Akkor
történt, mikor Mátyás király Bécsnek büszke várát ostromolta.
Mégpedig a
döntő roham előtt való estén. A király túri süveget nyomott a fejébe,
ütött-kopott gubát kerített a vállára, s karon kapta Magyar Balázst, a
fővezért.
- Gyere,
Balázs, nézzünk körül a táborban. Hadd lám, hogy várják jó vitézeim a holnapot.
Biz azok
nagyon nyugodtan várták. Mintha nem is ellenséget kellene kaszálni másnap,
hanem búzát. Mesélgetve, danolászva heverték körül a tábortüzeket, és nem sok
ügyet vetettek a két gubás emberre. Azt gondolták, eleségszállító fuvarosok.
Mátyásék megkerülték
az egész tábort, s visszatérőben voltak, mikor a várfalak felől nagy huppanás
hallatszott. Mintha tele zsákot hajítottak volna le a várbeliek.
Nem zsák
volt pediglen az, hanem ember. Lassan-lassan kivált a sötétségből, s közeledett
a táborhoz. Őszbe csavarodott bajuszú, kis köpcös ember volt. A gúnyája
mutatta, hogy a fekete seregből való vitéz, a sisakját nem a fején tartotta,
hanem a kezében, s ez mindjárt szemet szúrt a királynak.
- Megállj,
Balázs - intett a vezérnek -, lessük meg ezt az embert, miben töri a fejét.
Nem törte az
a jámbor semmiben sem. Leült a tábor szélén hamvadó tűz mellé, az ölébe vette a
sisakját, eszegette belőle szép csendesen a frissen szedett vadkörtét.
A vezér meg
a király összenézett.
- No, ennek
helyén van a szíve - nevetett Magyar Balázs -, bizonyosan a vár tövében szedte
azt a finom csemegét, pedig ott könnyen otthagyhatta volna a fogát.
A király is
elmosolyogta magát.
- Hiszed-e,
Balázs, hogy magam is megkívántam a vadkörtét?
- No, csak
ennél nagyobb kívánsága sose legyen felségednek - szólt a fővezér, s odament a
kis emberhez. Sebesen ment, de lassan jött vissza: mert csak úgy döcögtette a
nevetés.
- Uram
király, ma nem csemegézel vadkörtét. Azt mondta az a kis ember, hogy nem adna ő
még magának Mátyás királynak se.
- No, ennek
az embernek már magam is a szemébe nézek - mondta Mátyás kedvetelten, még
összébb húzta magán a gubát, odaballagott a tűzhöz.
- Jó estét,
földi! - köszöntötte a vadkörtés embert. Az meg csak annyit mondott rá
foghegyről:
- Edd meg,
ha jó!
Mátyást
elkapta a bosszúság, és hirtelen kiegyenesedett. De csak egy szemvillanásig.
Aztán megint összegörnyedt, s alázatosan adta ki a szót:
- Inkább
ennék egy kis vadkörtét, ha jó volna.
- Jó ez
annak, aki szereti. Eredj, van a vár tövében belőle egész erdő.
- Jaj,
dehogy megyek én oda - játszotta Mátyás az ijedtet -, még a fejemre esne valami
bolond német! Hanem teneked adok egy körtéért egy aranyat.
- Nem eladó
- majszolta a körtét a vitéz -, magam is elbírok vele. Látod, a holnap estét
már vagy megérem, vagy se, osztán nem akarnék éhen menni a másvilágra.
Mátyásnak
nagyon megtetszett a mokány kis ember, de úgy tett, mint aki megbosszankodott.
- Nem is
vagy te magyar ember - csóválta a fejét -, ha így elereszted a vendégedet.
- Micsoda?!
- ugrott fel a kis ember, mint a hörcsög. De aztán csak visszaült a körte
mellé, s nyugodtan folytatta: - Látod, pedig én is nagyon sokszor jártam már az
udvarodon, de egyszer se vendégeltél meg.
- Hát te
tudod, hogy én ki vagyok? - hökkent meg Mátyás.
- Hát a
király. Láttam az elébb, mikor kiegyenesedtél, hogy te csak a király lehetsz.
Más nem tudja úgy tartani a fejét.
- Hm -
mosolygott Mátyás -, hát most már csak megvendégelhetsz.
- Meg ám, ha
te is megígéred, uram király, hogy megvendégelsz egyszer, ha innen hazakerülünk.
- Farkas
mondja: borjúláb - nevetett Mátyás, és kezet adott a furcsa alkura. Kapott is
vadkörtét, de olyan fojtós, fanyar volt, hogy csupa becsületből evett meg
belőle egyet.
Aztán
befordult a sátrába, aludt egyet a medvebőrön, s másnap csakugyan elfoglalta
Bécs városát. Csaptak is nagy áldomást. Tartott vagy félesztendeig. Hanem
persze a vadkörtés embert úgy elfelejtette Mátyás, mintha sose látta volna.
De még akkor
se emlékezett rá, mikor egy esztendő múlva azt jelentették neki a budai Várban,
hogy valami ütött-kopott öreg katona erőnek erejével be akar jutni az
ebédlőszobába. Az mondja, hivatalos vendég ő oda régen.
A király
csupa püspökökkel, hercegekkel ült az asztalnál, de azért bebocsátotta az
embert. Az pedig megállt mereven, mint a cövek, megadta a tiszteletet annak
rendje-módja szerint, s várta, míg megszólítják.
- Ki vagy,
mi vagy, jó ember? - kérdezte a király.
- Találdki
Máté.
- Biz én ki
nem találom, ha meg nem mondod - mosolyodott el a király a furcsa néven, s
valami homályos emlék elevenedett meg az eszében.
- A
vadkörtés ember!
- Az ám, ni!
- örvendett Mátyás, s odaszólt a fölszolgáló inasoknak: - Nosza, tegyetek ennek
a jó embernek egy terítéket a ti asztalotokra.
- Ohó,
fölséges király - kottyant bele Máté vitéz a parancsba -, én téged vendégeltelek
meg, nem az inasaidat.
Igazságos
Mátyás király, talán először életében, megszégyellte magát, s megkérte a
jobbján ülő nádort:
- Nádor
uram, engedjen itt énmellettem helyet ennek az embernek, mert csakugyan az
igazság beszél belőle.
S így esett
az, hogy a fekete sereg legrongyosabb vitéze Magyarország legelső uraival
mártogatott egy tálba a király asztalánál. De biz ő ezt nem akarta észrevenni
egész az ebéd végéig. Csak akkor szólt oda nagy ijedten Mátyásnak:
- Nini, uram
király, tán nem is illik az, hogy én szegény közember létemre itt éktelenkedjek
a te asztalodnál!
- Megint
igazad van, hívem - kacagott a király, s abban a percben megtette Máté vitézt a
fekete seregben a nemesek hadnagyának. De még nemeslevelet is festetett neki:
három vadkörtét aranyos mezőben.
Így lett
Máté vitéz ősapja a nemes és nemzetes Körtési családnak.