Egy kisfiú
nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek, talán szúnyogpaprikásra
éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.
Nohát,
szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam,
hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecskeanya kiparancsolta a
fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy gubbaszkodtak ott a buksik, mint
az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és onnan
parancsolgatott:
- Gyerekek,
csak csicseri! Bátran csak, ficseri!
Hárman szót
is fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett,
pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a
párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.
- Nem
szégyelled magad? - koppantottá meg fecskeanya a feje búbját. És taszított
rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak
szárnyra kapott a buksi.
- Messze,
messze, messze? - kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben bukdácsolt.
- Erre,
erre, erre! - biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról.
Tízszer
tették meg az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg
vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra.
Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a
szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.
Azt is
láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült
előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a
kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A
gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja
megbúbozta.
Tyúkanyónak
is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a
kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.
Bizony,
bizony, mindenkinek tanulni kell, ha tudni akar!