-
Hallottad-e már hírét Mezei Benjáminnak, a kosnak? - kérdezte egyik nap Rémusz
bácsi a Kisfiút.
A Kisfiú a
fejét rázta, hogy: nem, sosem hallott róla.
- Pedig
nevezetes állat volt a maga idejében - mondta az öreg. - Ország-világ ismerte,
becsülte.
- Csak
Mezeiné asszonyságról hallottam és a báránykisasszonyokról.
- No, hát ha
tudni akarod - mondta Rémusz bácsi -, Benjámin úr Mezeiné sógora volt, a báránykisasszonyok
nagybátyja.
- És miről
volt olyan nevezetes? - érdeklődött a Kisfiú.
- Mindjárt
elmondom - felelte az öreg.
Mezei Benjámin bácsi muzsikus volt, mégpedig nem akármilyen, hanem a legkülönb az egész környéken. Nem akadt olyan nóta, amelyet el ne hegedült volna, ha jókedve volt. Tudott régit is, újat is, frisset is, lassút is. Minden valamirevaló táncmulatságon ő húzta talp alá, estétől hajnalig, még dalolt, bokázott is hozzá. Nem csoda, hogy mindenki szerette.
És nemcsak
dicsérték a művészetét, hanem meg is jutalmazták érte gazdagon. Egyik-másik
táncmulatság után a háziak meg a vendégek úgy teletömködték a zsákját mindenféle
finomsággal, hogy Benjámin úr kénytelen volt ott helyben megenni az ajándékok
felét, máskülönben el sem bírta volna a vállán.
Egyszer, úgy
karácsony táján, Mezeiné asszonyság és a leányai elhatározták, hogy házimulatságot
rendeznek. Üzentek is mindjárt Benjáminért, hogy ekkor meg ekkor menjen el hozzájuk,
vigye a hegedűjét is. Az meg visszaüzent, hogy ott lesz, még alkonyat előtt.
Csakhogy
azon a napon igen csúnya volt az idő: hideg szél fújt, köd ereszkedett le a
vidékre, a hó is eleredt. Benjámin bácsi legszívesebben otthon maradt volna, de
gondolta, nem hagyhatja cserben a sógornőjét és a húgocskáit, ha már egyszer
összecsődítették a vendégeket, és táncolni akarnak! Hóna alá csapta hát a
hegedűjét, és elindult Mezeiné asszonyság háza felé.
Nem az
országúton ment, hanem egy keskeny erdei ösvényen, mert tudta, hogy arra
rövidebb. De ahogy ment, ment, egyre sűrűbb lett a köd, egyre erősebb a szél,
egyre kavargóbb a hóesés. Benjámin bácsi minduntalan eltévesztette az utat, és
csak üggyel-bajjal talált rá újra. A végén azonban úgy ellepett mindent a hó,
hogy Benjámin már azt sem tudta, merre van előre, merre hátra. Ráadásul a sok
tévelygésben úgy eltelt az idő, hogy lassacskán be is esteledett.
Mások talán
kétségbeestek volna az ő helyében, leültek volna a földre tehetetlenül, vagy
segítségért óbégattak volna. De Mezei Benjámint nem ilyen fából faragták!
Leszegte a fejét, és ment tovább. Nem törődött sem a köddel, sem a
széllel, sem a hóval; csak azon az egyen bánkódott, hogy a sógornője házában
azóta már bizonyára összegyűltek a vendégek, és nem tudják, hol késik a
muzsikus.
Addig
kóborolt a fagyos, sötét erdőben, amíg valami gyenge fényt nem pillantott meg
egy dombtetőn. Mindjárt elindult arrafelé, és hamarosan már látta is, hogy az a
fény egy magányos házikó ablakában világlik.
„Ide
betérek, ha befogadnak - gondolta magában. - Legalább nem kell hóban, fagyban a
szabad ég alatt éjszakáznom!”
Bekopogott
az ajtón.
- Ki az? -
hallatszott odabentről.
