Mikor éntőlem egyszer kis iskolás koromban azt
kérdezte öreg tanítóm, hogy mi szeretnél lenni, azt mondtam rá:
- Forintos Gyurka.
- Hát aztán miért szeretnél te Forintos Gyurka
lenni, mikor te Pajor Palkó vagy? - nevetett tanítóm.
- Azért, mert engem akkor szidnak meg otthon, ha
nem tanulok, Forintos Gyurkára pedig akkor haragszanak, mikor tanul.
Nem volt pedig ennek a fele se tréfa. Magam is ott
voltam, mikor Forintos Gyurka eldicsekedett az apjának a szép írásával.
- Ezt nézze meg, édesapám. Azt mondta a tanítóm, olyan
az írásom, mint a metszés, lehet még belőlem íródeák is.
Kevély Forintos Gergely haragosan lökte el maga elől
az irkát.
- Micsoda bolondság ez már megint? A Forintos
Gergely fia nem szorult arra, hogy betintázza az ujját.
No, akkor én nagyon szerettem volna cserélni Forintos
Gyurkával, ráadásul még a nyeletlen bicskámat is neki adtam volna.
Hanem akkor nagyon megsajnáltam, mikor engem bevittek
a városba tanulni, Gyurka meg otthon maradt malacot őrizni. Pedig még az
édesapám is közbenjárt érte.
- Vétkezik kelmed, Forintos uram, hogy azt a jó
eszű gyereket elfogja az iskolából.
- Elég az, ha írni-olvasni megtanult - dörmögött
az öreg Forintos. - Ámbátor annak sem veszi semmi hasznát. Az apja hírből se
ismeri a betűt, mégis megsüvegeli még a földesúr is.
S olyan kevélyen nézett apámra, hogy az arcába szaladt
tőle a vér. Hanem azért csak úgy csendesen szólt:
- No, no, Forintos uram, senki se vallott még
azzal szégyent, amit tud. A kelmed fia se lenne azzal kisebb ember, ha
tudományt szerezne a gazdasága mellé.
Ahogy így szót váltanak, éppen benyitott az uraság
Gáspár hajdúja, nagy tisztességtudással. Forintos uram fölfújta az ábrázatát, s
nagy leereszkedve kérdezte:
- No, mi jót hoztál, Gáspár?
- Ezt a levélkét hoztam Forintos uramnak. Tessék
elintézni, tisztelteti szépen az uraság. De úgy, hogy már ebéd után ott legyen.
Forintos uramnak leesett az álla, de azért csak
fölbontotta a levelet, s úgy tett, mintha olvasna.
- Köszöntetem a nagyságos urat, mondd meg, hogy
ebéd után a magam személyében ott leszek.
Gáspár hajdú csak lekapta a fejét, aztán fölkapta az egyik
kezét is, a másikat is, a szája elé tartotta mind a kettőt, de még úgy is
kilátszott mind a harminckét foga, olyan jóízűt nevetett. Már a másik utcába is
befordult, de még onnan is behallatszott a nagy jókedve.
Az öreg Forintos úgy megmeredt, akár a kapubálvány. Mi
lelhette ezt a vén embert? Kivette a zsebéből az összegyűrt levelet,
kisimogatta a tenyerén, forgatta előre-hátra, de csak nem tudott vele mire
menni. Utoljára odaintette a fiát:
- No, tudós úr, most mutasd meg a nagy
tudományod. Mi van ebben az írásban?
Gyurka majd a bőréből bújt ki örömében, ahogy a
levelet olvasta.
- Arra kéri az uraság édesapámat, hogy hajtasson
át hozzájuk egy lovat ebéd után. A városba akarnak menni, de megsántult az
ostorhegyesük.
Kevély Forintos Gergely a feje búbjáig elvörösödött, s
olyan rengő léptekkel ment a belső szobába, mintha ki se akarna többet jönni.
De kisvártatva csak kijött, s csöndesen megcirógatta a gyerek szöszke fejét.
- No, fiacskám, vedd elő a kalamárist. Van-e még
benne tinta?
- Van, apám - mondta a gyerek, s csodálkozva
emelte apjára a szemét.
- No, hozzad hamar, sebesen. Levelet írsz az
uraságnak. Szépen engedelmet kérsz, hogy délután nem adhatunk lovat, mert
nekünk is szükségünk van rá. Beviszlek a városba, beíratlak a nagy iskolába,
hogy szégyent ne vallj, mint az édesapád. De így írd ám, érted-e, tudós kis
deákom!