HARMINCHATSZÍN-RUHÁJÚ

Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a királyról meg a királynéról és egyetlen fiukról, Harminchatszín-Ruhájúról.

A királyi pár annyira féltette ezt az egyetlen gyereket, hogy az egy lépést sem tehetett egyedül. Pedig nagyon szeretett volna játszani más gyerekekkel. Egyszer ki is szökött a palotából, és jól eljátszott a városi játszótéren. A király meg a királyné annyira megrémült, hogy magas kő­kerítéssel vétették körül a palotát; féltek, hogy a királyfinak valami baja esik a játszótéren. Jobb, ha ki se megy.

Szegény királyfi! Egész nap ténfergett-lődörgött az udvaron meg a kertben, de nem volt kivel játszania. Nagyon-nagyon unatkozott. Ezért elhatározta, hogy valamiképpen kiszökik a palotából.

Nagy titokban ő maga varrt magának egy ruhát, harminchat különféle szövetből. Egészen jól sikerült ez a harminchat színű ruha. Aztán bolondos satyakot is varrt magának. Szépen fel­öltözött a harminchat színű ruhájába, fejébe nyomta a bolondos satyakot, és indult kifelé a palotából. Igen ám, de az őrség útját állta.

- Engedjetek ki! - kiáltott az őrökre. - Nem látjátok, ki vagyok?

- De bizony látjuk - nevettek az őrök. - Bolond vagy!

- Persze hogy bolond vagyok. Én vagyok a város bolondja - mondta a királyfi, és még kecs­kebukát is vetett, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Aztán hogyan kerültél a palotába, mi? - kérdezte az egyik őr.

- Te hoztál be a zsebedben, te mamlasz - kacagott a királyfi.

Ez nem volt igaz, ezt ti is tudjátok. De azért mondta, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Na, elég volt a hülyéskedésből, öcskös! Hordd el magad! - mérgelődött meg a másik őr, és dühösen kilódította a királyfit az utcára.

Na, végre kinn volt! Erre várt már régóta.

A király meg a királyné hiába várta ebédre a királyfit. Már elhűlt az étel, de csak nem jelent­kezett. Keresték mindenfelé, megkérdezték az őröket is.

- Nem láttátok a királyfit? - kérdezte a király az őröktől.

- Nem láttuk, felséges uram - válaszolták egyszerre az őrök.

- Senki se ment ki reggel óta a kapun? - faggatta őket tovább a király.

- Csak egy bolond fickó - felelte az egyik őr.

- Harminchat színű ruhája volt - tette hozzá a másik.

- Hű, a mindenit! Az csak a királyfi lehetett! - kiáltott föl a király. - Biztos álruhát öltött, hogy kiszökhessen.

Tüstént lovasokat futtatott szerte a városból kivezető utakra, de sehol sem bukkantak a királyfi nyomára. Túl volt az már ungon-berken, meg aztán ösvényeken járt, nem országúton.

Búsult nagyon a király, a királyné meg majdnem meghalt bánatában. De nem volt mit tenni.

A királyfi meg ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, egyszer csak ott találta magát a másik király városában. Nem teketóriázott sokat: elszegődött a királyhoz tehénpásztornak.

Mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre. Egyik reggel nagyon szép legelőt fedezett fel az erdő mögött. Oda terelte az állatokat. Alig fogtak azonban hozzá a tehenek a legeléshez, megjelent egy óriás, és rámordult a királyfira:

- Mit keresel te itt?! Ki engedte meg, hogy itt legeltesd a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás - szólt udvariasan a tehénpásztor-királyfi -, nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Mindjárt arrébb hajtom az állatokat.

Az óriás megenyhült az udvarias beszédre.

- Na, jól van. Nem bánom, legeltesd csak itt a teheneidet - szólt, és még meg is hívta magához a tehénpásztort vacsorára. A tehénpásztor azonban elhárította a meghívást:

- Köszönöm az ajánlatodat, kedves óriás, de este sohasem érek rá. Majd egyszer, valamelyik szabadnapomon meglátogatlak.

