A FIÚ ÉS A KÍGYÓ



Volt egyszer egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt egy fia. Az asszony fonással próbált annyit megkeresni, hogy megélhessenek belőle: amit ő otthon font, azt a fiú elvitte el­adni. Egyszer egy egész tallért kapott érte, és vidáman jött hazafelé. Hát látja ám, hogy gonosz fiúk egy kicsi kígyót kínoznak. Megesett a szíve a szegény állaton, és így szólt:
- Ideadjátok nekem ezt az állatot egy tallérért?
Azok elégedettek voltak a cserével. Így hát a fiú fogta a kígyót, hazavitte, mondván:
- Nézd, édesanyám, mit vásároltam a kereseteden!
Az anyja azonban fejcsóválva válaszolta:
- Te dőre! Hogyan adhattál ezért a mérges kígyóért egy tallért!
- Hagyd csak, édesanyám, biztosan meghálálja majd egyszer nekem, amit tettem érte!
Attól fogva lelkiismeretesen gondját viselte a kígyónak, mindenből, amit ő maga evett vagy ivott, annak is adott, s így az nemsokára hatalmas kígyóvá fejlődött. Mikor már elég nagyra megnőtt, egy napon így szólt a fiúhoz:
- Tudd meg, hogy én vagyok a kígyókirály egyetlen leánya. Ülj csak fel a hátamra! Haza­megyek az otthonomba, és magammal viszlek téged is, és apám majd meghálálja neked azt, amit értem tettél!
A fiú felült a kígyó hátára, és kis idő múlva már messze-messze jártak, egy hatalmas erdőben. Akkor megszólalt a kígyó:
- Másszál fel itt a legmagasabb fára!
Alig ért fel a fiú a fára, a kígyó olyan nagyot füttyentett háromszor, hogy az éles hang való­sá­gos tűszúrásként járta át a fiút. Hát egyszerre csak mindenfelől kígyók serege csúszott-mászott elő, és nagyon megörültek, látván, hogy az elveszett királyleány újra itthon van, és vala­mennyien hajlongtak előtte.
Végül előjött atyja is, a kígyókirály. A király nagyobb volt, mint a többi kígyó, és koronát viselt, amelyből hatalmas karbunkulus ragyogott. A király is végtelenül boldog volt, mikor meglátta a leányát. A leánynak el kellett mesélnie egész sorsát: hogyan fogták el és kínozták meg a gonosz fiúk, hogyan vásárolta meg azután egy derék fiú, aki attól kezdve jól gondját viselte.
Ekkor megkérdezte a király, hol található az a derék fiú, mert szeretné meghálálni a jóságát.
- Ha megígéred nekem, hogy semmi bántódása nem lesz, és neki adod azt, amit ő kíván, akkor idehozom!
- Igen, úgy legyen! - mondta a kígyókirály.
Erre a kígyókirálykisasszony lehívta a fiút a fáról. A fiú félelemtől eltelve jött oda, mert a kígyók mindenfelől nyelvüket nyújtogatták és sziszegtek feléje. Bántaniuk azonban nem volt szabad őt.
- Nos - szólította meg a kígyókirály -, kívánj magadnak valamit, fiam, amiért olyan kitűnően gondoskodtál a lányomról!
A leány azonban idejövet megmondta a fiúnak, hogy ne kérjen semmi mást, csak az apja nyolc­lábú fehér napparipáját és a király koronájából a karbunkulust. Hát a fiú így is cseleke­dett.
A király azonban nem akarta neki odaadni, amit kért, hanem így szólt hozzá:
- Bármelyiket odaadom neked a többi lovam közül, és még drága kincseket is kapsz ráadásul, de a fehér napparipámat és a karbunkulust nem adhatom oda!
A fiú azonban kitartott kívánsága mellett. Erre a kígyókirályt elfogta a méreg:
- Inkább most nyomban lenyellek, hogysem neked adjam ezeket a drága kincseket! - és abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, már le is nyelte a fiút.
