Kerek erdőn innen, kerek tón túl, kerek dombon kerek
kunyhó. Abban lakott Petykó meg Matykó. Petykó volt az úr, Matykó volt a
szolga. Petykó a leggazdagabb úr volt kilenc puszta faluban. Volt neki egy pár
lyukas bocskora, egy lyukas süvege meg egy bőre-nincs, szőre‑ment lyukas
subája. Matykó a világon a legbölcsebb szolga volt, ahol maga volt. Ha melege
volt, kifeküdt a napra; ha eső szakadt, kiált a csurgásba.
Egyszer ahogy heverésznek a vadkörtefa alatt a kerek
erdőben, nagyot sóhajt Petykó:
- Baj, baj, Matykó!
- Biz igaz az, Petykó!
- Meguntam már a vadkörtét, Matykó!
- Nekem is elvásott már a fogam a kökénybe, Petykó!
- Jó volna egy kis tejbekása, Matykó!
- Mazsolaszőlővel, Petykó!
- Mit javallsz, Matykó?
- Házasodj meg, Petykó!
- Kit vegyek el, Matykó?
- A Dióbél király lányát, Petykó!
Petykó egyszeribe talpra ugrott. Fölhúzta a lyukas bocskort,
fejébe nyomta a lyukas süveget, vállára kanyarította a lyukas subát, úgy indult
el megkérni a Dióbél királykisasszonyt. Nagy füttyszóval mentek, de Petykó
egyszer csak elhallgatott.
- Mért folyik az orrod vére, Petykó? - tudakolta
Matykó.
- Kismise, nagymise, nem lesz abból semmi se, édes
szolgám!
- Miből, kedves gazdám?
- Nem adják nekem a királykisasszonyt, Matykó!
- Mért ne adnák, Petykó?
- Szegény vagyok, csúnya vagyok, igen nagyon rongyos
vagyok.
- Oda se neki, Petykó, míg engem látsz! Neked csak
arra legyen gondod, hogy dicsérd magad. A többit bízd énrám; ne félj, okos
ember az én apám fia!
Petykó nekividámodott a biztatásra, s olyan kedve
kerekedett, hogy Matykóval együtt nótára gyújtott:
Lánynézőbe
kutyagolunk,
sárba, vízbe gyalogolunk,
hintón jövünk visszafele,
aranyból lesz a kereke,
lovunk lábán gyémántpatkó,
hej, nagy úr lesz Petykó, Matykó!
sárba, vízbe gyalogolunk,
hintón jövünk visszafele,
aranyból lesz a kereke,
lovunk lábán gyémántpatkó,
hej, nagy úr lesz Petykó, Matykó!
Addig dúdolgattak, addig dúdolgattak, hogy utoljára a
sárgarigó is megtanulta a nótájukat. A sárgarigó továbbadta a kakukknak, a
kakukk a gerlicének. Mire a Dióbél király palotájához értek, már a kendermagos
kakas is azzal köszöntötte őket a márványkerítés tetejéről:
Aranyhintó,
gyémántpatkó,
Isten hozott, Petykó, Matykó!
Isten hozott, Petykó, Matykó!
- Magunk is igyekeztünk - hajlongott Matykó
jobbra-balra -, s úgy neszelem, idejében érkeztünk.
Ebédnél ültek az uraságok. Az öreg Dióbél király úgy
nyelte a lébenfőttet, hogy a kanál is majd leszaladt vele. Oldalánál pedig ott
ült a királykisasszony. Nádszál nem karcsúbb, hó nem fehérebb, hajnal nem
frissebb, napsugár nem ragyogóbb nála. Hát még mikor a szava megszólalt:
- Mi járatban vagytok, szegény vándorló legények?
Petykó úgy megzavarodott, hogy szólni se tudott, csak
tekingetett, hogy merre is szól az az ezüstcsengettyű. De Matykó olyan mérgeset
kurjantott, hogy Dióbél királynak torkán akadt a kanállal vert haluska.
Nem azok
vagyunk mi, töröm a zúzáját,
jó szándékkal nézzük körül a ház táját.
