amelyben Malacka egy Elefánttal találkozik
Egy napon,
mikor Róbert Gida és Micimackó és Malacka egyszerre beszéltek összevissza mind
a hárman, Róbert Gida lenyelte a falatot, amivel tele volt a szája, és egész
közömbösen megjegyezte:
- Ma láttam
egy Elefántot, Malacka.
- Mit
csinált éppen? - kérdezte Malacka.
- Csak úgy
kószált - mondta Róbert Gida. - Azt hiszem, nem látott meg.
- Én is
láttam egyszer - mondta Malacka -, legalábbis azt hiszem, ő volt az. De lehet,
hogy nem ő volt.
- Én is -
jegyezte meg Micimackó, és azon tűnődött, mi lehet az, hogy Elefánt.
- Általában
ritkán látható - mondta Róbert Gida könnyed modorban.
- Mostanában
- tette hozzá Malacka.
- Ebben az
évszakban - fejezte be Mackó.
Aztán másról
beszéltek, míg csak el nem érkezett az ideje, mikor Malacka és Mackó haza
szoktak menni. Előbb együtt talpalták végig a Százholdas Pagony szélén kanyargó
ösvényt, s nem sokat beszélgettek; de mikor a patakhoz értek, s átsegítették
egymást a köveken, s a sövény szélén egymás mellé kerültek, barátságos
eszmecsere indult meg erről, amarról, s ennek során Malacka így szólt:
- Te
bizonyára meg fogsz engem érteni, Mackó. - És Mackó felelte:
- Magam is
azt vélem, Malacka. - És Malacka folytatta:
- De
másrészt, Mackó, ne felejtsük el... - Mire Mackó:
- Igazad
van, Malacka, én is csak egy pillanatra felejtettem el.
S ahogy így
elérték a Hét Fenyőfákat, Mackó körülnézett, hogy vajon nem hallgatózik-e
valaki, s aztán ünnepélyesen megszólalt:
- Malacka,
elhatároztam valamit.
- Mit,
Mackó?
-
Elhatároztam, hogy fogok egy Elefántot.
Mackó
többször, önérzettel megbiccentette a fejét, míg ezt mondta, s arra várt
közben, hogy Malacka megkérdi: "De hogyan?" - vagy kételyeinek ad
kifejezést, vagy egyáltalán, szól valamit. De Malacka nagyon restellte, miért
nem neki jutott először eszébe ez az ötlet.
- Én
megteszem - mondta Mackó egy idő múlva, miután hiába várt. - Mégpedig
Csapdával. S mert nagyon furfangos Csapdára gondolok, segítségemre kell lenned,
Malacka.
- Mackó -
mondta Malacka, most már megint egészen boldogan. - Én segíteni fogok! De hogy
fogunk hozzá?
- Az ám,
hogyan? - mondta Mackó, és most leültek gondolkodni.
Mackó első
ötlete az volt, hogy mély gödröt ásnak, és az Elefánt, mikor arra jár, beleesik
a gödörbe, és...
- De miért?
- kérdezte Malacka.
- Mit miért?
- Miért esne
bele?
Mackó az
orrát dörgölte, és azt állította, hogy az Elefánt majd arrafelé sétál, dúdol
magában, közben az eget nézi, hogy vajon hoz-e esőt a felhő, így hát nem látja
meg a mély vermet, csak mikor már a szélére lépett, és akkor már késő.
Malacka
megjegyezte, hogy a Csapda nem rossz; de mi történik, ha tényleg esőt hoz a
felhő?
Mackó megint
az orrát dörgölte, és elismerte, hogy erre bizony nem gondolt. De aztán
felragyogott és kijelentette, hogy amennyiben éppen esne akkor, az esetben az
Elefánt azért nézné az eget, hogy mikor fog kiderülni, és ezért nem látná meg a
vermet, csak amikor... és akkor már késő volna.
Mikor ezt
így elmagyarázta, Malacka kénytelen volt elismerni, hogy ez bizony jó
Cselfogás.
Ettől Mackó
nagyon büszke lett, s már a zsebében érezte az Elefántot, és már csak egy
kérdés volt hátra: hogy hol ássák meg ezt a Nagyon Mély Vermet.
Malacka azon
a nézeten volt, hogy bizony legjobb lesz arrafelé megásni, ahol az Elefánt
tartózkodni szokott, legfeljebb néhány lépésnyi távolságban.
- De akkor
meglát bennünket, miközben ásunk - vetette oda Mackó.
- Ha az eget
nézi?!
- Mégis
gyanakodni talál - mondta Mackó. Hosszasan eltűnődött, aztán búsan kijelentette
egy sóhajjal, hogy: - Mégse olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek gondoltuk.
