Idebent a városban enyhe idő járogat már. A nagy
kőházak közt megszorul a napsugár, s megszalasztja az öreg Télapót, aki
szedi-veszi már a sátorfáját. Hát csak szaladj, öreg, bizonyosan nem itatunk
utánad egereket! Vidd el békességben a fehér szakálladat, mert különben csúffá
teszi a pajzán tavasz.
Hanem kint a tanyák közt még éppenséggel nincs valami
víg világ. Ott még most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos
szélparipáján végigrobog a havas mezőkön, az akácfák mélyen meghajtják előtte
kopasz fejüket. Még a tanyaházak nádtetői is majd szárnyra kapnak ijedtükben.
Hanem Andráska, ahogy az ereszet alul szétnéz a világban, csak neveti a cudar
időt. Könnyű is annak, akinek ekkora báránybőr sapka tornyosodik a fején, hogy
szegény helyen beillene kukoricamérő vékának.
Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az istálló előtt
kaparászgatnak, majd fölvetik az udvart keserves szavukkal:
- Szűcs, szűcs, szűcs!
Andráskának az édesapja a napocskát keresné az égen,
de nem találja. Úgy elszundikált biz az a felhőpaplan alatt, hogy nyilván ki se
nyitja ma a szemét. Úgysincs még kinek sütni ‑ gondolja magában.
- Édesapám - szólal meg Andráska -, mért kiabálják a
sármánymadarak egyre, hogy: szűcs, szűcs, szűcs?!
- Látod, fiam, hogy nagyon elnyűtte a tél az aranyos
bundájukat. A tavasz lenne annak a szűcse, de nem nagyon igyekszik elő a
hívogató szóra.
Néha a szarka is bevetődik a tanyára, de nincs még
neki csöröghetnékje. Máskor a pecsenyében is válogat, most meg fél nap is
elkószál egy-két szem kukoricáért, amit a tyúkok elől elcsenhet. Ilyen
szegényesen él így tél vége felé ez a tollas róka.
- Csak így, csak így, csak, csak, csak! - panaszolja ő
maga is.
Hallgatni is szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra
jajgatnak az Isten madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek
öröm a beszédje.
- Hallja, édesapám - szalad be Andráska az édesapjához
-, ugyancsak mondja ám már!
- Kicsoda, te?
- Hát a pacsirta, a mi madarunk.
- Ugyan mit mond a pacsirta?
- Azt mondja, hogy: ka-lács, ka-lács!
- Jaj, fiam, kenyérhaj is kalács gyanánt esik az
éhesnek! Nem pacsirtaszótól éled a tavasz.
Andráska búnak eresztette a fejét, és kedvetlenül
kukucskált ki a nagy sapka alól.
- Ugyan melyik madár hozza hát meg a tavaszt?
- A cinege, Andráska, a cinege. Ő mondja meg a
szántó-vető embernek, hogy mikor van vége a „heverd el” időnek.
Éppen a sövény ágai közt bujkált két füstös fejű
cinege, de biz ezek nem vigasztalták meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta
a száraz leveleket, semmit se talált alattuk.
- Nincs erre, nincs erre, nincs erre - jajgatott
keservesen. A párja talált valami dermedt legyecskét, de csak akkorát, hogy
egymagának is kicsi volt kóstolónak is.
- Kicsit ér, kicsit ér! - sopánkodott nekikeseredve.
Bezzeg megörült Andráska, mikor egy-két nap múlva
azzal ugrasztotta ki az édesapja az ágyból:
- Öltözz hamar, legény! Most hallgasd meg, mit
mondanak a cinegék!
Andráskának annyiból állt az egész öltözködése, hogy a
fejébe nyomta a nagy sapkát. De még azon is keresztülhallatszott a cinegék
vidám szava, ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:
- Nyit-ni-kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
Az ám, csakugyan egész más színe van égnek-földnek,
mint tegnap ilyenkor. Az ég nevető kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne
dolgozni. Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitókapa, rajta a
csikóbőr tarisznya.
- No, Andráska, gyere szőlőt nyitni. Hanem a sapkára
meleg lesz ám már most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellőztetni.
Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a nagy
sapkát! Meg kell azt odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok
látnivalójuk van még szegénykéknek.
Puszta még idekint a világ. A télire eltemetett
szőlővesszők fölül elszedi a homokot a nyitókapa, vígan pattannak föl a
venyigék, rengetik, hintázzák magukat a napsugaras levegőben, s rügyszemükkel
kíváncsian tekintenek szét: ébredeznek-e már a jó pajtások, fák, füvek,
virágok, dalos madarak?
Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.
De Andráska apja már ingujjban dolgozik, úgyis alig
győzi a verejtéket törölgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a
pászta végin. Ki nem szabadítaná belőle a fejét egy lyukas petákért.
- Mi van itt, mi van itt? - csipogja egyszerre valami
vékony hang a nyitó ember háta mögött. Két kis barázdabillegető szegődött be
hozzá napszámra. Ott illegnek-billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.
- Mi van itt, mi van itt?
Parányi kendermagbogarat vetett föl a kapa a homokból.
Együtt telelt ki a szőlővesszőkkel, s most ő is napvilágra jött levegőzni.
Pórul is járt, mert mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegető.
- Enyém, enyém, enyém! - kiáltotta diadalmasan.
Hanem a másik se engedte a jussát.
- Azért se, azért se, azért se! - S akkorát csípett
amannak a szárnya hegyén, hogy az egyszerre kiejtette a szájából a
kendermagbogarat, s elkezdett segítségért lármázni:
- Rendőr, rendőr!
A madarak közt a sárgarigó a rendőr, mert neki van a
legrikoltóbb fütyülője, de hol jár még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a
tengeren a szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.
Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta
végén. Hej, ha valahogy meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két madarat!
Hátha a sapkájával leüthetné őket a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából,
közéjük hajította a madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegető elrepült.
Sebaj, azért adott nekik az Isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát,
amelyik négy lábon szalad!
No, Andráska látott. Mert a nagy sapka nem oda esett,
ahol a madarak civakodtak, hanem a mellette levő útba, ahol egy jámbor nyúl
szép békességben meglapulva, a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen
a fejére esett a jámbornak a sapka, s ijedtében úgy eliramodott sapkástul, hogy
Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.
Jó az Isten, akinek fejet adott, ad hozzá sapkát is,
ne búsulj, Andráska! Nagyobb baj az annál, hogy szegény tapsifüles a nagy sapkában
sehogy se találja meg az utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy
mindjárt megtennék Nyúlországban királynak a nyulak. Koronát már szerzett hozzá
magának.