Virgonc
szamárcsikó volt abban az időben, mikor még magam is olyan csikóforma voltam, ő
volt egész vagyona a szomszédunknak, öreg Csacsadér Andrásnak.
De jobban
irigyeltem én Csacsadér Andrást ezért az egy szamárért, mint ha hat falunak a
gazdája lett volna. Egyik falu olyan, mint a másik, de olyan takaros szamár
nincs több a világon, mint amilyen Virgonc volt abban az időben.
Mióta a
Virgonccal összebarátkoztam, egyéb kívánságom sem volt, csak hogy én egyszer
végignyargalhatnék szamárháton az utcánkon. Álmomban sokszor huszárkodtam már
Virgoncon, de igazán csak egyszer mertem megpróbálni, akkor is megbántam. Bár
akkor se próbáltam volna! A Virgonc rúgott magán egyet, fölágaskodott, s úgy
puffantam a jászolba, hogy még tán ma is benne volnék, ha Csacsadér bácsi ki
nem szabadít.
- Hej, hej,
te gyerek - veregette le rólam a szalmatöreket -, csak nem nyughatsz te ettől a
szamártól addig, míg egyszer csúffá nem tesz!
Ettől fogva
nagyon haragudtam Virgoncra. Ha szerit ejthettem, megvendégeltem piszkafanyéllel.
Nem volt nyugta tőlem szegény jámbornak.
Pedig ennek
a szamárnak több esze volt, mint nekem. Ha tehette, kitért az utamból; ha ki
nem térhetett, békességesen tűrte kötözködésemet. Mintha csak nem is ő lett
volna a szilaj Virgonc!
Apránkint
aztán meg is felejtkeztem haragomról. Nevekedtem, okosodtam, sokat kellett
tanulnom. Nem is esett hiába a tanulás: úgy feleltem a vizsgán, mint a
vízfolyás. Kaptam is ennek örömére édesapámtól olyan sarkantyús csizmát, hogy
némelyik herceg vasárnap se jár olyanban. Az új kalapomon akkora darutoll volt,
mint egy lobogó. Hát még ami a kalap meg a csizma közé esett! Több volt az új
gúnyámon a zsinór, mint a posztó. Még a Bodri kutyánk is megugatott, mikor az
udvarra kiálltam.
Megismert
Virgonc is, amint alamuszi ábrázatát átdugta a kerítésen. Rám pislantott sunyi
szemével, átbújt az orgonabokrok közt, s odaállt elejbém. De nemcsak odaállt,
oldalba is bökött a fejével, de olyan barátságosan, mint mikor a cica
hozzádörgölődzik az emberhez.
„Ejnye, mi
lelte ezt az állatot?” - tűnődtem magamban, s odább húzódtam, hogy Virgonc föl
ne lökjön azzal a nagy buksi fejével csupa szeretetből. De akármerre mentem,
Virgonc mindenütt a sarkamban járt, s egyszerre csak leheveredett előttem.
- Hopp -
kiáltottam föl nevetve -, mégse hiába jártam én iskolába! Ez a szamár
bizonyosan azt akarja, hogy ráüljek. Megtetszettem neki az új ruhában.
Egyszerre
föltámadt régi kívánságom, elfelejtettem a régi haragomat, fölkaptam Virgoncra,
s huszárosan az oldalába vágtam a sarkantyúmat.
- Gyí, te,
Virgonc!
Virgonc
pedig fölugrott, és ment, mint a szél, szállt, mint a madár, végig a hosszú
görbe utcán. Ha meg nem kapaszkodom a sörényében, leszédülök róla. Így csak
darutollas kalapom pottyant le a kocsiútra, ott, ahol legnagyobb volt a por.
- Megállj,
Virgonc, megállj!
Dehogy állt
meg, dehogy! Úgy nekiiramodott, hogy házak, kazlak, fák, kútágasok mind összefolytak
már a szemem előtt.
- Állj, meg,
Virgonc, állj meg!
Most lódult
neki még csak igazában! Kiértünk a falu végére, ahol a Szúnyogos-tó terpeszkedik.
Ennek a partján hirtelen megtorpant Virgonc, lekapta a nyakát, s én úgy
bukfenceztem bele a mocskos pocsolyába, mintha én lettem volna a kecskebékák
királya.
S mikor új
gúnyámban az iszapban vergődtem, hogy szemem-szám tele lett vele, akkor Virgonc
szétvetette négy lábát a parton, fölmeresztette két lapátfülét, és elnyihogta
magát:
- I-á, a-há,
i-ha-há!
Nevetett az
öreg, hogy régi haragját kitölthette rajtam a sok mérgesítésért. Fölhúzta a
felső szája szélét, hogy nagy fogai mind kisárgállottak, s diadalmasan nyargalt
vissza a jászol mellé.
Akkor láttam
szamarat először nevetni, de nem utoljára.
Virgonc még
ma is megvan, nagyon jámbor vén csacsi lett belőle, nem tudja már a legyeket
sem elhajtani magáról. De valahányszor én elmegyek mellette, mindig nevet a
maga módján, vicsorgatja a fogát, és elnyöszörgi magát:
- I-á, a-há,
i-ha-há!