Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl,
még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a
neve. Ennek a királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is
ismerte valamennyi országát: azt hitte, ahány ország csak van a világon, az
mind az övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak
az a rengeteg sok országa, nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem
fia, sem leánya.
Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a
felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer kimegy
Salamon király a feleségével a kertbe, sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a
virágokban, s amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy
tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:
- Nézzen ide, kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a
tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske
fogja körül.
- No, ez igazán csuda - mondja a király is.
Sokáig nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint
nézik, nézdegélik, egyszerre csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek
a bokor aljába, s hát ott egy fészek van, s a fészekben négy madárfióka. Nézi,
nézi a királyné a madárfiókákat, s amint nézi, kicsordul a könny a szemeiből,
aztán nagy búsan felsóhajt:
- Ó, édes jó uram, lám ennek a madárnak is van
gyermeke, csak nekem nincs. Pedig elég lenne nekem, ha akkora is, mint ez a kis
bogárka, mely itt mászkál a bokor tövében!
No, hogy történt, hogy nem, a következő reggel, mikor
felébredett a királyné - mit látnak szemei! -, egy aranyhajú gyermek gügyög az
ágyában. Hej, lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy el nem tudom mondani.
Salamon király egyszeribe összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta
nekik, hogy üljenek be egy szobába, és ottan tanakodjanak, hogy mi légyen a fiú
neve.
- De olyan nevet találjatok - mondta a király -,
amilyen több nincs a világon.
Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik
egyet mond, a másik mást mond, ajánlják a királynak, hogy ez a név is jó volna,
ilyen sincs, olyan sincs. De a királynak egyik sem tetszett. Otthagyja a
bölcseket, hadd tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál
az udvaron, gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg
koldusasszony, kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:
- Hagyj engem, te koldusasszony; nem látod-e az
arcomon, hogy nagy gondom, nagy bánatom van?
- Ugyan bizony mi gondja s bánatja van, felséges
királyom? - kérdi a koldusasszony. - Hátha én tudnék segíteni.
- Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor ide
hívattam a világ minden bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni?
- Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni.
- Hát jól van, te koldusasszony. Hallod-e, fiam
született, s azt akarom, hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a
világon.
Azt mondja a koldusasszony:
- Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé,
hadd beszéljek velük.
"Isten neki" - gondolja a király. Beereszti
a koldusasszonyt, s mondja a bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg.
Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:
- Hát olyan nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen
nincs több a világon? No, bizony kár azon törni s fejüket. A királynak
egyetlenegy fia van, akkor annak Többsincs az illendő neve.
Összenéznek a bölcsek, elmosolyognak, hajtogatják a
fejüket, s mondják:
- Ez bizony jó név.
Mondja a király is:
- Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a
fiam neve Többsincs.
Annyi aranyat s ezüstöt adott nagy örömében a
koldusasszonynak, hogy holtig urasan élhetett belőle.
Aztán teltek-múltak az esztendők, nőtt, nevelkedett a
királyfi. Amikor úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett
gondolkodni, hogy vajon van-e az ő apján kívül több király a világon; van-e
több ország az apja országain kívül.
Egyszer megszólítja az apját:
- Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e
kigyelmeden kívül több király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s
hatalmas királyok. Azok egyszer majd eljönnek ide, elfoglalják a mi
országunkat. Jó volna, ha egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd látom, hogy
mi van a mi országunkon túl.
- Ó, édes fiam - mondta a király -, tedd le erről a
gondolatról az eszedet. Hidd el nekem, hogy rajtam kívül nincs több király, én
legalább rajtam kívül senkinek sem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz
az egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!
De a királyfit nem nyugtatta meg a király beszéde,
tovább tűnődött, tovább gondolkozott.
Egyszer aztán álmában megjelent egy galamb, s az
mondta neki a következőket:
- Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen
király, rosszul hiszi, mert van még sok király, s azok között különösen egy,
akinek éppen annyi országa van, mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a
neve. Van neki három fia s három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik,
hogy elfoglalja a te apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy ne maradj
itthon, készülj, s menj Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet,
majd elmegy a kedve Absolon fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére, s talán
a tied lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.
Megy reggel a királyfi apjához, s mondja neki, hogy
mit álmodott.
- Most már megyek, apám, addig nem nyugszom, míg
Absolon király udvarát meg nem találom.
Hiába beszélt Salamon király, hiába sírt, könyörgött a
királyné, a királyfinak nem volt maradása.