Igazában nem is tudnám megmondani, fogtak-e már egyáltalán Elefántot.
- Nem merném
állítani.
Sóhajtottak,
felálltak, kiszedtek bundájukból néhány rekettyetüskét, megint leültek, s
közben Mackó folyton azt hajtogatta: - Legalább gondolni tudnék
valamire! - Mert azt homályosan sejtette, hogy egy Nagyon, Nagyon Okos és
Ravasz Agyvelőnek bliktri az egész, egy ilyen kérdés.
- Tegyük fel
- mondta Malackának -, hogy engem akarsz megfogni. Hogy fognál hozzá?
- Nagyon
egyszerűen. Csapdát csinálnék, egy csupor mézet tennék bele, te megszagolnád a
mézet, bemásznál a Csapdába...
- Be én! -
mondta Mackó mohón és izgatottan. - De nagyon óvatosan, ügyesen, hogy ne érjek
hozzá semmihez, s mikor elérném a csuprot, először lenyalnám a szélét, aztán
azt hinném, nincs több, aztán elmennék és gondolkodnék, és eszembe jutna, hogy
biztosan van még ott, és visszamennék, és megtalálnám a csuprot, és kezdeném
kiszopogatni belőle, és...
- De nem
erről van most szó. Arról van szó, hogy bent lennél a Csapdában, és én
megfognálak. Tehát elsősorban azt kell megtudni: mit szeret az Elefánt úgy,
ahogy te a mézet szereted? Biztosan a kukoricát szereti úgy. Tehát össze kell
szedni egy tányérra valót... Hé, Mackó, elaludtál?
Mackó, aki
boldog álmodozásba merült, rögtön felriadt, és sietve megjegyezte, hogy a méz
minden csaléteknél különb. Malacka nem osztotta a nézetét, és ezen vitatkoztak
egy darabig. Szerencsére Malackának közben eszébe jutott, hogy ha a kukoricában
állapodnak meg, akkor neki kell adni a kukoricát, míg ha a méz mellett
döntenek, Mackó lesz kénytelen feláldozni magát, így hát hirtelen megadta
magát, és azt mondta: - Jó, nem bánom, legyen méz - ugyanabban a pillanatban,
amikor Mackónak is eszébe jutott a fenti okoskodás, és éppen ki akarta bökni:
"Jó, hát legyen kukorica."
De most már
késő volt.
- Méz -
mondta Malacka határozottan, aztán gyorsan hozzátette: - Én majd megásom a
vermet, és közben te elhozod a mézet.
- Jó -
sóhajtott Mackó.
Mihelyt
hazaért, kinyitotta a szekrényt, felállt egy székre, levette a legnagyobb
mézescsuprot a legfelsőbb polcról. Legalábbis az volt írva a csuporra, MÉZ, de
a biztonság kedvéért azért levette a papírt is róla, és belenézett, és ami
benne volt, az olyan volt, mint a méz. - De nem lehessen tudni, az ember
nem lehet eléggé óvatos, a nagybátyám is mondta egyszer, hogy vannak sajtok,
amiknek olyan a színük, mint a mézé - mondta, és mindenesetre bedugta a
nyelvét, és megkóstolta. "Igen - bólintott tárgyilagosan -, kétségtelen,
ez méz. Méz ez, legalább a tetején. Valószínű, hogy színültig méz - kivéve azt
a nem várt esetet, hogy valaki kiszedte alulról a mézet, sajtot nyomott bele,
hogy megtréfáljon. Talán jól tenném - pusztán óvatosság kedvéért -, ha erről
meggyőződnék... mert arra is gondolni kell, hogy... hogy izé... az Elefánt nem
szereti a sajtot... mint ahogy én se szeretem... Úgy ám! - sóhajtott végre. -
Hát mégse! Szerencsére méz volt biz' ez, színültig méz!"
Miután erről
alaposan (a csupor fenekéig) meggyőződött, elvitte a csuprot Malackának,
aki belenézett, az orrát is bedugta, nem látott semmit, s némiképp gyanakodva
nézett Mackóra, és megkérdezte:
- Ez az? -
És Mackó bólogatott, hogy bizony az.
- Csak
tudod, nagyon mély csupor ez, és nincs egészen tele.
És
letaszította a csuprot a verem fenekére, ahol Malacka túrt és ásott. Malacka
elhelyezte a csuprot a verem fenekén, és kimászott a veremből, és mind a ketten
hazamentek.
- Jó
éjszakát, Mackó! - mondta Malacka, mikor elérték Malacka házát. - Holnap reggel
hét órakor találkozunk a Hét Fenyőfáknál, és megnézzük, hány Elefántot sikerült
megfogni a Csapdában.
- Hat
órakor, Malacka. De van-e kötőféked?