Ekkor azonban a kígyókirálykisasszony elkezdett keservesen sírni és jajgatni:
- Jaj nekem! Bár sohase jöttem volna többé haza, ha azt kell látnom, hogy ilyen hálátlan apám van, aki képes így megszegni adott szavát!
Ezt hallva az öreg kígyó, és látva, hogy sehogyan sem tudja megvigasztalni a lányát, újra kiköpte a fiút, aki most már nem volt többé szegény fiú, hanem olyan derék és szép volt, mint valami királyfi. A kígyókirály kitörte koronájából a karbunkulust, odaadta a fiúnak e szavak kíséretében:
- Mindjárt megkapod a lovamat is! - Azzal elővezettette a hófehér napparipát, felültette rá a fiút, majd így folytatta: - Lovagolj ki a nagyvilágba, és ha valami nehéz feladattal kell meg­birkóznod, csak mondd meg a lovadnak, az majd minden nehézségen átsegít; ha pedig rád borul az éjszaka sötétje, akkor vedd elő a karbunkulust, tedd a paripa homlokára, és akármerre mégy, mindig nappal lesz előtted!
A fiú ezzel elvágtatott, és csakhamar kijutott a kígyók birodalmából, mert a paripa gyorsabban száguldott a hajnali szélnél is, és egyik hegycsúcsról a másikra ugrott. Mindig világos nappal volt, amerre jártak, mert ha rájuk köszöntött az éjszaka, a fiú elővette a karbunkulust, s az olyan fényesen világított, akár a nap.
Végül egy olyan országba ért, ahol egy gazdag, büszke király uralkodott. Éppen akkor köszön­tött be a nappal, amikor odaértek, így hát a fiú elrejtette a karbunkulust, az udvarhoz vágtatott, és azt mondta, beállna a királyhoz szolgálni, ha megengednék neki, hogy a paripáját a király istállójában tarthassa. Szívesen megadták neki erre az engedélyt.
A király azonban szenvedélyes vadász volt, és nap mint nap vadászni ment. Szolgái közül az volt számára a legkedvesebb, amelyik a legtöbb vadat hajtotta fel. Rövid idő múlva az új szolga lett a kedvenc, mert amikor vadászni indult hófehér paripáján, egyetlen vad - szarvas, farkas, medve vagy vadkan - sem volt képes elmenekülni előle. A király ezért levont a többi szolgák fizetéséből, és azt mind kedvencének adta. Ez persze nagyon bántotta a többi szolgát, és törték a fejüket, hogyan pusztíthatnák el vetélytársukat.
A sivatag peremén, magas nád között tanyázott egy aranysörtés vaddisznó tizenkét malacával. Azok közül, akik el akarták ejteni, már számosan nyomorultul elpusztultak. A király is tudott a vaddisznóról, és szerette volna megszerezni. Nem volt azonban bátorsága ahhoz, hogy maga induljon el elejtésére. Jöttek akkor az álnok és irigy szolgák, és azt mondták a királynak:
- Urunk, király, a szolgád azzal dicsekedett, hogy játszva megfogja neked az aranysörtés vad­disznót mind a tizenkét malacával!
Erre a király nyomban maga elé hívatta a fiút, és megmondta neki, hogy mit hallott róla. A szolga bizonygatta, hogy ő minderről semmit sem tud. De a király nem hagyta, hogy eltérítsék szándékától, és azt mondta:
- Ha holnap korán reggel az aranysörtés vaddisznó és tizenkét malaca nem futkároz itt, a kastélyom udvarán, leüttetem a fejedet!
Elszomorodott erre a fiú, bement az istállóba, és a lovának panaszkodott.
- Bízzál bennem! - mondta neki a ló. - Én majd segítek neked. Menj vissza most nyomban a királyhoz, és követeld, hogy adjon neked egy nagy, hosszú zsákot húsz hordóra feszítve. A hordókat belül kenesd be kátránnyal.