Nekeresdi herceg az én gazdám, Petykó.
Magam a szolgája, az az okos Matykó!
jó szándékkal nézzük körül a ház táját.
Nekeresdi herceg az én gazdám, Petykó.
Magam a szolgája, az az okos Matykó!
Hej, lett erre sürgés-forgás! Három inas is igyekezett
az álla alá kötni Petykónak a szalvétát, de Matykó mind eltaszigálta őket.
- Már csak én magam szolgálok az én kis gazdámnak,
csakúgy, mint otthon.
Azonközben pedig oldalba lökte Petykót.
- Beszélj már, mamlasz!
- Uram királyom - kezdte Petykó nagy pironkodva -, ne
szóljatok meg rongyos gúnyám miatt, van ám nekem otthon különb is.
- Van-e? - kapta föl a szót Matykó. - Van ám tíz
mente, száz bunda, ezer hálóköntös; ki bíbor, ki bársony, kelméje se látszik az
arany-ezüst paszománttól. Hát még az a sok asszonyi gúnya, csak éppen asszony
kellene hozzá!
A király köszörült egyet a torkán, a kisasszony
elpirult, Petykó pedig nagyot fohászkodott:
- Azért se vegyetek ítéletbe, hogy gyalog jöttünk, van
ám otthon egy-két paripám.
- Egy-kettő?! - kiáltott Matykó. - Hát akkora ménes,
hogy csak a legelője kilencnapi járóföld! Hát az istállóban az a szebbnél
szebb, báránynál szelídebb sok hátasparipa! Csak asszony kellene, aki válogatna
bennük.
A király kettőt köhentett, a kisasszony a szemöldökéig
elpirult, Petykó pedig egészen belemelegedett a beszédbe:
- Grácia, uram királyom, ennek az öreg szolgának,
amért locsog-fecseg. Ő a leghívebb emberem, azért hoztam magammal, otthon
hagyva egy-két udvari cselédem.
- Micsoda?! - lelkendezett Matykó. - Annyi ott a
kenyérpusztító, hogy egymás sarkát tapossa. Csak asszony kellene, aki rendben
tartsa őket.
A király hármat köhentett, a kisasszony a füle hegyéig
elpirult, Petykó pedig elpittyesztette a száját.
- No, ha kenyérpusztító van, kenyér is van hozzá. Nem
kell kölcsönért a szomszédba menni, minden kikerül a magunk szegénységéből.
- Kikerül?! - rikoltozott Matykó. - Álmában se látta
mását senki emberfia a mi vagyonunknak! Palotánk, mint az ürgelyuk; várunk,
mint a vakondtúrás, kincsünk, mint a szemét.
- Tisztelet, becsület a házigazdának, de neki katonája
sincs annyi, mint nekünk koldusunk. Csak asszony kellene a házhoz, aki
meghallgatná az imádságukat.
A király már köhenteni se tudott ámultában, a
királylány a feje búbjáig elpirult, s Petykó nagy szemérmetesen fűzte tovább a
szót:
- Bizony, az én jószívemre már annyira ráösmertek a
koldusok, hogy néha el kell bújnom előlük, pedig a magamféle lovag nemigen
szokott bujkálni.
Matykó haragosan ütött az asztalra.
- Nem szokott?! Hát mikor a múltkor mosdani hívtalak,
s ijedtedben úgy elbújtál a vadkörtefa hegyiben, hogy még tán ma is ott vagy,
ha le nem csalogatlak egy marék kökénnyel!
Lett erre olyan nevetés, hogy elhallatszott a hetedik
határba. Dióbél király kacagtában az asztalhoz vágta koronáját, a
királykisasszony kiejtette a kezéből a sóskás tálat, az inasok bukfencet
hánytak, az ajtónállók tótágast álltak. Petykó, Matykó pedig úgy elszaladtak,
hogy még a csúfolódó sárgarigó is csak messziről kiabálhatta utánuk:
Hol a hintó,
gyémántpatkó,
herceg Petykó, okos Matykó?
herceg Petykó, okos Matykó?
Még tán most is szaladnak, ha a lyukas bocskor le nem
maradt a lábukról.