Egy áprilisi
reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját, és közben
ébresztgetett bennünket.
- Halljátok
csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy
köszöntenek benneteket!
A tornácról
a hajnali csendességben édesen csicsergett be a köszöntő:
Fityfiritty,
fityfiritty,
kikelet kivirít.
Terike, gyere ki,
Ferike, gyere ki,
csicseri, csicseri.
kikelet kivirít.
Terike, gyere ki,
Ferike, gyere ki,
csicseri, csicseri.
Megjöttek a
fecskéink!
Még abban az
órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg
gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a
kőmívesmester, aki fürgébben dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták,
simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valamit:
- Vakolat
van-e még?
- Van elég.
- Add
errébb!
- Fuss
szalmáért, picike!
- Hozom én
ízibe.
- Hocc ide!
- Cvikk,
cvikk, cvikk!
- Mi
tetszik?
- Jó ebéd
tetszenék.
- Milyen
legyen az ebéd?
-
Bogaracska, legyecske.
- Kis
fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!
Azzal huss,
ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett
tátogatni, szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították őket egy
hét alatt, úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még
az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár, olyan rendet tudtak tartani a
mi kis zselléreink.