A tehénpásztor másnap megint fölfedezett egy szép legelőt a domb mögött. Odahajtotta az állatait, de alig kezdtek legelni a tehenek, megjelent egy másik óriás, és rámordult a tehén­pásztorra:

- Te Harminchatszín-Ruhájú! Hogyan merted ide terelni a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás. Nem tudtam, hogy ez a szép rét a tied. Mindjárt továbbterelem a teheneket - mondta udvariasan a Harminchatszín-Ruhájú.

- Na, nem bánom. Csak legeltess tovább - enyhült meg az óriás az udvarias hangra. - Aztán nem volna kedved hozzám költözni? Kényelmesen ellakhatnál nálam.

- Köszönöm az ajánlatot, kedves óriás, de szerződésem a királyi palotához köt. A palota istál­ló­jába kell visszahajtanom minden este a teheneket, és ott kell vigyáznom rájuk éjszaka is - hárította el Harminchatszín-Ruhájú az ajánlatot. - De azért ha lesz szabadnapom, megláto­gatlak.

Harmadnap is kihajtotta a teheneket; most a folyón túlra egy szép rétre. Alig kezdték a tehenek a dús füvet harapdálni, megjelent egy harmadik óriás, és rádörrent a tehénpásztorra:

- Hé! Ki engedte meg, hogy az én legelőmre tereld az állatokat?

- Ne haragudj, kedves óriás, de nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Ha tudtam volna, nem hajtottam volna ide az állatokat - mentegetőzött a fiú udvariasan.

- Na, nem bánom - enyhült meg az óriás az udvarias hangra -, csak legeltess nyugodtan tovább. Aztán mondd: nem volna kedved hozzám szegődni pásztornak? Jó dolgod lenne.

- Köszönöm ajánlatodat, kedves óriás, de nem tehetem. Egy évre a királyhoz köt a szerződé­sem. Utána esetleg lehet szó a dologról. De addig is meglátogatlak majd, ha lesz egy kis szabad időm - mondta a fiú.

Harminchatszín-Ruhájú este hazahajtotta az állatokat az istállóba. Utána megvacsorázott, és sétálgatott egy kicsit az udvaron. Sétálgatás közben hallotta, hogy másnap gyűrűdobó verseny lesz a király udvarában. Arról volt szó, hogy a földobott gyűrűt egy pálcára kell estében föl­fűzni. Azé a lovagé lesz a királylány, aki a gyűrűt el tudja kapni. Harminchatszín-Ruhájú erre bekopogtatott a királyhoz, és engedélyt kért tőle, hogy három napra elmehessen. Magával viszi az állatokat is, mert itt nincs kire hagyni őket. Azt mondta, hogy a barátait akarja megláto­gatni. A király beleegyezett, mert kedvelte a tehénpásztort; jól végezte munkáját, egyetlen tehén sem veszett el, és az állatok nagyon szépen kigömbölyödtek a keze alatt.

Másnap hajnalban maga előtt terelgetve állatait, elment az első óriáshoz. A teheneket beterelték az óriás istállójába, ők ketten pedig beültek a szobába, és barátságosan beszélgettek. Jól meg is reggeliztek.

- Tudod, kedves óriás, hogy ma délután gyűrűdobás lesz a király udvarában? - kérdezte Harminchatszín-Ruhájú az óriást.

- Tudom. Te is elindulsz a versenyen?

- Hogyan indulhatnék? Hiszen nincsen lovam.

- Sose búsulj, kedves pajtás - vigasztalta az óriás. - Majd én ellátlak mindennel, ami kell.

Azzal felöltöztette tiszta fekete lovagi ruhába, adott neki egy fekete pálcát, az istállójából pedig kivezetett egy szép fekete lovat.