Mikor ez megtörtént, a fiú fogta a zsákot, felült a paripájára, s a ló elvitte őt a homoksivatagon át a nádashoz. Ideérve, ahogy a lova megmondta neki, kinyitva letette a zsákot, ő maga mellé­je állt, a paripa pedig elkezdett nyeríteni. Akkor egyszerre csak megzörrent és megmozdult a nád. Mikor a vaddisznó messziről meglátta a lovat és lovasát, egy kis időre megállt, vadul forgatta a szemét, és borzasztó fújtatás közepette villámgyorsan rájuk rontott. Vak dühében azonban se látott, se hallott, és egyenesen belerohant a zsákba, sarkában a malacaival. A fiú gyorsan bekötötte a zsák száját, feltette a lova hátára, és hazalovagolt. A vár udvarára érve kinyitotta a zsák száját, s a vaddisznó a malacokkal kibújt belőle, és ide-oda nyargalásztak az udvaron, a vár vaskapuin azonban nem tudott a vaddisznó áttörni.
Reggelre kelve felébredt a király, s látta az erőteljes ragyogást a kastély ablakain, és hallotta a borzalmas röfögést is. Nagy volt az öröme azután, amikor meglátta az aranysörtés vaddisznót tucatnyi malacával, és csak még jobban megszerette a szolgáját, úgyhogy ettől fogva annak az ő asztalánál kellett étkeznie. Ez azonban még jobban felbőszítette a többi szolgát; új tervet eszeltek hát ki, hogy romlásba döntsék. A királyhoz mentek, és azt mondták neki:
- A szolgád azzal dicsekedett, hogy képes elhozni neked a szépséges aranyhajú királyleányt feleségül. - Ez a királyleány messze a tengeren túl lakott, szépsége már sok büszke kérőt oda­csábított, a leány azonban valamennyit elutasította, mert sohasem akart férjhez menni.
A király erre nyomban magához hívatta a szolgáját, és elmondta, hogy mit hallott róla. A szolga váltig bizonygatta, hogy minderről nincsen tudomása, a király azonban makacsul ismételgette:
- Ha a leány három napon belül itt nem lesz, úgy leüttetem a fejedet!
Megint csak elszomorodott a fiú, kiment az istállóba, és elpanaszolta bánatát a lovának. Az azonban vigasztalva mondta:
- Majd én segítek neked! Menj csak a királyhoz, és mondd neki, hogy építtessen hajót, és helyezze el rajta azt, ami számára a legszebb és a legjobb.
Ez meg is történt. Sok drágaságot hordtak fel a hajóra, a legszebb azonban valamennyi között egy ágy volt, amelyhez hasonlót még soha senki nem látott. A fiú akkor fölvezette paripáját a hajóra, és a hajó elindult.
Mikor a fiú megérkezett a szépséges királyleány országához, a palota közelébe hajózott, és minden irányban kinyitotta a hajót, oldalára felerősítette a karbunkulust úgy, hogy annak a ragyogásánál messziről látható volt a sok szép holmi.
A szépséges királykisasszony is a kastély ablakához állt, és nézte ezt a pompát. Nyomban oda­küldte szolgálóit, hogy vegyék meg azt, ami a leggyönyörűbb, és mindenekelőtt az ágyat a karbunkulussal.
A paripa azonban út közben kitanította a fiút, azt mondatván vele, hogy az ágy igen nagy, és ezért nehezen tudnák ide-oda hurcolni, jöjjön hát a királylány személyesen, és próbálja ki, vajon megfelel-e neki az ágy, akkor azután szemügyre veheti a többi holmit is a hajón, hátha több dolog is megnyeri a tetszését.
A királylány nyomban megjelent legszebb öltözetében a hajón, megnézte a sok holmit, aztán végül is végigheveredett a szép nyoszolyán, hogy kipróbálja, s az éppen jó volt neki. Amikor már sok mindent összevásárolt, és haza akart menni, akkor vette csak észre, milyen messze vannak már az országától. Mialatt ugyanis a sok szép holmit nézegette, a hajót szelíden el­ol­dották a parttól, és anélkül, hogy a királylány észrevette volna, egyre messzebb hajóztak vele.
Megharagudott akkor a királylány, és azt mondta, hogy ez árulás, amelyért bosszút fog állni.
