Volt egyszer
egy szegény ember, annak annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, és a
falujának minden lakosát meghívta már komának. Mikor tehát megint kisfia
született, kiült az országútra, hogy az első arra jövőt megkérje, legyen a
komája.
Akkor egy
szürke kabátos öregember jött arra az úton, azt kérte meg, s az öreg szívesen
el is fogadta a meghívást, elment vele, és segített megkeresztelni a fiúcskát.
Ez az
öregember egy borjas tehenet ajándékozott a szegény embernek; az a borjú
ugyanazon a napon jött a világra, amelyiken a fiú született, és a homlokán elöl
aranyos csillag volt. Azt mondta az öregember, hogy ez a borjú legyen a
kisfiúé.
Mikor a
fiúcska felcseperedett, mindennap kiment az időközben hatalmas bikává fejlődött
állattal a legelőre. A bika beszélni is tudott, és mikor felértek a hegytetőre,
így szólt a fiúhoz:
- Te csak
maradj itt, és aludj egyet. Közben én majd keresek magamnak legelőt.
Amint a fiút
elnyomta az álom, a bika villámnál is sebesebben felvágtatott a nagy égi
legelőre, ahol arany csillagvirágokat evett. Naplementekor visszasietett,
felkeltette a fiút, és aztán együtt hazamentek. Így történt ez mindennap, míg
csak a fiú húszéves nem lett.
Akkor egy
napon így szólt hozzá a bika:
- Most ülj
föl a két szarvam közé, és én elviszlek a királyhoz. Akkor aztán kívánd azt
tőle, hogy adjon neked egy hét sing hosszú kardot, és mondd, hogy ki akarod
szabadítani a lányát.
Hamarosan
megérkeztek a királyi várhoz. A fiú leszállt a bika hátáról, a király elé
járult, és elmondta, miért jött.
A király
szívesen átadta a kért kardot a pásztorfiúnak, de nemigen reménykedett abban,
hogy a leányát viszontlássa, mert már sok bátor ifjú próbálkozott a
kiszabadításával, de hiába. Ugyanis egy tizenkét fejű sárkány rabolta el a
leányt, és ez a sárkány nagyon-nagyon messze lakott, ahova senki sem tudott
eljutni. Az odavezető úton először is egy áthághatatlan óriás hegység terült
el, másodszor egy széles, viharos tenger állta útját az oda igyekvőknek, harmadszor
pedig: a sárkány egy lángpalotában lakott. Még hogyha sikerül is valakinek
átjutnia a hegységen és a tengeren, akkor sem tudott volna áthatolni a hatalmas
lángokon, és ha mégis valami csoda folytán átjutott volna a tűzön, akkor a
sárkány végzett volna vele.
Ahogy a fiú
megkapta a kardot, felült a bikája szarvai közé, és egyetlen pillanat alatt a
hatalmas hegyláncnál termettek.
- Na, itt
aztán nyugodtan visszafordulhatunk - mondta a fiú a bikának, hiszen
lehetetlennek tartotta, hogy átjuthassanak ezen az akadályon.
A bika
azonban azt felelte:
- Várj csak
egy pillanatig! - és azzal letette a fiút a földre. Alighogy ez megtörtént,
nekiiramodott, és hatalmas szarvaival az egész hegyláncot félretolta, így
azután tovább tudtak menni.
Akkor a bika
újra szarvai közé ültette a fiút, és hipp-hopp, ott termettek a tenger partján.
- Na, most
aztán vissza is fordulhatunk! - mondta a fiú. - Hiszen ezen a viharos tengeren
senki emberfia át nem tud kelni!
- Várj csak
egy pillanatig - felelte a bika -, és kapaszkodjál meg jól a szarvamban.
Azzal
lehajolt a víz színéhez, és elkezdett inni. Felitta az egész tengert úgy, hogy
száraz lábbal átkelhettek rajta, mint valami legelőn. Nemsokára meg is érkeztek
a lángpalotához.
De már itt
messziről olyan hőség áradt feléjük, hogy a fiú nem bírta kiállni.
- Állj meg!
- kiáltotta oda a bikának. - Ne menj tovább, mert mind a ketten elégünk!
A bika
azonban egészen közel futott a lángokhoz, és egyszerre csak az egész tengervizet,
amelyet előzőleg felhörpintett, a lángokra zúdította úgy, hogy azok nyomban
kialudtak, és ezáltal olyan áthatolhatatlan füst keletkezett, hogy az egész
égboltot elborították a füstfelhők.
Egyszer csak
aztán dühtől tajtékozva kirohant a szörnyű füstből a tizenkétfejű sárkány.
- Na, most
aztán rajtad a sor - szólt a fiúhoz a bika. - Jól vigyázz, hogy a szörnyetegnek
mind a tizenkét fejét egyetlen csapással levágjad!
A fiú
összeszedte minden erejét, két kezébe fogta a hatalmas kardot, és olyan
hirtelen vágással találta el a hatalmas szörnyeteget, hogy valamennyi feje
egyszerre lehullott. De a sárkány törzse még mindig ott vonaglott, úgy, hogy a
föld is rengett belé.
A bika
azonban fölkapta a szarvára a sárkány törzsét, és úgy felhajította a felhők
közé, hogy nyoma sem látszott többé. Aztán így szólt a fiúhoz:
- Én
elvégeztem a feladatomat. Most eredj be a palotába. Ott megtalálod a
királyleányt, vezesd őt vissza az apjához!
Ezzel
elfutott az égi legelőre, és a fiú soha többé nem látta.
A fiú pedig
megtalálta benn a kastélyban a királyleányt, aki végtelenül boldog volt, hogy
megszabadult az undok sárkánytól. Hazamentek a lány édesapjához, megülték a
lakodalmat, s nagy volt az öröm az egész birodalomban.