésztődött, vajon kit lát meg elsőnek. Mert sem kakas nem kukorékolt rájuk,
sem macska nem futott át előttük az úton, mintha minden élő állat kipusztult volna
a környékről.
Befordultak az udvarba; hát ki integet a tornácról, ki
szalad elébe lelkendezve? Senki más, mint a legkisebbik lánya. Odaugrott az
apjához, nyakába borult, ölelte-csókolta, és amikor meglátta nála a
táncos-dalos kis pacsirtát, egyszeriben táncra perdült örömében.
Bezzeg nem örült az édesapja! Sírva fakadt szegény,
úgy mondta, könnyesen:
- Édes-kedves lányom, nagyon drágán vettem én ezt a
táncos-dalos kis pacsirtát. Odaígértelek érte egy dühös oroszlánnak. Ha megkap,
biztosan széttép.
Elmondta a lánynak, mi történt vele az úton, s kérve
kérte, el ne mozduljon a háztól, legyen, aminek lennie kell.
- Nem úgy van az, édesapám - felelte a lánya. - Amit
ígértél, meg is kell tartanod. Ne félts engem, fogadom, hogy megszelídítem azt
a haragos oroszlánt. Meglátod, baj nélkül fogok visszatérni hozzád!
Másnap reggel megtudakolta az utat, búcsút vett a
szülői háztól, és nekiindult az erdőnek.
Az az oroszlán pedig elvarázsolt királyfi volt. Nappal
a kíséretével együtt oroszlánéletet élt, de éjszakára mindannyian
visszaváltoztak emberré. Amikor az este leszállt, egy szép, sudár ifjú állt a
lány elé, megkérte a kezét, és nagy pompával mindjárt meg is tartották a
lakodalmat.
Boldog békességben éltek az erdő mélyén; éjszaka
virrasztottak, nappal pedig aludtak. A fiatal asszony eleinte furcsállotta ezt
a rendet, de aztán lassacskán ő is beleszokott, neki már nem is jutott eszébe,
hogy amíg az édesapjánál élt, éppen ilyenkor készültek lefeküdni.
Telt-múlt az idő, őszre tél, télre tavasz, s akkor
egyszer azt mondta a királyfi a feleségének:
- Holnap nagy ünnepség lesz apád házánál: menyegzőjét
üli az idősebb nénéd. Ha szeretnél ott lenni, az oroszlánjaim majd elkísérnek.
Az asszony kapva kapott az alkalmon, mert már igen
nagyon vágyódott az édesapja után. Otthon azt hitték, réges-régen széttépte már
az oroszlán; senki sem gondolta volna, hogy még él. Volt is nagy öröm a háznál,
mikor megérkezett!
Hát még mikor elmesélte, milyen szép, délceg férje
van, és milyen jól megy a sora mellette! Vége-hossza nem volt a csodálkozásnak
meg az ünneplésnek. Ő meg, míg a lakodalom tartott, ottmaradt a szülői háznál,
annak végeztével pedig visszatért az erdőbe.
Nem sokkal később férjhez ment a kisebbik nénje is.
Annak is ott szeretett volna lenni a lakodalmán.
- Menj, ha kedved tartja - mondta az ura -, majd
rendelek melléd két oroszlánt kísérőnek.
- Gyere velem te is - kérlelte az asszony -, hadd
mutassalak be a testvéreimnek.
- Bajos dolog az - felelte a királyfi -, nem mehetek
én olyan helyre, ahol világot gyújtanak, mert ha csak egy parányi gyertyafény
is ér, nyomban galambbá kell változnom, és hét álló esztendeig a galambokkal
kell szálldosnom a nagyvilágban.
De a felesége váltig biztatta:
- Majd én vigyázok rád, megóvlak mindenféle
gyertyavilágtól! Végül együtt keltek útra, magukkal vitték a fiacskájukat is.
Otthon az asszony egy termet építtetett, és
körülvétette jó vastag falakkal, hogy egy szikrányi fény se szivároghasson be,
és biztonságban legyen odabent a férje. Ajtót is ácsoltak a teremre kemény
tölgyfából, a sarkait megvasalták, kulcslyukat pedig nem csináltak rá, nehogy
valami ravaszdi sugaracska átlopakodhassék rajta. Csak kilincsre nyílt az ajtó,
s ahhoz a kilincshez nem volt szabad másnak hozzányúlnia, mint a királyfi
feleségének.
Egyre azonban nem gondoltak: az ajtót friss fából
ácsolták, s az egy kicsit megvetemedett; irinyó-pirinyó rés támadt rajta, olyan
parányi, hogy emberi szem észre sem vehette. Ahhoz azonban elég volt, hogy amikor
a fényes esküvői menet lobogó fáklyákkal, tenger sok gyertyával elhaladt a
terem mellett, egy hajszálnyi sugár a királyfira hulljon.
