Kezdetben se
embernek, se állatnak nem volt vize, egyedül a hangya tudta, hol lehet hozzájutni.
A hangyának mindig volt víz a szájában, de nem adott belőle senkinek, azt se
mondta meg, hol szerezte. Egyszer aztán az isten úgy megszorongatta a hangya
nyakát, hogy az kénytelen volt kinyitni a száját. Ki is ömlött belőle a víz,
s az emberek megtudták, hogyan juthatnak hozzá. Megtudták, hogy egy nagy-nagy
fában találnak rá a vízre.
Az isten
ekkor összegyűjtötte az egész népet, hogy vágják ki azt a nagy-nagy fát.
Nekiláttak, vágták, hasogatták, már közelgett az este, s a fát még mindig nem
tudták kidönteni. Éjszaka a fához érkezett a béka, ő is segíteni akart, hogy
kidönthessék a fát. Fogott egy nagy kőbaltát, vágta, hasogatta vele a nagy-nagy
fát, de azt ugyan vághatta, de azt ugyan hasogathatta, eljött a reggel, s a fa
még mindig állt. A béka kifújta magát, aztán ismét nekilátott: kőbaltájával
vágta, hasogatta a fa törzsét, de a fa csak nem dőlt ki. Az isten sehogy sem
értette a dolgot, odaállt közel a béka mellé, s figyelte. Egyszer csak látja
ám, hogy a béka egyik kezével a fatörzsre suhint, kőbaltája belehasít a fa
törzsébe, utána a másik kezével megérinti a balta nyomát, s a fa törzse ismét
beforr. Az isten ekkor rálépett a békára. A béka eddig ember volt, de most az
isten talpa alatt békává változott.
Akkor az
emberek ismét fejszét ragadtak, ismét vágták, hasogatták a nagy fát; négy nap
múlva át is vágták a fatörzset. De úgy mondják, hogy a fa nem dőlt ki, egy lián
fönntartotta, s most is egyenesen állt, de már nem a földön, hanem a levegőben.
Ekkoriban még ember volt nagyon sok madár. És isten azt mondta a tukánnak, hogy
erős csőrével szakítsa el a liánt. A tukán megpróbálta, de nem boldogult vele.
Az isten ekkor azt mondta: „A világ végezetéig mindig egészben fogod enni a
gyümölcsöt!”
Aztán a
papagájember próbálta csőrével elvágni a liánt. Neki sem sikerült, s ekkor
papagáj lett belőle. „Krra... Krrra” - mondta és elszállt.
Akkoriban az
állatok emberek voltak. Most valamennyien nekiveselkedtek, hogy elszakítsák a
liánt. Az arapapagáj, vagyis guacamayo is nekiment a liánnak, s addig-addig
vagdosta a csőrével, míg a lián végül elszakadt, és toccs - a földre esett.
Telis-tele volt vízzel. A liánból lett a tenger, ágaiból lettek a folyamok és
patakok.
Kezdetben
édesvíz volt a tengerben is. És akkor isten azt mondta az ördögnek, hogy tegyen
sót a tengerbe. Az ördög beledobott valamit, de attól nem lett sós a tenger
vize, hanem édes. És akkor az isten fogott egy kiskanalat, azt belehajította a
tengerbe, a tenger vize nyomban sós lett tőle, s egyre-egyre sósabb lett.
Volt már
víz, most még tűz kellett volna. A gyíknak volt parazsa, amivel nagy tüzet
gyújthatott, de a tűzből nem adott senkinek. Az isten kérte a gyíkot: „Adj
nekem a tűzből!” A gyík mégsem adott, azt mondta: „Annyi, de annyi mindent ehet
az ember. Van neki mindene, nem adok tüzet!”
Volt a
gyíknak egy halászhálója, s elment a folyóra halászni. Az isten meg hallá
változott, hogy a gyík hálójába kerülhessen. A gyík ki is fogta, s mikor már a
hálójában volt, fejbe vágta, azt hitte, hogy hal, pedig hát az isten volt.
Aztán hazavitte, és füstre tette. Csakhogy a füstön lógó hal szeme nagyon
csillogott, s a gyík ezt mondta magában: „Ez alighanem az isten!” De azért csak
füstölte tovább. És ekkor a hal ugrott egyet, fölkapott egy botot, fejbe vágta
vele a gyíkot. Ekkor lett a gyíkemberből gyík. És az isten elvette tőle a
tüzet. Most még csak banánt szeretett volna szerezni magának. Csöppnyi gallyat
szúrt a földbe: banánfa lett belőle.
Így jutottak
az emberek vízhez, tűzhöz, banánhoz.
Ekkor
történt az, hogy az ördög az istene elé állt, s magának követelte az emberek
felét, akiket pedig az isten teremtett. Isten semmiképpen sem akarta
teremtményeit az ördögnek adni. Az ördög fogadást ajánlott, az isten meg azt
mondta:
- Jó,
fogadjunk, aztán majd meglátjuk, ki lesz a nyertes.
Ekkoriban
még nem termett cukornád.
- Ha
cukornádat tudsz növeszteni, te nyerted meg a fogadást, tiéd lesz az emberek
fele - mondta az isten.
Az ördög meg
azt mondta, hogy jó, állja a fogadást, aztán fogott valami vesszőfélét, s a
földre dobta. Ebből lett a keserű nád. Az isten is vesszőcskét dobott a földre,
ebből meg cukornád lett. Így nyerte meg az isten a fogadást.
Kezdetben az
isten fából csinálta az embereket, és ezek mindig elmentek a túlvilágra, s ott
örök életűek voltak. A túlvilágon mindig éjszaka süt a nap. És ott nem esznek
az emberek, csak beszívják az ételek illatát. Az isten megharagudott, és azt
mondta, inkább levágja a saját kezét, de nem farag több embert. Nem is
faragott, ezentúl földből formálta őket, ezért halnak meg. Meghalnak, és ismét
földdé lesznek.