- Mezei
Benjámin a nevem - felelte a muzsikus. - Eltévedtem ebben a nagy hóviharban.
Nem adnátok szállást reggelig?
Keskeny rés
nyílt az ajtón, valaki kilesett rajta. Aztán így szólt az a valaki:
- Gyere be.
Minden bajba jutott vándort szívesen látunk éjszakára.
Benjámin
bácsi belépett a szobába, kitörölte a szeméből a havat, azután körülnézett.
És akkor azt
kívánta, hogy bárcsak el se indult volna hazulról.
És ha már
elindult, legalább ne tért volna le az országútról. És ha már letért, legalább
ne tévedt volna el. És ha már eltévedt, legalább ne látta volna meg azt a
gyenge fényt. És ha már meglátta, legalább ne kéredzkedett volna be a házba.
És ha már bekéredzkedett, legalább megtudakolta volna, mielőtt belépett az
ajtón, hogy ki lakik ott.
Mert abban a
házban egy hatalmas, nagy farkas lakott a feleségével.
- Az a farkas, amelyik Öhöm-Böhöm elől elszaladt? - kérdezte a Kisfiú.
- Dehogyis!
Hiszen az nem lakott az erdőben!
- És ezt a
farkast nem Farkasnak hívták?
- Nem
bizony. Ordasnak hívták: Ordas úrnak. Nem járt a faluba, nem ismerte sem a
Nyulat, sem a többieket.
- Mezeiéket
sem ismerte?
- Azokat
sem. És Benjámin bácsit sem. De ami a legfurcsább: hegedűszót sem hallott soha
életében, és hiába nézte, nem tudta eltalálni, mi az a furcsa szerszám a derék
kos hóna alatt. Ez volt Benjámin bácsi szerencséje.
- Miért volt
ez szerencse? - kérdezte a Kisfiú.
- Mindjárt
meghallod - felelte Rémusz bácsi.
A farkas felesége éppen fát rakott a tűzre.
- Tessék
beljebb fáradni! - biztatta ő is Benjámint.
Benjámin
azonban inkább kifelé kívánkozott. Csakhogy a házigazda akkorra már becsukta az
ajtót, sőt még a kulcsot is ráfordította.
- Nem
vagyunk valami gazdagok - mondta Ordas úr -, de amink van, szívesen megosztjuk
a vendégeinkkel.
- Igazán nem
szeretnék alkalmatlankodni - szabódott a muzsikus. - Egy kicsit megmelegszem,
és már megyek is.
- Szó sem
lehet róla! - kiáltotta a farkas. - Vacsorára mindenképpen itt kell maradnod! -
Rávigyorodott a feleségére.
- Ma este
finom vacsorát eszünk - mondta. Ordasné visszavigyorgott a férjére.
- Bizony -
nyalta meg a szája szélét -, rég nem ettünk ilyen finomat!
Mezei
Benjámin bácsi most már sejtette, hogy miféle vacsorára készül az Ordas család:
őt magát akarják megenni, Mezei Benjámin bácsit. Hiszen az a birkák baja
világszerte, hogy egyesek - kivált a farkasok - igen kedvelik a birkahúst.
Mitévő
legyen? Menekülni nem menekülhet, könyörögni hiába könyörögne. Úgy tett, mintha
nem gyanítana semmi rosszat. Hátha megsegíti a szerencse!
- Hát ha
ilyen szívből marasztaltok, nem bánom, maradok - mondta.
- Ülj ide a
tűzhöz - biztatta Ordas úr -, helyezkedjél kényelembe. Nekem meg a feleségemnek
még valami kis tennivalónk van a kamrában.
S azzal
magára hagyták Benjámint.
Nemsokára
valami surrogó, sikkantós zaj hallatszott be a szobába: sirr-sirr-sirr - és a
muzsikus mindjárt kitalálta, hogy Ordas úr és a felesége a konyhakést köszörüli
a fenőkövön.
„Úgy
látszik, végem van - sóhajtotta. - Élve innen nemigen szabadulok.”
