A FA TÖRTÉNETE

Nőtt, növekedett egyszer egy fa a Yukon folyó partján. Nyár volt, tél jött, aztán megint nyár. Szép, sudár fa lett. Egy napon hirtelen valami zajt hallott: egy fiatal vadász jött a folyóparton felfelé. Botot vitt a kezében, sokféle aprósággal feldíszített botot, a szomszéd falunak ünnepi meghívásként. Felnézett a fára, és így szólt:

- Hiszen ez a fa sokkal magasabb, mint a többi!

Aztán továbbment.

Egy másik reggelen a fa kutyaugatást hallott. Szánok közeledtek a folyó mentén lefelé, s rajtuk sok-sok ember. Ment a falu szánokon az ünnepségre.

Ahogy odaértek hozzá, megálltak a szánok, a férfiak kiszálltak és megcsodálták.

- Nicsak - mondták -, ez a fa sokkal magasabb, mínt a többi! Még soha nem láttuk.

Aztán továbbmentek, és a fa büszke volt, hogy ő magasabb, mint a többiek.

Pár nap múlva jöttek hazafelé az emberek. Újra megálltak. Megcsodálták. Még azok is, akik elkésve, estefelé siettek utánuk.

Így állt a fa egész télen át. Aztán vízzé olvadt a hó. Egyszer csak különös zsibongást hallott. A megáradt víz és a rohanó jégtáblák aláásták a folyópartot. Társai közül néhány fa akkor lezu­hant a földdel együtt, és odalenn darabokra tört. Amikor nyár lett, minden erejét összeszedte, hogy gyökereivel még szilárdabban megkapaszkodjon. És az egész következő télen át bizton­ságosan állott a helyén.

Aztán megint jött egy fiatal eszkimó a part mentén felfelé, kezében a feldíszített bottal. Megint jöttek a szánok sok-sok emberrel. A fa nem tudta, miért jönnek, miért mennek. Nem tudott semmit az emberek ünnepeiről. Az ünneplők megálltak alatta, és jóllaktak a bogyóival. És megcsodálták újra és újra.

Amikor kitavaszodott, megint megnőtt a víz, és szakadt a part. A szomszédos társa akkor kidőlt mellőle. Megpróbálta támogatni, törzsével tartotta a törzsét, de közben maga is zuhanni kezdett. Gyökereivel hiába kapaszkodott a földbe - a föld alatta porlott, szétpergett, maga is zu­hant. Belebukott a vízbe. A megáradt folyó elkapta, megforgatta s vitte. Azt hitte, örökké tart ez az utazás, olvadt hólében, jégtáblák között. Egy nagy kanyarban, egy falu alatt mégis el­akadt. Emberek fogták körül, megpróbálták partra vonszolni. Küszködtek vele, hosszan, sokáig, végül otthagyták.

Aztán újra megemelte a víz, s továbbúszott. Elhaladt egy másik falu mellett, s látta, hogy ott társait lépcsőfokoknak dolgozzák fel. A törzsek, a deszkák sírtak a fűrész alatt.

Továbbsodródott, s elérkezett a tengerhez. Reggel volt. Most már a szél úsztatta tovább, kifelé, egyre kifelé, a mélybe.

Egy napon mégis szárazföldet pillantott meg, a víz egyenest nekivitte. Meredek sziklahát vo­nult végig a parton, de ő szerencsére egy sekély öbölnek tartott, s a nagy hullámok gyökerestül kitették a fövenyre.

Ahogy ott feküdt, egy vadász jött az öbölbe. Különös vadász volt, időről időre füstöt eregetett a száján. Megnézte a fát, de túl nagynak találta ahhoz, hogy bármit is kezdjen vele, s ezért egy másik fát gallyazott le. A fa nyöszörgött, sírt a fejszecsapások alatt. A vadász aztán vállára vette a csupasz törzset - a nagy fát pedig sorsára hagyta. Nem sok idő múlva egy másik vadász ér­kezett. Barátságos, a szája sem eregetett füstöt. Odalépett a fához, megtapogatta. A fa maga sem értette, miért, egyszeriben olyan boldog lett, hogy csaknem elmosolyodott. Mig az ember le­gallyazta, alig tudta visszatartani a nevetését. Aztán a vadász komolyabban nekifogott, kaja­kot készített belőle. Amikor elfáradt, félbehagyta a munkát, s a fejszét vállára vetve elballa­gott. A fa türelmetlenül várta vissza.

Egy reggel kutyaugatást hallott. A vadász jött sok-sok kutyával. Gyakorlott kézzel, okosan folytatta a munkát, és a fa boldog volt, hogy rajta dolgozik. Amikor elkészült, vállra vette a kajakká lett fát, és bevitte a falujába, s letette az igluja elé. Látta a kajak a gazdája asszonyát, amint az megcsodálta őt, s örült. Takaros, dolgos asszonynak látszott.

Később a vadász bevitte a kajakot a férfiak házába. Ott faragta, csiszolta tovább. A kajak boldogan tűrte. De ha mások babráltak rajta, az fájt neki.

Aztán a vadász a szépen kiformált kajakvázat bőrrel vonta be, s a faváz tudta, hogy ez megint nagy és boldog pillanat az ő történetében. Így lett igazán kajakká.