- Hát jól van, fiam - mondotta a király -, ha
csakugyan elhagysz öreg napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer
katonám.
Mondotta a királyfi:
- Egy katona sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha
velem jön az én hűséges szolgám, Habakuk.
- Akkor vigy magaddal aranyat, ezüstöt elegendőt.
Megrakatok tizenkét szekeret. Elég lesz-e?
- Nem kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér,
abból is megélünk az én hűséges szolgámmal, Habakukkal.
- No, ha sem katonák nem kellenek, sem pénz nem kell,
csak az a száz tallér, válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát
ménesemből.
Mondotta Többsincs királyfi:
- Nem kell nekem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy
sovány deres csikóm, az kell énnekem. Habakuknak is jó lesz az a vén fakó,
amelyik a ménes után sántikál.
Mindjárt ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele
ment Habakuk is, és hazavezették a deres csikót meg a vén fakót. Volt a
padláson két régi kantár, azzal kantározták fel a lovakat. A pince
hetvenhetedik vasablakában pedig két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz
esztendős. Azzal nyergelték fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat
választotta ki Többsincs királyfi.
Akkor aztán elbúcsúzott apjától, anyjától keserves
könnyhullatások közt. Szép csendesen kimentek az udvarból, ki a városból. De
amint a városból kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres
csikó is, a vén fakó is, aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen, völgyön, bokron
át, mint a sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül, erdőből pusztaságra,
pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.
Mikor már vagy hét napja volt, hogy elindultak
hazulról, beértek egy rengeteg erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra,
hogy hol verhetnének szállást. Megszólal Többsincs királyfi:
- Nézd, Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot
látok, menjünk oda, hátha szállást találunk.
Mennek a tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz
érnek. De amint közelébe kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű
sárkánykutya rettentő ugatással, csak úgy szakad ki a torkából a tűzláng, hogy
majd összeperzselte őket is, a lovukat is. De bezzeg Többsincs királyfi sem
vette tréfára a dolgot, kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott, hogy a
kilencfejű sárkánykutyának egyszeribe leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának
még ez sem volt elég, még megvolt két feje, s rászökött a Többsincs királyfi
lovára.
Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra
leszakadt a megmaradt két feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem
tudott.
Akkor szépen leszállottak a lóról, bementek a házba.
Egy öregasszony ült az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az
az asszony, hogy az orra a földet verte. Köszönnek:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Adj' isten - fogadja az öregasszony. - Hát ti hogy
tudtatok idejönni, hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én
sárkánykutyám?
Többsincs királyfi nem mert szólni. Az öregasszony
kiszaladt az ajtón, elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:
- Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az
igazságot, mert különben ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.
A királyfi meg is fogadta Habakuk tanácsát, s utána
szaladt a vénasszonynak.
- Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés,
tagadás, én bizony levágtam mind a kilenc fejét.
- No - mondja az öregasszony, szerencséd, hogy
megmondtad az igazat, mert különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna
meg mind a ketten.
Azzal visszament a házba, jó vacsorát főzött
Többsincsnek és Habakuknak.
Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indulnak, mi
jóban járnak.
Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király
udvarába törekednek.
- Hej, fiam, hallottam a hírét Absolon király
országának. Azt is tudom, hogy merre van, de hogy hol, azt már igazán nem.
Hanem most csak feküdjetek le s aludjatok. Reggel majd beállítlak benneteket az
útba, s addig meg ne álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon keresztül nem
mentek. A hetedik pusztaság után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a
közepében lakik az én néném, aki egy híján kilencszáz esztendős. Járt ez a
világnak minden szegeletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon
király.
Ott maradtak éjszakára, s reggel aztán továbbindultak.
Abból az útból, amelybe az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek
keresztül hét erdőn, hét pusztaságon, s a hetedik pusztaság után értek abba a
rengeteg erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott.
Csakugyan ott volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták
messziről az ablakban a gyertya világát, de azt a házat is sárkánykutya őrizte,
mégpedig tizenkét fejű. Mikor egy puskalövésnyire közeledtek a házhoz,
felszökött a sárkánykutya, s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a
száján a láng mind a tizenkettőn, de ömölhetett, mert Többsincs királyfi
nekivágott a kardjával, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem lett
volna.
A sárkánykutya megfordult keserves vonítással, nagy
véresen beszaladt a házba. Aközben a házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal.
