Három
deáklegény állított be egyszer Mátyás királyhoz a budai Várba. Az egyiknek az
orra volt vastag, a másiknak a füle, a harmadiknak a nyaka.
- Jeromos
deák vagyok Prágából - esett térdre a vastag orrú.
- Vládó deák
vagyok Krakkóból - görbült kétrét a vastag fülű.
- Zsombor
deák vagyok Debrecenből - hajolt meg tisztességtudóan a vastag nyakú.
- Hát aztán
mi járatban volnátok? - nézett végig rajtuk a király.
A deákok azt
mondták, hogy szolgálatot keresnek. Szeretnének beszegődni őfelségéhez
íródeáknak.
- Hja, deák
urak, azt meg is kell érdemelni - mosolyodott el a király.
- Akit én
megfogadok íródeákomnak, annak okosabbnak kell lenni, mint én vagyok.
- No, én az
vagyok - tolta előre magát a cseh deák.
- Szeretném
én azt látni, amit én nem tudnék - hágott a sarkába a lengyel deák.
A magyar
deák hallgatott, mint tyúk a búzában, s nem is szólt addig, míg a király a
vállára nem ütött.
- Hát te,
öcskös, tudsz-e valamit, amit ők nem tudnak?
- Tudok,
királyom - mondta csendesen Zsombor deák.
- Hát mit
tudsz, amit ők nem tudnak?
- Meg tudom
tanulni, amit eddig nem tudtam.
- Hát
mitőlünk lehet is - vigyorgott össze a másik kettő.
Abban a
percben a király leejtette a gyűrűjét úgy, hogy begurult a cédrusfa asztal alá.
Mind a hárman kaptak utána, de a lengyel keze volt a leghosszabb. Ő kapta föl a
gyűrűt, de bele is vágta a fejét az asztal sarkába, hogy csak úgy kongott.
- Fájt-e,
fiam? - nézett rá Mátyás.
- De még
holnap ilyenkor is fáj - tapogatta a lengyel a feje búbját.
- Nini, deák
urak - fordított hirtelen a szón Mátyás -, melyiktek tudná megmondani, hogy hát
az miért nem fáj az embernek, ha márványfalba ütögeti a fejét? Amelyik efelül
fölokosít engem, az lesz az íródeákom.
- No, ez
könnyű kérdés - cihegett Jeromos deák -, holnap ilyenkorra könyvet írok róla.
- Én már ma
este készen leszek vele - legyintett a lengyel.
A magyar
deák megint csak lecsüggesztette a fejét, mint a jégverte búza.
„No,
énbelülem se lesz a király íródeákja - gondolta magában. - Az öregapám se tudná
ezt megmondani, nemhogy én tudnám.”
Bezzeg meg
tudta a lengyel. Tizenkét kutyabőr hártyát teleszántott estélig a felelettel.
Vitte is a királyhoz sebesen.
- No, uram
király, ez majd fölokosít. Megtudod belőle, hogy a márványba olaj van belekövesedve,
azért nem törik be rajta az ember feje.
- Én
elhiszem, fiam - mondta a király -, de várjuk ki a másik két okosat is.
Reggelre
Jeromos deák is beállított a felelettel. De annak még jobban eresztett a
tudománya: talicskán tolta utána egy hajdú a sok irka-firkát.
- Ez az
igaz, amit én írtam - bizonykodott erősen. - Az emberi ész az, ami meglágyítja
a márványt.
- Igaz
lehet, Jeromos deák - bólintott a király -, de már csak hallgassuk meg a
harmadik cimborátokat is.
No, azt
várhatták még harmadnap is. Se híre, se hamva nem volt.
Utoljára a
király az ajtónálló apródját kérdezte meg, hogy tudja-e, hova lett Zsombor
deák.
- Igenis
tudom, uram királyom - csapta össze a bokáját az apród. - Odalent van az apródszobában.
- Hát aztán
mivel mulatja ott magát?
- Biz az a
fejét borogatja levendulalevéllel.
- De már azt
megnézzük - nevetett a király, s lement a két deákkal az apródszobába. Hát
Zsombor deák akkor is vizet csurgatott a fejére a bükkfa kupából.
- No, deák -
hunyorított rá a király -, tudod-e már, miért nem fáj az embernek, ha
márványfalba veri a fejét?
- Tudom ám,
fölség - nevette el magát a deák is -, mert úgy összetörtem a fejemet a palotád
márványfalán, hogy fényes délben is Fiastyúk-csillagot láttam az égen.
- Jól van,
fiú - veregette meg a deák vállát a király -, te vagy az íródeákom. Ilyen ember
kell nekem, aki nem restelli kipróbálni, amit nem tudott.
Azon nyomban
fel is öltöztették Zsombor deákot meggyszín bársonyruhába, s aranyos lúdtollat
dugtak a füle mögé. A másik kettő meg nem győzött irigyen settegni-suttogni:
hogy hát ővelük már most mi lesz?
- Menjetek
márványt lágyítani a tudományotokkal - adta ki nekik Mátyás az utat, s még
akkor is nevette őket, mikor már rég elporzottak Buda várából.
Így volt,
eddig volt, ezután is így lesz: aki azon erősködik, amit nem tud, megérdemli,
hogy kinevessék.