HARMATOS ZÖLD FŰBEN...
Nyitra
megyének kellős közepén van egy kis falu. De akkorka falu csak, hogyha a piaca
közepén elmiákolja magát a bíró macskája, a legszélső viskóban is hideg rázza
az egereket. El se tudja gondolni az ember, hogy ebben a szegény kis faluban
hogy fért meg valamikor olyan nagy úr, mint Mátyás király.
Úgy volt az,
hogy akkoriban nagyon gonosz világ járt a Felvidéken. Fagyos nyár, esős tél,
száraz tavasz, éhhalál, nyomorúság az egész vármegyében. Hullott az ember, mint
ősszel a légy, s fölhallatszott a nagy jajszó a király udvarába is.
Így esett
aztán, hogy Mátyás király útra kerekedett, s bejárta kíséretével az ínséges
tájakat. Vigasztalta, biztatgatta a föld népét, s nyújtotta a tanács mellé a
kalácsot is. Nagy társzekerek hordták szét a piros búzát, a fehér lisztet,
amilyent azon a tájon boldogabb világban se látott a szegény ember.
Áldotta is
jótevőjét a nép, mint az Isten angyalát. Harangzúgás fogadta, amerre járt, s
csókolgatták a köntöse szélét!
- Áldja meg
az Isten a lába nyomát is!
A nyitrai
kis faluban is minden ember kitódult a határra királyt fogadni. Ahogy
kiugratott az erdőből aranycsótáros lovon egy aranydolmányos levente, akkora
éljent kurjantott neki, hogy megreszketett bele az egész falu.
Pedig nem is
a király volt az a bársonydolmányos, csak az inasa. A király gyalog jött,
szürke köpönyegben. Csak akkor tudták meg a falusiak, hogy ez az igazi, mikor
fölemelte karját, és odamutatott az országútra, ahol a búzás szekerek
dübörögtek:
- Ez a
tiétek!
Örömében
egyszerre térdre borult az egész falu a harmatos zöld fűben. Nem maradt ott
talpon egyéb, csak a király meg egy szöszke siheder gyerek.
Rángatták is
a suhancot előre-hátra.
- Térdre,
Béni!
- Nagy úr ám
ez, hékás!
- Tán
gyökeret eresztett a lábad?
A kisbíró
röstellte a legjobban, hogy ez a csúfság érte a falut. Nagy ijedten súgta oda a
gyereknek:
- Mindjárt
leütteti a király a fejedet, ha le nem térdelsz előtte.
Megzavarodott
a gyerek, tekingetett előre-hátra, végig-végigsimogatta a térdén a nadrágot, de
utoljára mégiscsak azt mondta:
- Nem lehet.
De ezt aztán
olyan keményen kimondta, hogy meghallotta a király is. Odaállt a gyerek elé, és
rászögezte szúrós szemét.
- Mit nem
lehet, te gyerek?
A fiú állta
a nézést, nagy fekete szemével bátran visszanézte a nagy urat.
- Az nem
lehet, hogy én letérdeljek.
- Miért nem
lehet az, te gyerek?
- Azért,
mert az ünneplő nadrágom van rajtam, s csupa harmat lenne a térde a zöld fűben.
Pedig édesszülém nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, mint a két
szememre, mert keservesen kereste a rávalót. Meg... meg...
De itt már
úgy nyögött a gyerek, hogy a király meg nem állhatta szó nélkül.
- Mondjad
csak, fiam, bátran, mondjad!
- Meg azt is
mondta - sütötte le a fiúcska a szemét -, hogy ha elkeverem a nadrágot, bizony
a király nem ád helyette másikat.
A király
olyan jóízűt nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Megsimogatta a gyerek
lángba borult képét.
- Mi a
neved, fiacskám?
- Birinkei
Béni.
- Mi az
édesanyád?
-
Gyapjúnyíró özvegyasszony.
- No, fiam,
Béni, tiszteltetem az édesszülédet, mondd meg neki, ezután majd én varratom
neked a ruhát, amiért olyan szófogadó gyerek vagy.
A király
szavának állt, s egész életében gondot viselt Birinkei Bénire.
Nagy úr lett
belőle, címeres nemes, s olyan furcsa címer nem volt több az országban, amilyen
az övé. Harmatos zöld fűbe mezítlábas parasztfiúcskát festett a címerfestő,
ahogy a kezével a nadrágját simogatja.