Leszálltak a lóról, megkötötték egy fához, aztán bementek a házba, s
köszöntötték az öregasszonyt:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Adjon isten, fiam. De mondjátok meg, mit csináltatok
a kutyámmal, hiszen máskor tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy
tudtatok idejönni?
- Hát bizony, öreganyám - mondotta Többsincs királyfi
-, nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s
mindjárt leesett kilenc feje.
- Jól van, jól! - dörmögött az öregasszony. - Látom,
hogy vitéz legény vagy, s nem is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd
meg, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király
udvarába igyekezik, ha odatalálna.
- Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte öt-hatszáz
esztendővel jártam arrafelé - mondotta az öregasszony -, de most ugyan nem
tudnék odatalálni. Azért ne búsulj fiam, holnap reggel itt lesznek az én
népeim, amennyi csúszómászó s szárnyas állat van a világon, azok közül
valamelyik majd csak eligazít.
No, ott maradnak éjszakára. Az öregasszony jó vacsorát
adott. Vacsora közben elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért
igyekszik Absolon király udvarába. Aztán lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a
bunda. De tovább nem is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszómászó,
szárnyas állat; volt krákogás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte Többsincs
királyfi, vége van a világnak.
Kimegy az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is,
Habakuk is utána, s kérdi az öregasszony az ő népeit:
- Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát?
Hallgattak mind.
- Hát egy sem ismeri?
- Mi nem - mondották -, hacsak a sánta sas nem tudja,
de az valahol elmaradt tőlünk.
- No - mondja az öregasszony -, takarodjatok, s ahol
látjátok, találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeribe itt teremjen.
Eloszlanak az öregasszony népei, ki erre, ki arra, s
hát még egy óra sem telt belé, jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az
egyik lábát, a szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.
- Hallod-e, sánta sas - kérdi az öregasszony -,
ismered-e az Absolon király udvarát?
Felelt a sas:
- Hej, ismerem biz én. Ismerem az udvarát, ismerem
minden országát, országainak minden szegeletjét. Sok bárányt ragadtam én el
Absolon király országaiból. Ott lőtték el a fél lábamat is, a tollamat is
erősen megtépázták egyszer; még azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat
a verseket, hogy el kell menni s el kell venni Salamon király országát.
- No bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa,
indulj, s mutasd az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik.
Megköszöni Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő
nagy jóságát, elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas
vezette. Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy
tetejére értek, hogy a fejük szinte beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy
tetején azt mondotta a sánta sas:
- Nézz arrafelé, Többsincs királyfi. Ennek a hegynek
az aljában van Absolon király városa, a város közepén a gyémántpalotája. Én tovább
veled nem mehetek, hanem húzz ki a jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat
szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen a tenyeredre. Azt a három cseppet
jól kend rá, s mondjad: "Ott legyek, ahol akarok", s ott léssz
mindjárt, ahol akarsz, mégpedig olyan madár képében, amilyenben kívánod. Húzz
ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez a toll olyan toll, hogy akármikor
írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.
Kihúz Többsincs királyfi két tollat a sánta sas két
szárnyából. Azzal a sánta sas elköszönt, s visszasántikált hazájába. Ahogy
elment a sas, mondja Többsincs királyfi Habakuknak:
- Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a
lovakkal. Ne félj, nem sok idő múltán visszajövök.
- Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, kísérjen
szerencse a te utaidban.
Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól
megszorítja a sas tollát, a tenyerét alája tartja, rácsöppent három
zsírcseppet, széjjeldörzsöli s mondja:
- Ott legyek Absolon király palotáján fehér galambnak
képében.
Még jóformán ki sem mondta, fehér galambbá változott,
egyszer-kétszer összecsattogtatta a szárnyát, s egy szempillantás alatt ott
repkedett az Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a fedelén, s
elkezdet ott búgni, burukkolni, szépen turbékolni.
Hallják az udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s
mind a palota elé csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya
is, s különösen a királykisasszonyok nem tudom, mit adtak volna azért, ha
valaki szépmódúlag megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön
magától. Megfogni sem tudták. Mit csináljanak?
Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s
azt mondta neki:
- Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg
ne haljon.
Célba veszi a vadász, rálő egyszer, kétszer,
háromszor, még tízszer is, de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta
eltalálni.
- Hiszen majd lejön - mondták a királykisasszonyok -,
hozzunk ki búzát.
Beszaladtak a királykisasszonyok a palotába, hoztak a
kötényükben piros búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép
szóval:
- Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!
