Messze a
szigettől élt egy ember. Volt ennek az embernek egy lánya, akit apja
mindenekfelett szeretett. Egy napon meghalt a szeretett lány. Az apa nem akart,
nem is tudott élni leánya nélkül, s barátainak egyre mondogatta, mennyire
szeretne elmenni az árnyak honába, hogy ott viszontláthassa egyetlen leányát. A
barátai azt mondották neki, hogy az árnyak honába csak akkor juthat el, ha
előbb elmegy Vinnebégóhoz, rajta kívül senki sem tudja, merre vezet oda az út.
Öt barátja meg egy nagy gyógyító-varázsló meg is ígérte neki, hogy vele
tartanak, ha Vinnebégótól megtudja, merre vezet az út az árnyak közé.
Együttesen
addig-addig kérlelték, kérdezgették az eltávozottak szellemeit, míg végül
választ kaptak, s megtudták, hogy hol találnak rá Vinnebégóra. Elindultak, s
addig mentek, míg a Nagy Tóhoz nem értek. A Nagy Tavon, a szigeten, rátaláltak
Vinnebégóra.
Vinnebégo
túlságosan öreg volt már, hogysem útnak indulhatott volna velük. A fején
hatalmas cédrus nőtt, a cédrus gyökerei palástként borultak vállára, hátára,
mögötte pedig nagy, kerek kő fehérlett. Az egyik vándornak, aki megkérdezte,
lehetne-e hozzá hasonlóan ő maga is örök életű, Vinnebégo így felelt:
- Nem, időd
ki van szabva, annál tovább nem élhetsz. Csak a kő örök életű.
- Akkor én
kővé változom - mondta a vándor.
Kővé
változott, s Vinnebégóval maradt az idők végezetéig.
Most már
csak hatan voltak, hatan akartak eljutni az árnyak honába. Vinnebégo mindegyiküknek
adott egy-egy kígyóűző láncot, s meghagyta, nehogy egy pillanatra is
megváljanak tőle. Aztán így beszélt hozzájuk:
- Négy napot
és négy éjszakát tölthettek az árnyak honában. Nappal nem láthatjátok a szellemeket,
de éjszaka valamennyien ott táncolnak a nagy vigvamban. Lépjetek be közibük nyugodtan,
s üljetek le.
Aztán az
apához intézte szavait:
- Leányod az
árnyak között van. Addig keresd, míg valamennyien ott táncolnak a nagy vigvamban.
Valamelyik éjszaka a lányod is elmegy a táncba. Vigyél magaddal egy zsákot, s
ha meglátod, ragadd meg, tedd bele a zsákba, csak így tudod elhozni onnan.
A gyógyító
varázsló, az apa és megmaradt négy társuk megfogadták Vinnebégo szavát. Elmentek
az árnyak honába, beléptek a nagy vigvamba, leültek, s nyugodtan nézték a
szellemek táncát. Nem is esett semmi bajuk a második napig. A második napon
azonban az egyik vándor kíváncsi lett, hogy vajon mi történhetik, ha leveszi
nyakából a kígyóűző láncot. Levette, s azon nyomban szellemmé lett ő maga is.
Most már
csak öten voltak, öten mentek el éjszakánként a nagy vigvamba, hogy nézzék a
szellemek táncát.
A negyedik
éjszaka, hajnaltájt a lány is belépett a nagy vigvamba. Ingét a fejére
borította, de az apja így is megismerte, s mikor a közelébe került, megragadta,
s a barátai segítségével beletette a zsákba. Aztán valamennyien visszamentek
Vinnebégóhoz, hogy megkérdezzék tőle, miként vihetik vissza a lányt a földre az
élők közé. Vinnebégo azt mondta nekik, induljanak el, s mikor leszáll az
éjszaka, álljanak meg, a zsákot kössék erősen egy fához, s ettől a fától olyan
messze pihenjenek meg, ameddig a hang elhallatszik. Így is történt, de sokszor
kelt föl és sokszor nyugodott le a nap, mire hazaértek.
Vinnebégo
tanácsait követték ezután is, és ahogy ő meghagyta, az apa szép hajlékot
épített, a szép hajlékban cédruságakból rakott fekhelyre tette leányát, akit
hazahozott az árnyak honából. És ahogy Vinnebégo meghagyta, mindent némán
csinált, nem jajveszékelt, nem hullt a könnye. Mikor munkáját elvégezte, leült
a kunyhó ajtaja elé. Egyszer csak a lánya hangját hallotta:
- Gyere be,
apám, engedj ki a zsákból!
Az apa
bement a kunyhóba, kinyitotta a zsák száját, kisegítette belőle a lányát, de
mint ahogy néma volt a bánata, néma maradt az öröme is. Vinnebégo megtiltotta a
hangos örvendezést, így az apa szó nélkül nézte új életre támadt leányát, akit
ő hozott vissza az árnyak birodalmából.