A fiú azt felelte, hogy ne legyen haragos, hiszen egy hatalmas király felesége lesz.
- Azt ugyan soha! - kiáltotta dacosan a királylány.
Mikor megérkeztek az udvarhoz, a király elébük sietett, s a királyleány szépsége annyira el­ragadta, hogy így szólt a szolgájához:
- Nem is tudom mivel meghálálni ezt neked!
Menten felajánlotta kezét a királykisasszonynak, az azonban sötét tekintettel válaszolta: addig szó sem lehet minderről, amíg a király el nem hozatja a kancáit a csődörcsikójával együtt ide utána. Azt gondolta, hogy ilyen módon megszabadulhat, nem akart ugyanis férjhez menni, és azt hitte, hogy ezt úgyis képtelen lesz véghezvinni a király. A kancák egy nagy tenger alatti lege­lőn éltek, ahol csupán egy csődörcsikó vigyázott rájuk. Ez a csődörcsikó tüzet okádott, és olyan erővel rendelkezett, hogy azt gondolták az emberek, semmi sincsen, ami nála erősebb, és fölébe kerekedhetne.
Akkor a király a szolgájához ment, és így szólt hozzá:
- Ha már elhoztad nekem a királyleányt, akkor el kell hoznod a kancáit is a csődörcsikóval együtt!
A szolga kérette magát, szabódott, hogy ez nem fog menni, a király azonban azt mondta:
- Ha holnap reggel ilyenkorig nem teljesítetted a feladatot, úgy eljátszottad a fejedet!
Erre a szolga panaszban tört ki, hogy mindez micsoda rút hálátlanság az ő hű szolgálataiért, és elmesélte mindezt a lovának.
- Menj nyomban a királyhoz - vigasztalta a paripa -, és csináltass vele nekem hét bivalybőrből köpenyeget.
Mikor ez megtörtént, a fiú a tenger partjára lovagolt, és úgy, ahogyan a lova mondta, nagy gödröt ásott a földbe úgy, hogy ő és a lova jól el tudtak rejtőzni benne.
Akkor a hófehér napparipa hangosan elkezdett nyeríteni, utána pedig beszaladt a fiúval együtt a gödörbe. A csődörcsikó meghallva a nyerítést, fülét hegyezte, veszélyt szimatolt, és szél­se­be­sen nyargalt abba az irányba, ahonnan a nyerítés jött; mikor azonban a partra ért, és semmit sem látott, visszaügetett.
A napparipa most másodszor is felnyerített, azután nyomban elrejtőzött újra. A csődörcsikó megint szélsebesen vágtatott oda, körülnézett, és mivel semmit sem látott, visszafordult. Akkor a napparipa harmadszor is nyerített, és most már állva maradt a parton, nagy harci kedv­vel várva a csődörcsikót. Az tüzet fújva viharsebesen nyargalt oda, és nekitámadt a nap­paripának. Úgy összeharapdálták egymást, hogy patakokban folyt a vér, de egyikük sem enge­dett; a tengeri csődör még mindig dacolt, és már mind a hét bőrt átharapta a napparipán, addigra azonban a nagy harci erőfeszítésben és a háromszori oda-visszanyargalásban teljesen kifáradt. A napparipa viszont csorbítatlanul megőrizte erejét, és még egyszer úgy beleharapott a csődörcsikóba, hogy az földre rogyott, és megadta magát.
Akkor odajött a fiú, rátette a kantárt, és így most már a tengeri csődör türelmesen elindult a napparipa mellett, a kancák pedig valamennyien maguktól követték őrzőjüket.
Mikor megérkeztek a királyi udvarba, a király nagyon megörült, és így szólt a fiúhoz:
- Most már semmit sem kívánok többé tőled!
Azután a királyleányhoz ment, mondván:
- A kancáid meg a csődöröd itt vannak az udvaromon, most hát remélem, nem húzódozol tovább, hanem feleségül jössz hozzám!
A lány azonban újra csak dacosan azt mondta:
- Még nem. Először fejd meg a kancákat, és fürödj meg a forró tejben, hogy olyan fehér legyen a bőröd, mint az enyém!