Harminchatszín-Ruhájú lóra pattant, elvágtatott a királyi udvarba. Részt vett a versenyen, és ő kapta el a gyűrűt. De utána rögtön kivágtatott az udvarból. Sírt a királykisasszony, hogy a szép lovag így otthagyta. De hát mit lehetett tenni?

Harminchatszín-Ruhájú visszavágtatott az óriáshoz, átöltözött, és mindent köszönve elindult tehenestül a másik óriáshoz. Az is szívesen fogadta. A teheneket beterelték az istállóba, aztán vacsorához ültek.

- Tudod-e, kedves óriás, hogy holnap is lesz gyűrűdobó verseny a királyi udvarban? - kezdte Harminchatszín-Ruhájú a beszélgetést.

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen?

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Ne búsulj, majd reggel felszerellek én, ahogyan kell - vigasztalta az óriás, azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap valóban megkapta az óriástól a felszerelést: egy piros lovagi öltözetet, egy piros pálcát és egy gyönyörű pej paripát.

Harminchatszín-Ruhájú délután lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba. Ő volt a legszebb a lovagok között. A királykisasszony nem győzte bámulni. Harminchatszín-Ruhájú ismét meg­nyerte a versenyt, de mihelyt elkapta a gyűrűt, már ki is vágtatott az udvarból. A nézők föl sem ocsúdtak meglepetésükből, már túl volt árkon-bokron. Egyenesen a második óriáshoz vágtatott, átöltözött, majd maga előtt hajtva teheneit, elindult a harmadik óriáshoz.

Az is szívesen fogadta.

Beterelték az állatokat az istállóba, ők meg vacsorához ültek. Vacsora közben Harminc­hat­szín-Ruhájú így kezdte a beszélgetést:

- Tudod, kedves óriás, hogy holnap is gyűrűdobó verseny lesz a királyi udvarban?

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen? - kérdezte az óriás.

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Azon ne búsulj - vigasztalta az óriás. - Majd én felszerellek.

Harminchatszín-Ruhájú megköszönte szépen, és azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap reggel Harminchatszín-Ruhájú fehér lovagi öltözetet, fehér pálcát és egy szép fehér kancát kapott az óriástól. Ebéd után lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba, ahol éppen kezdődött a verseny. Harminchatszín-Ruhájú ezt is megnyerte, és éppúgy elvágtatott, mint amikor feketében meg pirosban vett részt a versenyen. De a király most megmérgelődött, és utána hajította a dárdáját. Eltalálta a combját, a hegye bele is tört, de azért sikerült Harminc­hatszín-Ruhájúnak elvágtatnia. A harmadik óriásnál átöltözött, megköszönt szépen mindent, és hazahajtotta a teheneket.

Igen ám, de másnap reggelre a combja úgy megdagadt, hogy nem tudott lábra állni. Üzente a királynak, hogy fáj a lába, nem tud kimenni a legelőre.

A király sajnálta nagyon a tehénpásztort, mert megszerette. Lement hozzá az istállóba, és vitt magával egy orvost is. Az orvos nézegeti, tapogatja a combját, aztán meglátja, hogy lándzsa­hegy áll ki belőle. Kihúzta a combjából, a király pedig fölismerte, hogy az ő dárdájának a hegye.

- Hát te voltál a fehér ruhás lovag? - kérdezte csodálkozva a király.

- Sőt a fekete meg a piros ruhás lovag is. Íme, mind a három gyűrű - és Harminchatszín-Ruhá­jú fölmutatta mind a három gyűrűt. - Azt is elárulhatom felségednek, hogy királyfi vagyok, nyugodtan hozzám adhatja a lányát - tette hozzá.

Örült nagyon a királykisasszony, hogy nem maradt pártában. Tetszett is neki Harminchatszín-Ruhájú.

A hét országra szóló lakodalomra hivatalos volt mind a három óriás. Természetesen meg­hívták Harminchatszín-Ruhájú szüleit is. Az öreg királyné sírt örömében, de az öreg király is alig tudta elfojtani könnyeit.

Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.