- Minek az?
- Hát
megkötni és hazahúzni az Elefántot.
- Ugyan!...
Nem kell annak kötőfék... Csak füttyenteni kell neki, és jön magától!
- Tudom, de
vannak köztük csökönyösek. Nem mind egyforma. Na, jó éjt!
- Jó éjt!
És Malacka
bement a házába, melynek ajtaján a TILOSAZ Á felirat ékeskedett, miközben Mackó
is lefeküdt.
Néhány órával
később, már-már pitymallott éppen, Mackó arra riadt fel, hogy süllyed vele a
világ.
Már előre is
érezte ezt. Tudta, mit jelent.
Azt
jelentette, hogy éhes. Így hát a szekrényhez ment, felállt egy székre,
felnyúlt a legnagyobb polcra, és - és nem talált semmit.
"Különös
- gondolta. - Úgy emlékeztem, itt a felső polcon volt egy csupor méz. Egy
csupor, színültig tele mézzel, és még rá is volt írva, hogy MÉZ, hogy tudjam,
hogy méz van benne. Ez különös nagyon." - És tűnődve járkálni kezdett,
azon törve a fejét, hová lehetett a méz, és közben dudorászott.
Ezt
dudorászta:
Bármerre nézek,
furcsa, de nyoma sincs a méznek,
mit tegnap Mackó koma nyelt,
a méznek hűlt nyoma kelt.
Hol a mézecske?
Elvitte a kecske?
Furcsállom az egészet,
ki ette meg a mézet?
furcsa, de nyoma sincs a méznek,
mit tegnap Mackó koma nyelt,
a méznek hűlt nyoma kelt.
Hol a mézecske?
Elvitte a kecske?
Furcsállom az egészet,
ki ette meg a mézet?
Háromszor
vagy négyszer énekelte el a fenti dalt, amikor egyszeriben minden eszébe
jutott. Hiszen odaadta a mézet Malackának, elrejtette a verem alján, amiben
Elefántot akarnak fogni reggelre!
- Borzasztó!
- mondta Mackó. - Mi a csodának kell annyi méz egy köszvényes Elefántnak? - És
bosszankodva visszamászott az ágyába.
De nem
tudott aludni. Minél inkább akart, annál éberebb lett. A szokott módszert
követve megpróbált bárányokat számlálni, ahogy átugranak a kerítésen, de ez se
használt - akkor bárányok helyett Elefántra gondolt, de az Elefántok nem
ugrottak át a kerítésen, megfordultak, beugráltak az ablakon, s mindegyik
elvitt egy csupor mézet, és megette. Nagyon rosszul érezte már magát szegény
Mackó, türtőztette magát egy darabig, de mikor az ötszáznyolcvanhetedik Elefánt
is megnyalogatta az agyarát, és azt mondta: "Nagyon jó kis méz volt ez,
nem is tudom hamarjában, mikor ettem ilyen mézet" - akkor nem bírta
tovább. Kiugrott az ágyból, kiment a házból, és sietve eltalpalt a Hét
Fenyőfákhoz.
Még sötét
volt, csak a Százholdas Pagony fölött derengett már valami. A félhomályban
olyan magányosan és kísértetiesen álltak a fák, s a verem is olyan sötét és
mély volt, s a fenekén a mézescsupor is sejtelmesen vigyorgott, mint valami
kísértet, csak éppen hogy fel tudta fedezni. De a méz illatát mégis megérezte,
s minden bosszúsága ellenére csurogni kezdett a nyála. Bemászott a verembe, s
bedugta az orrát a csuporba.
- Hallatlan!
- mormogta rögtön, nagyon bosszankodva. - Az Elefánt már megette! - Aztán
kicsit gondolkodott. - Nem - látta be végre -, nem ő ette meg. Én ettem meg.
Elfelejtettem.
És szomorúan
nyalogatta a csupor fenekét, reménykedve, hogy talán mégis maradt valami.
Közben
Malacka is felébredt. Egy kicsit biztatta magát, aztán kiugrott az ágyból. És
az volt az első szava:
- Elefánt!
Aztán
tűnődni kezdett.
Most jutott
először eszébe - vajon hogy fest egy ilyen Elefánt?
Vad?
Szenvedélyes? Jámbor?
Engedelmeskedik-e
csakugyan, ha füttyentenek neki?
És
egyáltalán - biztos, hogy szereti a malacot?
És hogy
szereti - élve vagy sütve, citrommal a szájában?
És ha élve -
az is kérdés, melyik malacot szereti.
És ha nem
szereti - hajlandó-e kivételt tenni olyan malac kedvéért, akinek a nagyapját
úgy hívták: TILOSAZ ÁTJÁRÁS.