Ő abban a pillanatban fehér galambbá változott. Mikor
a felesége benyitott hozzá, ráröppent a vállára, azt mondta neki:
- Hét kerek esztendeig kell szálldosnom a
nagyvilágban; minden hetedik lépésnél lehullajtok egy vörös vércseppet meg egy
fehér tollat, azok mutatják majd az utamat. Ha utánam jössz, s rámtalálsz,
megválthatsz a varázslattól.
Azzal kirepült az ajtón. Az asszony nézte, hogyan
távolodik, hogyan kisebbedik; könnyein át már csak libegő fehér pontot látott
az égen. S akkor, mielőtt az a libegő pont is eltűnt volna, úgy, ahogy volt,
elindult utána, még csak istenhozzádot sem mondott a szülői háznak.
Ment végig a világon, nem pihent soha, nem nézett sem
jobbra, sem balra. Minden hetedik lépésnél lehullott eléje egy vörös vércsepp
meg egy fehér tollpihe, és mutatta az utat. Vándorolt fáradhatatlanul, hegy nem
állta útját, völgy nem marasztalta; csak az időt számolta magában: mikor telik
le már a hét esztendő.
És lassan az is végére járt. Az asszony boldog volt,
azt hitte, hamarosan elkövetkezik a szabadulásuk. Pedig milyen messze voltak
még tőle! Ha sejtette volna, talán a szíve is megszakad bánatában. De nem
sejtett semmit, csak ment, egyre ment a fehér galambbá vált édes férje után.
Hanem egyszer aztán sem piros vércseppet, sem fehér
tollpelyhet nem látott többé. Fölnézett az égre: nem látta a galambot sem.
"Ember itt már nem segíthet" - gondolta
szegény. Fölment hát a Naphoz, és megszólította:
- Te benézel minden zugba, és ráragyogsz minden
csúcsra; nem láttál egy szálló fehér galambot?
- Nem láttam - felelte a Nap -, de kapsz tőlem egy
ládikót, ha nagy bajban vagy, nyisd ki.
Az asszony megköszönte szépen, és ment tovább, míg be
nem esteledett, és föl nem jött a Hold. Akkor azt is megszólította:
- Te egész éjjel világítasz, erdőn-mezőn
széttekintesz; nem láttál egy szálló fehér galambot?
- Nem láttam - felelte a Hold -, de kapsz tőlem egy
tojást, ha nagy bajban vagy, törd fel.
Az asszony azt is megköszönte szépen, és ment tovább,
míg szembe nem jött vele az Északi Szél, és meg nem legyintette az arcát. Akkor
azt is megszólította:
- Te átkutatsz minden lombot, megmozgatsz minden
levelet; nem láttál valahol egy búvó fehér galambot?
- Nem - felelte az Északi Szél -, de majd megkérdezem
a három testvéremet, azok talán látták.
De sem a Keleti, sem a Nyugati Szél nem látta. Hanem a
Déli Szél azt mondta:
- Én láttam a fehér galambot. Leszállt a Vörös-tenger
partjára, és ott visszaváltozott oroszlánná, mert letelt a hét esztendő. Az
oroszlán most egy sárkánnyal viaskodik a parton. De az a sárkány elvarázsolt
királylány.
Akkor az Északi Szél így szólt hozzá:
- Amiért ilyen nagyon szereted az uradat, adok neked
egy jó tanácsot. Menj el a Vörös-tengerhez, annak a partján sudár vesszők
nőnek. Számold meg őket, nyesd le a tizenegyediket, suhintsd meg vele a
sárkányt, akkor az oroszlán le tudja győzni, és mind a ketten visszaváltoznak
emberré. Utána keresd meg a griffmadarat, ott kuporog a homokban, a parton. Ülj
fel rá a kedveseddel, a madár majd hazavisz a tengeren át. Itt van egy dió, ezt
tedd el. Mikor a tenger közepe felé értek, ejtsd le: nyomban nagy diófa sarjad
belőle, a griffmadár leszállhat rá megpihenni. De ha nem lel pihenőhelyet, nem
lesz elég ereje hozzá, hogy átvigyen a víz fölött, s ledob benneteket a
tengerbe.
Az asszony útra kelt, és mindent úgy talált, ahogy az
Északi Szél mondta. Megszámlálta a vesszőket a tengerparton, lenyeste a
tizenegyediket, megsuhintotta vele a sárkányt: abban a pillanatban győzött az
oroszlán, és mind a ketten visszaváltoztak emberré. De amint a királylány, aki
addig sárkány volt, megszabadult a varázslattól, átölelte a királyfit,
fölpattant vele a griffmadárra, és elrepültek. Hiába vándorolt hát szegény
asszony hét esztendeig, megint csak magára maradt. Leült, és keservesen sírni
kezdett. Jól kisírta magát, aztán fölállt, s azt mondta:
- Megyek, ameddig a Szél fúj, ameddig a Nap süt,
ameddig a kakas kukorékol; megyek, amíg a férjemet meg nem találom!
