Világéletében mindig dolgos ember volt az édesapám, de
semmi munkában se telt nagyobb öröme, mint a mezei munkában. Alig várta, hogy
kitavaszodjék az idő, s megszólaljon a cinege a vadrózsabokor tetején:
- Nyit-ni-kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
A fürge kis madár bizonyosan künt járt a
szőlőhegyekben, s észrevette, hogy a tél fagya ellen a homok alá bújtatott
szőlővesszők nagyon kívánkoznak már ki a meleg napvilágra. A gazdaember úgy
nyitja ki a szőlőt, hogy eltakarítja a kapával a homokot a vesszők fölül. Sok
bogár meg hernyó kiszabadul ilyenkor a homokból, ahol kiteleltek, a cinege
pedig nagyon szereti ezeket. Azért sürgeti úgy a szőlőnyitást mindjárt
hóolvadás után.
Édesapám mindig szót fogadott a cinegének. Vállára
vetette a tarisznyát meg a nyitókapát, s mire a napocska kipillantott rózsaszín
felhőpárnái közül, már akkorra mink odakint voltunk a szőlőben. Én is nagyon
szerettem odakint, sohasem maradtam el az apám mellől. Késő őszig mindig
kijártunk, míg csak le nem hullott a fákról a levél, s a vadludak bele nem
fogtak a szomorú nótába:
- Jön a tél, gi-á-gá, mehetünk világgá.
A sok szőlőbe járás alatt sokat tanultam az
édesapámtól, olyant, amit könyvekből nem lehet megtanulni. Azóta sok iskolát
kijártam, sok könyvet olvastam már, de arra sehol se tanítottak meg, hogy lehet
azt előre megmondani: eső esik-e holnap, vagy nap süt? Az én apám könyv nélkül
is biztosan megmondta mindig, hogy milyen időt várhatunk.
Volt úgy, hogy mikor korán reggel útra kászálódtunk,
csupa felhő volt az ég, szemetelt is az eső.
- Ne menjetek ki ebben a csúf időben, apja - mondta az
édesanyám -, úgyse lehet az esőben dolgozni.
Édesapám csak mosolygott.
- Jobban tudják azt az én jövendőmondóim. Azt mondják,
olyan szép, napos idő lesz ma, hogy lekéredzik a kabát a dolgos emberről.
- Miféle jövendőmondók?
- Hát a macska meg a fecske. Látjátok, hogy mosakszik
a cirmos, mert érzi a szép időt. Nézzétek, a fecskék meg olyan magasan
röpködnek, hogy alig-alig látni őket. Márpedig ha eső készülődnék, olyan lent
repülne a fecske, hogy földet érne a szárnya.
- Mért tenné azt, édesapám?
- Azért, fiam, mert olyankor tele van a levegő
vízpárával. A bogaraknak átnedvesedik a szárnyuk, nem bírnak magasra szállni,
csak a földhöz közel kóvályognak. A fecske meg bogárral él, hát neki is
alacsonyan kell repülni, hogy elkapkodhassa őket.
Igazuk volt a fecskéknek meg a cirmosnak. Még ki se
értünk, mind eltakarodott a felhő, s az ég kék mezejéről úgy nevetett le a nap,
hogy öröm volt nézni. Dicsekedett is édesapám a jövendőmondóival:
- Nem hazudnak azok soha, sem az egyik, sem a másik. A
pók is mindig megmondja az időt. Ha szép csendesen ül a hálója sarkában,
nyugodtan sütkérezik a napsugárban: tartós jó időt jelent. De amikor olyan
sebesen futkározik, hogy nincs az a takács, aki úgy motollázna, akkor szőrivel
kell kifelé fordítani a subát, mert nagy eső lesz.
Máskor, meleg nyáridőben nagyban ment a
kukoricakapálás. Egy kőfeszület volt a földünk végében, annak a lábánál
heverésztem. A nyelvem majd leragadt a nagy forróságban, s nagyon jólesett a
fejemet a hideg kövön hűsítgetni. Egyszer csak észreveszem ám, hogy olyan a kő,
mintha harmatos volna. Odakiáltottam az édesapámnak:
- Apám, én még sose éreztem ilyen nagy meleget!