Tavasszal nagy éhség lepte meg a falut. Érezte az éhséget maga a kajak is. A férfiak vadászni indultak, ahogy az öbölben felszakadt a jég. Gazdája elejtett egy fókát. Színültig megtelt akkor hússal, és boldog volt, mint a gazdája. A vadász, ahogy partot értek, hazafutott, elhozta a szánt segítségül. Felpakolta rá a kajakot a fókával, Úgy mentek haza.

Aztán az egész nyár meg a kurta ősz is így telt el vadászattal. Reggelente kifutottak a nyílt tengerre, s csak este tértek vissza. Ott úszott a kajak, ahol valaha rég fa korában, de már nem a szél hajtotta, hanem a gazdája. Szép, kedvére való élet volt ez.

Így jött el a tél. A vadász lehúzta róla a bőrbevonatot, s ő megint nem volt más, csak puszta váz. Azt se bánta.

De akkor a vadásznak a rossz szellem rosszat tanácsolt. Táncot akart maga körül és mulatságot. Mulatságot még a kajakja árán is.

Útnak indult megint a feldíszített bottal a hírvivő, ment a szomszéd faluba, hogy meghívja őket. Az iglukból pedig odahaza az sorberek kitódultak, dobokat hoztak, táncokat próbáltak az ünnepre.

A kajak akkor már sejtette, hogy az ünnep ajándékozási ünnep lesz, s hogy gazdája meg fog tőle válni. Sejtette és szomorkodott.

És csakugyan, hamarosan sok-sok szánon megjöttek a vendégek, aztán táncoltak és daloltak, s végül a gazdája odaajándékozta egy másik vadásznak, aki nem volt bizalomkeltő ember, a száján füstöt eregetett. A kajak szerette volna, ha új gazdája éppúgy gondját viseli, mint a régi, csakhogy az nem sokat törődött vele.

Tavasz elején egyszer nagy vihar támadt, ő pedig kint feküdt a tengerparton, a szárazra húzva. Nőtt a víz, nőtt a szél. És a hullámok már ott csapkodtak az oldalánál. Még reménykedett, hogy a gazdája eljön érte, beviszi a bokrok mögé, s elrejti. De nem jött senki sem.

Egy darabig még erőlködve kapaszkodott a partba. De aztán egy hullám megemelte, a szél megtaszította, s már vitte-sodorta is a vihar. Így került ki ismét a nyílt tengerre.

Meddig hányódott magában, gazda nélkül a tenger hátán, maga sem tudta. Pörgette a szél, hajtotta a hullám hol erre, hol arra. Egyik nap, mint a másik, úgy múlt az idő - s mégis érezte: valami történik vele megint.

Egyszer csak köveket érzett maga alatt, sima, gömbölyű, parti köveket. Hova került, nem tud­ta, mert nagyon sötét volt. De ahogy a víz lassan kifogyott alóla, talpra állt, felegyenesedett. Bokájánál lágyan csapdosott a hullám. Érezte - milyen különös -, hogy csupasz, nincs rajta ruha.

Kilépett a partra, s remélte, hogy hamarosan csak kap valami ruhát. Sűrű bozót vette körül, bőrén érezte, de nem látta az indákat. Megtapogatta a szeme helyét, de szemhéjai üresek voltak. Pedig látni akart, most már látni. A bozót indáin bogyókat talált, beleillesztett kettőt a szeme helyére. Nem szemnek való bogyók voltak, de annyit máris látott velük, hogy jobbakat kereshessen. Akkor lazacbogyókra bukkant, velük már jobban látott, rátalálhatott az igazi szemnek való bogyóra. Meglelte azt is, s végre látott tisztán, élesen.

Ott állt - egyszerre tudta - a gazdája faluja alatt. Itt feküdt mint fa, ezen a fövenyen kezdte kifaragni a gazdája, innen, az öbölből indult ki kajakként vadászatra - hányszor, de hányszor! Most pedig itt áll csupaszon, ifjú eszkimóként.

Megindult, hogy hazamegy az első gazdájához. De a falu közelében mégis elszégyellte magát, nem állíthat be meztelenül. Letelepedett hát egy szikla mögé, s ott várta be az estét.

Amikor végre besötétedett, odament a gazdája iglujához.

- Idegen vagy? - kérdezte a gazda felesége.

- Nem vagyok az - felelte. - De nagyon szerencsétlen vagyok, mert elajándékoztatok egy rossz gazdának, pedig én szerettem volna nálatok maradni.

Az asszony zavartan, restelkedve félrenézett, mint aki érti is, nem is. Hívta a férjét.

Az amint meglátta a ruhátlan ifjút, fölismerte, s így szólt:

- Maradj a házunkban. Élj velünk békében. Történt, ami történt.

De a fiatalember megrázta a fejét.

- Nem! A gazdámnak akartalak, de te nem akartál engem.

Azzal elment, és külön iglut épített magának. Hamarosan meg is házasodott, és évek múlva az egész környéken neki volt a legnépesebb családja. Iglujában pedig hírből sem ismerték az éhséget, olyan mesteri vadász lett.

Amikor régi gazdája meghalt, az özvegyét nem hagyta magában tengődni, szűkölködni, hanem odavette őt is az iglujába.

Hogy fa volt valamikor, a többi fánál magasabb, csak a törzse mutatta. Sudáran, egyenesen járt még öregkorában is.