És vándorolt megint fáradhatatlanul, míg csak oda nem
ért a kastélyhoz, amelyben a királyfi meg a királylány lakott. Éppen a
lakodalmukat akarták megülni, erre készült az egész környék.
"Ez már igazán elég nagy baj" - gondolta az
asszony, és kinyitotta a ládikát, amelyet a Naptól kapott. Gyönyörűséges ruha
volt benne, csillogott-villogott, akár maga a Nap. Kivette a ládikából, magára
öltötte, és fölment a kastélyba. Mindenki ámult-bámult rajta, a menyasszonynak
meg annyira megtetszett az öltözéke hogy szívesen elfogadta volna
menyegzősruhának. Meg is kérdezte, nem eladó-e.
- Nem aranyért, pénzért, csak húsért és vérért -
felelte az asszony.
- Hát ezt meg hogyan értsem? - firtatta tovább a
menyasszony.
- Hadd aludjam egy éjszaka a vőlegényed hálószobájában.
A menyasszonynak ugyan nem volt ínyére az ajánlat, de
mert nagyon kívánta a ruhát, végül is belement. Meghagyta azonban a királyfi
inasának, adjon este álomitalt az urának.
Mikor leszállt az éjszaka, és a királyfi már jó mélyen
aludt, bevezették az asszonyt a hálószobába. Leült az ágy szélére, és így
szólt:
- Hét esztendeig jártam a nyomodban, voltam a Napnál,
voltam a Holdnál, voltam a négy Szélnél, kérdezősködtem utánad, megsegítettelek
a sárkány ellenében, mégis egészen el akarsz felejteni engem?
De a királyfi nagyon mélyen aludt az álomitaltól;
mindez csak olyan volt neki, mintha a Szél susogna odakint a fenyőkön.
Mikor megvirradt, kivezették az asszonyt a
hálószobából, és oda kellett adnia aranyos ruháját. Elfogta szegényt a bánat,
hogy lám, semmi sem segít már rajta, nem segített még a Nap ajándéka sem!
Kiment a mezőre, leült, és sírdogálni kezdett. Hát amint éppen a szemét
törülgeti a köténye sarkával, valami gömbölyűt tapint meg a zsebében: az a
tojás volt, amelyet a Holdtól kapott. Nyomban feltörte: egy aranykotlós volt
benne tizenkét színarany csibével. A kiscsibék szétszaladtak, csipogtak, olyan
volt, mintha tizenkét csillag futkosott volna a zöld mezőben. Aztán a kotlós
kárált egyet-kettőt; a csibék visszafutottak a szárnya alá, és most meg olyan
volt, mintha maga az arany Hold szállott volna le a rétre.
Akkor az asszony gondolt egyet: odaterelgette a
csibéit meg a kotlósát a királylány ablaka alá. Az kinézett a csipogásra, és
úgy megtetszett neki ez az aranymajorság, hogy nyomban lejött, és megkérdezte,
nem eladók-e.
- Nem aranyért, pénzért, csak húsért és vérért -
felelte megint az asszony - Hadd aludjam még egy éjszaka a vőlegényed
hálószobájában.
- Jól van - hagyta rá a menyasszony, mert azt
gondolta, ma is rászedi majd mint az előző estén. Hanem a királyfi aznap, mikor
ágyba készülődött, megkérdezte az inasát, miféle suttogást hallott az éjszaka.
Erre az inas mindent bevallott neki.
- Öntsd a kelyhet az ágy mögé! - parancsolt rá a
királyfi, és lefeküdt.
Mikor leszállt az éj, megint bevezették az asszonyt.
Az leült az ágy szélére, s újra sorjázni kezdte a búját-baját. De most a
királyfi rögtön ráismert a hangjáról; most már tudta, hogy ez az ő kedves
felesége. Kiugrott az ágyból, örvendezve mondta:
- Csak most foszlott le rólam igazában a varázslat!
Eddig mintha álomban éltem volna. A királylány megbűvölt, hogy elfelejtselek;
de az ég idejében levette rólam a rontást!
Még azon az éjszakán kiosontak a kastélyból. Nagy
titokban jártak, féltek a királylány apjától, aki varázsló volt. Fölültek a
griffmadárra, és az nekivágott a Vörös-tengernek.
Ahogy a tenger közepe fölé értek, az asszony
lehullajtotta a diót. Nyomban terebélyes diófa nőtt ki a vízből. A griffmadár
rászállt, és megpihent rajta. Aztán ismét fölkerekedett, és hazáig repült
velük.
Otthon végre viszontlátták a fiukat; szép, erős
legénnyé serdült, amíg odajártak. És attól fogva boldogan éltek, míg meg nem
haltak.