De nem
tudott választ kapni e kínzó kérdésekre, és bizonytalan érzésekkel indult el,
hogy élete első Elefántjával szembekerüljön.
Közben azzal
próbálta megnyugtatni magát, hogy hiszen Mackó vele lesz, s akkor mindjárt
barátságosabb az egész. De mi lesz, ha az Elefánt annyira szenvedélyes és
tüzes, hogy a Mackót se szereti? Nem lenne jobb mégis fejfájásra hivatkozni és
nem menni el a Hét Fenyőfákhoz? Viszont, feltéve, hogy szép idő van, s
szerencsés esetben nem sikerült megfogni egyetlen Elefántot se a csapdában -
így töltse az időt, semmivel?
Egyszerre
csak nagyon Jó Ötlete támadt. Odamegy gyorsan a Hét Fenyőfákhoz, óvatosan
bekukkant a verembe oldalról, van-e benne Elefánt. És ha van, akkor hazamegy,
lefekszik, és fejfájása lesz, ha nincs, ott marad, és nem lesz fejfájása.
Így hát
nekilódult. Egyik percben azt gondolta, talál Elefántot, másik percben, hogy
mégse talál. És miközben közel ért a veremhez, akkor már biztos volt benne,
hogy talál, mert valami elefántosan mozgott és mocorgott a verem fenekén.
- Rémes! -
borzongott össze Malacka, s már el akart futni. De aztán összeszedte magát,
annyira gyötörte a kíváncsiság, hogy életében ő is lásson egyszer egy eleven
Elefántot. Így tehát lelapulva a verem széléig csúszott, és letekintett.
Szegény
Micimackó közben órákig próbálta lehúzni a fejéről a csuprot, amibe beleszorult
a feje. Hiába rázta, húzta, rángatta, egyre keményebben ült a nyakán a csupor,
és csak a csupor belsejéből lehetett tompán hallani kétségbeesett
segélykiáltásait. És verte a csuprot a verem falához, de ez nem használt, és
kimászni se tudott a veremből, mert hiszen nem látott semmit, csak a csupor
belsejét, és még azt se nagyon. Így hát belefáradt az egészbe, feltartotta
csuporral borított fejét az ég felé, és hangosan és keservesen bőgni kezdte a
Kétségbeesés és Megbánás keserű énekét... éppen akkor, amikor Malacka
megérkezett.
- Segítség,
segítség! - visított Malacka, meghallva ezt a szörnyű hangot, ami a csupor alól
mélyen és fenyegetően bömbölt elő.
- Elefánt!
Egy rettenetes Elefánt! - És futni kezdett, és közben folyton sivított: -
Elefánt! Elefánt! Segítség! - S nem is hagyta abba a visítást, míg Róbert Gida
kunyhójához nem ért.
- Mi az,
Malacka, az istenért? - ugrott ki az ágyból Róbert Gida.
- Ele...
Bele... Tele... Elefánt... - lihegte Malacka.
- Merre?...
- Arra... -
lihegte Malacka, de csak integetni tudott.
- Hogy néz
ki?
- Olyan...
olyan, mint... Rémes! Akkora feje van, hogy... irtózatos!... Nem lehet semmihez
hasonlítani... Mint valami rettenetes nagy semmi... mint egy eleven fazék...
vagy lábos... vagy csupor...
- No jó -
mondta Róbert Gida, és felrántotta a cipőjét. - Elmegyek és megnézem. Gyere
velem, mutasd meg az utat.
Malacka már
egy csöppet se félt, tekintettel Róbert Gidára, és így sietve elindultak.
- Én már
hallom, nem hallod? - mondta Malacka aggódva, mikor közelbe értek.
- Valamit
hallok - mondta Róbert Gida.
Mackó volt
az, aki egy kiálló gyökérhez csapkodta a csuprot a verem fenekén.
- Itt van! -
mondta Malacka. - Nézd, milyen félelmetes!
És odasimult
Róbert Gidához félelmében.
És akkor
Róbert Gida nevetni kezdett... és nevetett és kacagott, és könnye is csurgott,
egyszerre csak nagyot reccsent valami a veremben... a vastag gyökéren elpattant
a csupor, és Mackó feje előkerült a cserepek közül.
És Malacka
megértette, milyen Hóbortos Malacka volt ő, és nem szólt senkinek, egyenesen
hazament és lefeküdt, és kijelentette, hogy nem fogad senkit, mert a feje fáj.
És Róbert Gida és Mackó kettesben mentek Róbert Gida kunyhójába reggelizni.
- Ó, te
csacsi Mackó - mondta Róbert Gida -, ha tudnád...
- Tudom -
mondta Micimackó. És úgy érezte, csakugyan tudja.