S hát csakugyan, a galamb egyszeribe leröppent a
palota tetejéről. Szedegette a csőrével a piros búzaszemet. Aztán próbálta
megfogni a legidősebb királykisasszony, de amint utána kapott a kezével,
egyszeribe tovaröppent. Próbálta a középső királykisasszony, az sem tudta
megfogni, attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:
- Gyere ide, te szép fehér galamb! - íme, a galamb
mindjárt a karjára röppent, s a kicsi királykisasszony karján elkezdett búgni,
burukkolni, szépen turbékolni.
De bezzeg volt öröm!
Felvitték a fehér galambot, aranykalickába tették.
Hanem amint a kalickát felakasztották a király szobájának a falára, a fehér
galamb elhallgatott. Beadtak neki búzaszemet, beadtak neki vizet, de az sem nem
evett, sem nem ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.
Eltelik egy nap, eltelik kettő, de nem jött meg a
fehér galamb kedve. Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg
sem jön a kedve a fehér galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S
amint felkelt, ment az édesapjához, elmondta az álmát.
Mondta a király:
- Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.
Vitte is a királykisasszony. Mindjárt letette a
kalickát az aranyasztalára, s hát abban a szempillantásban megszólalt a galamb.
Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a
királykisasszony magára hagyja a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ott
vacsorázott az egész királyi család, vacsora után meg mindegyik visszament a
szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.
Hát, teremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony!
Ragyogott, tündökölt a szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott
egyéb, csak a Többsincs királyfi gúnyája. A kalicka üres, a galamb sehol.
Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, azt
mondotta Többsincs királyfi:
- Ne ijedj meg, szép királykisasszony. Többsincs
királyfi vagyok, Salamon király fia; fehér galamb képében jöttem ide, hogy
észre ne vegyenek, mert tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám
földjét.
- Jaj, istenem - mondotta a kicsi királykisasszony -,
igazat beszélsz, Többsincs királyfi. Az én bátyáim már rég készülnek, hogy
elfoglalják a te apád földjét.
- Hiszen csak jöjjenek - mondotta Többsincs királyfi
-, nem bánom, csak te gyere velem, szép királykisasszony. Eljössz-e?
Mondotta a kicsi királykisasszony:
- Elmennék én veled a világ végére is, Többsincs
királyfi, de hogy menjünk ki innét a palotából, mikor minden kaput két strázsa
őriz.
Na, ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette
a tollat, melyet a sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:
Nézz ide, ebből a tollból csak három cseppet kell
cseppenteni a tenyerünkre, s ott leszünk, ahol akarunk.
- Hiszen ez jó - mondotta a királykisasszony -, de
mielőtt elmennénk, szeretném megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.
- Ha meg akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem
kell tintába mártani, írhatsz vele akármit.
Ott mindjárt megírta a levelet a kicsi
királykisasszony. Ekkor a másik tollból három cseppet cseppentettek a
tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s azt mondta a királyfi:
- Ott legyünk, annak a hegynek a tetején, ahol vár
énreám hű szolgám, Habakuk.
Azt is gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind
a ketten, azzá is változtak, s mire hajnalodott, ott voltak a hegy tetején.
Visszaváltoztak igaz formájukra, a királyfi felült a lovára, ölébe vette a
királykisasszonyt; Habakuk is felült a lovára, s úgy indultak szépen hazafelé.
De még egy jó futamodásnyira sem lehettek, hallják,
hogy vágtat valaki utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:
- Jaj, istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az
életednek, Többsincs királyfi!
Abban a pillanatban már ott is termett mellettük
Absolon király legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs
királyfi is, s csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöndült a földre.
Nagy nehezen feltápászkodott a királyfi, felült a
lovára s vissza sem tekintett többet, úgy vágtatott haza.
Na, édesapám - mondta otthon -, én ugyan megjártam.
Salamon király földje nem lesz a mienk, mert Többsincs királyfi keményebb
legény, mint én.
- Hiszen majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én! -
kiáltott a középső királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.
Hiszen ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen
úgy járt a legkisebb királyfi is.
Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állotta
útját senki. Odahaza az öreg király s az öreg királyné százszor, ezerszer
elsiratták, s azt hitték, hogy többé soha nem látják egyetlen fiukat. No, az
igazán isten csudája, hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett
Többsincs királyfi az ő mátkájával. Bezzeg hogy mindjárt nagy lakodalmat
laktak, hét hétig folyton szólt a muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.
Aki ott járt, jól járt, szénásszekéren hált.