- Hát bizony, ma kienged a föld fagya - tréfálódzott
apám, izzadt homlokát törölve.
- Apám, nézze csak, még a kő is izzad!
- Elég baj az, fiam, mert akkor esőt érez a kő.
Azzal még kétszer sebesebben nekilátott a kapálásnak,
mint eddig. Én meg azzal mulattam magamat, hogy nézegettem a hangyákat, milyen
sebesen sürgenek-forganak a homokban. Olyan nagy csoportokban nyüzsögtek, alig
fértek egymástól, s úgy nyargalásztak, mintha versenyfutást tartanának.
Mutattam a hangyaforradalmat apámnak. Azt mondta rá, azt jelenti ez, hogy
alighanem megázunk ma. Én tréfára vettem a beszédet, mert akkora felhő se volt
az égen, mint a tenyerem. Addig gyönyörködtem a hangyák játékában, hogy
utoljára elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy egy nagy seregélycsapat repült el
fölöttünk, de olyan éktelen lármával, hogy majd belesüketültünk.
Erre apám letette a kapát, és azt mondta, hogy
induljunk hazafelé, mert olyan zivatar lesz mindjárt, hogy bőrig ázunk. Az elől
menekülnek olyan rémülten a seregélyek is. Hittem is, nem is, mert szellő se
lebbent, az ég pedig sima volt, mint a tükör, hanem azért szót fogadtam.
Ugyancsak igyekeztünk hazafelé. Ahogy a legelőföldre értünk, apám hátraszólt:
- Nézd csak, milyen mohón harapják a báránykák a
füvet. Érzik az esőt, és tudják, hogy eső után nem lehet legelni a vizes füvet.
Hátrafordultam, és nemcsak azt láttam, hogy a bárányok
nagyon sietnek enni, hanem azt is, hogy ugyancsak fodorodik ám az ég alján egy
fekete felhő. A nyakunkba szedtük a lábunkat, annyira siettünk, de az eső mégis
sebesebb volt. Elért bennünket a város szélén, meg is vert úgy, hogy még másnap
is dideregtem bele.
Ilyen bölcsességeket tanultam én az édesapámtól. Arra
is ő tanított meg, hogy a levelibékától nem kell félni. Nagy tudós az
időjövendölésben ez a zöld dolmányos kis jószág, ha pápaszem nincs is az orrán.
Mikor csendesen fönt ül a fa tetején, nem kell félni a rossz időtől; de ha a
levelek közé bújik haragos brekegéssel, akkor nem messze van az eső.
Egypárszor kipróbáltam a tudományát. Mindig bevált, s
azóta nagy becsben tartom ő tudós uraságát. Egy ilyen takaros kis jószág itt
lakik az asztalomon, befőttesüvegben. Van neki egy kis létrája, azon tornázgat
egész nap. Ha kint ül a létra hegyén, és onnan rikog a legyek után, akkor nincs
baj; de ha lemászik az üveg fenekére, és onnan kuruttyolgat kifelé, akkor nem
tanácsos sétálni menni.
Most is ugyancsak brekeg, mikor éppen őróla írok.
Pedig a kis Panka éppen sétálni készül. Pipi-piros napernyővel, új
csipkekalapban állít be hozzám.
- Apuka, mit mond a kis béka?
- Azt mondja, hogy: kre-kre-kre, kre-kre-kre, maradj
Panka idebe.
Panka persze mindjárt az egereket itatja, és ki akarja
dobni a csúnya kis békát.
Hanem tudok én ennél okosabbat is. Azt mondom neki,
kérje meg a cirmost, hogy nyalogassa meg a talpacskáit, mert az jó időt jelent.
A cirmos pedig azt mondja, hogy egy kis kávéba mártott kiflivégért szívesen
megteszi ezt a barátságot.