Azt remélte, hogy ezt a kívánságát már nem tudja teljesíteni a király.
Mit tehetett mást szegény király, újra a szolgájához ment, és azt mondta:
- Hallgass ide, még meg kell fejned nekem a kancákat!
- Ó, királyom, hát még mindig nem tettem meg elég sok mindent érted? És nem te magad oldoztál föl engem éppen az elébb mindennemű kötelezettség alól?
- Meg kell tenned azt, amit parancsolok, mert ha ez meg nem történik, leüttetem a fejedet!
Erre a szolga szomorúan kiment az istállóba, hogy elpanaszolja keservét a lovának, az azon­ban így vigasztalta:
- Vezess engem most azonnal az udvarra!
Mikor ez megtörtént, a bal orrlyukából egyszeriben fújni kezdett, és abban a pillanatban olyan metsző hideg árasztotta el az udvart, hogy az összes kancák meg a csődörcsikó belefagytak a sárba, amelyben álltak, így aztán könnyen hagyták magukat megfejni. Most aztán hatalmas üstbe öntözték a tejet, és felforralták. Mikor már hangosan sisteregve forrt, így kiáltott a büszke tengeri királykisasszony:
- Na király, most merülj el a tejben, és fürödjél!
A király azonban félt, hogy nyomban megfullad a forró üstben. Újra hívatta a szolgáját, és ráparancsolt:
- Most nyomban lépj bele a kádba, és fürödj meg benne, hogy lássam, miként megy ez végbe!
A fiú azt gondolta magában, hogy ez bizony nem lesz így jó, s azt felelte:
- Ó, királyom, méltánytalanság, hogy ilyet kívánsz tőlem. Mondj le róla!
De a király megfenyegette:
- Ha meg nem teszed, leüttetem a fejedet!
Kiment hát a fiú újra az istállóba, és elpanaszolta baját a lovának.
- Vezess csak oda engem, ahhoz a katlanhoz, azután már ne félj, hanem jókedvűen merülj bele a tejbe.
A fiú szót fogadott. Mikor levetkőzött, hogy a tejbe merüljön, a paripája a bal orrlyukából annyi hideget fújt oda, hogy a tej egészen langyossá vált egyszeriben.
- Ó, milyen nagyszerű fürdő ez! - kiáltotta a fiú, és szemmel láthatóan egyre fehérebb lett a bőre, hogy gyönyörűség volt ránézni.
Akkor a király rákiáltott:
- Gyere ki gyorsan! - mivel attól félt, hogy a szolgája túlságosan meg talál szépülni. Aztán saját maga ugrott bele a tejbe.
Alig lépett ki azonban a fiú a katlanból, a napparipa a jobb orrlyukából olyan forróságot fújt a katlanba, hogy a tej egy pillanat alatt újra felforrt, és a király egyetlen szempillantás alatt el­merült és szétfőtt benne, hogy nem találtak meg belőle mást, csak kifehéredett csontokat.
Most azután a büszke királykisasszony elé lépett a fiú, s így szólt hozzá:
- Én vagyok az, akinek a tulajdonában van a napparipa és a karbunkulus, én fogtam be az aranysörtéjű vaddisznót tizenkét malacával. Én voltam az, aki idehozott téged, és megfejte a kancáidat, aztán megfürdött a forró tejben. Akarsz-e hozzám jönni feleségül?
A fiú olyan szép volt diadalmas, erőteljes, izmos alakjával, hogy a királyleány lángragyúlt, és felkiáltott:
- Igen, te leszel a férjem és senki más:
Így lett a fiú a szép, aranyhajú királykisasszony férje és egyben most már a birodalom ura és királya, eddigi háládatlan gazdája helyett. Az álnok szolgák pedig, akik méltán féltek az igaz­sá­gos büntetéstől, még időben elmenekültek.
Hogy ezután mi történt a napparipával, a csődörcsikóval meg a kancákkal, azt senki sem tudta meg­mondani.
Az ifjú király és a szépséges királyné azonban még sokáig éltek boldogan, és élnek mind a mai napig, ha meg nem haltak.