KŐLEVES



Egyszer Mátyás király addig kergette a vadat a budai hegyekben, hogy utoljára ő maga tévedt el köztük. Mentől jobban igyekezett ki az erdőkből, annál jobban közéjük keverődzött. Pedig már a napocska is lefelé csúszkált az égről, s a vacsoracsillag is ott nevetgélt a János-hegy tetejében.
No, az éjszakától meg nem ijedt Mátyás. Aludt ő máskor is harmatos derékaljon, takaródzott ő máskor is a csillagos éggel. Hanem annál jobban bántotta az éhség. Kifog ez a leghatalmasabb királyon is, ha akkora darab sárarany húzza is a tarisznyája sarkát, mint a Mátyás királyét.
Bezzeg neki is örült Mátyás, mikor nagy sokára rátalált az országútra. Nem bánta ő, Pomázra viszi-e vagy Kalázra, csak vacsorához jusson.
Az országút meg egyenesen Kalázra vitt, ott is éppen a bíró házának. Kalázról ma se lehet azt mondani, hogy ott van a világ közepe: akkor meg éppen csak akkorácska falu volt, hogy ha az innenső végén elmiákolta magát a macska, a másik végén is hideg rázta az egereket. A kalázi bíró háza se volt valami kacsalábon forgó kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis gunyhó, hogy lehajolva is belevágta a király a fejét a szemöldökfába. Csupa szerencse, hogy a koronáját otthon hagyta.
- Adjon isten jó estét! - köszönt be illedelmesen.
- Edd meg, ha jó! - mordult rá mérgesen a kalázi bíró, aki éppen azon szorgalmatoskodott, hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkáján.
- Meg is enném én, atyámfia, akármi jót - fűzte tovább a szót a király -, mert dél óta nyelem az éhkoppot.
Erre már a kalázi bíróné is megszólalt, aki a padkán üldögélve valami rongyos gúnyából szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen.
- Ejnye, ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél! Akkor ettük meg annak a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelőtt fogyott el vacsorára.
„No, Mátyás, te se jártál még ilyen zsugori népnél életedben” - gondolta magában a király, de szólni semmit se szólt, csak körül-körül hordozta szemét a szobában.
- Mit vizslálkodsz, földi? - kérdezte tőle a bíró ijedten. Attól félt, hogy valami kenyérmorzsa maradhatott az asztal alatt.
- Azt nézem, találnék-e valahol egy darab követ - mondja a király.
- Már mire mennél te azzal a kővel, atyámfia?
- Főznék belőle kőlevest. Azzal is beéri a magamforma szegény vándorlólegény.
De már erre a bíró úr is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait.
- De már azt magunk is megtanuljuk, hogy kell kőből levest főzni.
- Hamar hozzatok hát levesnekvalót - azt mondja a király, s előkereste a tarisznyájából a szegedi halbicskáját.
Hozott is az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele a jámbor. Hanem a gazda megrántotta a kötője sarkát:
- Hohó, hékám! Nem lehet csak úgy prédálni az eleséget ebben a drága világban. Kisebb kővel is beéri ez a jó ember.
Azzal keresett az udvaron egy szép kerek kavicsot, amivel a verebeket szokta hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s azt nyájasan letette Mátyás elé.
- No, szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tőled a betevő falatot.
- No, ezt az isten is levesnek teremtette - örvendezett a király, csak most már melegítsetek egy kis vizet, amiben megfőzzem.
Pergett a bíróné, mint az orsó, mert majd megette a kíváncsiság, s egy-kettőre olyan tűz lobogott a bogrács alatt, hogy ökröt lehetett volna nála sütni.
Mátyás pedig megkaparászta a bicskával a követ, és belehajította a bográcsba.
- Egyéb se hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egy-két tojás meg egy tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kőlevesnek.
Ki se mondja Mátyás a szíve kívánságát, már akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás, húsos szalonna meg három friss tojás. Gyúrt is belőlük Mátyás olyan szalonnás gombócot, hogy olyant nem látott a kalázi bíró.
- Forr már a kőleves - jelentette ki a bíróné, mire Mátyás beledobálta a vízbe a gombócokat.
- Lehet már teríteni, asszonynéném!
A kalázi bíróné előszedte a ládafiából a legfehérebb abroszát, leakasztotta a szögről a leg­rózsásabb tányérját - abból kanalazta le Mátyás király fakanállal a kőlevest.
- No, gazduram, gyere velem - kínálta nagy emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabó­dott feleségestül együtt.
- Jó lesz annak a köve is!
- Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz fövésű - biztatta őket a király.
Mikor aztán az éhit elverte, odahajolt a bogrács fölé, kivette belőle a kavicsot, s becsúsztatta helyette azt az öklömnyi sáraranyat, amelyik a tarisznyája sarkát húzta.
- Úgy nézem, megpuhult már. Meg is dagadt a nagy fövésben, bele se fért már a kanalamba.
Mikor aztán a kalázi bíróék odaszaladtak nagy tamáskodva a bográcshoz, Mátyás király kiosont az ajtón, s nyomtalanul eltűnt, mint a füst. S a kalázi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy utánaszaladjanak.
- Nini, apja, csupa színarannyá változott a kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása! - lelkendezett az asszony.
A kalázi bíró akkorára tátotta a száját, hogy majd elnyelte a bográcsot katlanostul, s akkorát jajdult, hogy elhallatszott a hetedik határba.
- Mi lelt, ember? - kérdezte ijedten a bíróné:
- Az lelt, hogyha a káposztáskövet főzte volna meg a vándorló legény, most akkora aranyam volna, hogy nem férne a szobában!
Azzal kapta magát a kalázi bíró, mérgében úgy kihajította az aranykavicsot az ablakon, hogy tán meg se állt Pomázig. Szaladtak is utána eszük nélkül, tűvé tették érte az egész határt, de máig se találták meg.
Hanem a szalonnásgombóc-levest máig is kőlevesnek hívják Kalázon.