Bánatosan
elővette a hegedűjét, hogy ha már meg kell halnia, legalább még egyszer meghallgassa
kedves zeneszerszámja hangját. Megpendítette a húrokat, egyiket a másik után:
pling, pleng, plang, plung... pling, pleng, plang, plung... Aztán visszafelé:
plung, plang, pleng, pling... plung, plang, pleng, pling... És végül mélyet,
magasat váltogatva: plang, pling, pleng, plung... pleng, pling, plung, plang...
Odakint a
kamrában Ordas úr kezében megállt a kés.
- Hallod,
asszony? - bökte oldalba a feleségét. - Miféle hang ez?
- Életemben
sem hallottam effélét - felelte Ordasné.
Benjámin
pedig odabent tovább pengette a négy hegedűhúrt: pling-pling, plang-plang,
pleng... plung-plung, plang-plang, pling...
Ordas úr
belesett az ajtón.
- Lehet,
hogy valami fegyver? - találgatta. - A vadászok is ilyesforma szerszámot
hordanak a vállukon.
- Manapság
annyiféle fegyvert találnak ki! - sóhajtotta az asszony.
- De hiszen
akkor ennek a fele se tréfa! - suttogta a farkas. - Jobb, ha lemondunk a birkahúsról,
és barátságot kötünk a vendégünkkel. De még jobb, ha vissza sem megyünk, hanem
elbújunk itt, a kamrában! - vélte.
- Hátha ránk
töri az ajtót! - rémüldözött Ordasné. - A legjobb, ha kimegyünk az erdőbe, ott
bizonyosan nem talál meg bennünket.
- Igazad van
- felelte Ordas úr. - Gyerünk, minél előbb!
És már
rohant is ki az udvarra, onnan pedig a sötét, havas, fagyos erdőbe. Úgy
szaladt, hogy a felesége is alig ért a nyomába.
Mezei
Benjámin pedig ott üldögélt a padkán, a tűznél. A hegedűjét már letette,
folyton csak az ajtót leste, hogy nem jön-e a farkas.
De a farkas
nem jött. Csend volt a házban, még az a surrogó, sikkantós zaj is elhallgatott
odakint.
Benjámin az
ajtóhoz lépett, óvatosan benézett a másik szobába.
A szoba üres
volt.
Benézett a
konyhába. A konyha is üres volt.
Benézett a
kamrába. A kamra is üres volt.
Üres volt az
egész ház.
„Hát ha így
áll a dolog - mondta magában a muzsikus -, akkor alszom egyet.”
Visszament a
szobába, belülről kulcsra, reteszre bezárt minden ajtót, ablakot, azután
lefeküdt a padkára, a tűz mellé, elfújta a gyertyát, lehunyta a szemét, és
aludt hajnalig.
Hajnalban
felkelt, kinézett az ablakon. A köd felszállt, a szél elült, a hó is csak apró
pelyhekben szállingózott. A farkasnak meg a feleségének nyoma sem volt sehol.
Fogta a
hegedűjét, és elindult. Egy kicsit tévelygett, de azután megtalálta az utat, és
nem is sokára, megérkezett Mezeiékhez.
Mezeiné és a
lányok elébe szaladtak.
- Mi történt
veled, kedves sógor? - kiáltotta az asszonyság. - Már azt sem tudtuk, hová
legyünk az aggodalomtól.
Benjámin
elbeszélte, mi történt vele.
- Csakhogy
megmenekültél! - veregette a vállát az özvegy kosné. - Gyere, igyál gyorsan egy
bögre forró kávét, egyél hozzá egy karéj vajas kenyeret!
A vendégek
még mind együtt voltak, és elhatározták, hogy ha már megjött a muzsikus, hát
együtt is maradnak, kipótolják az elmulasztott táncot.
Mezei
Benjámin megitta a kávét, megette a vajas kenyeret, azután megtörülte a száját,
és elővette a hegedűjét. Egy kicsit megereszkedtek rajta a húrok a nagy
hidegben, sorra próbálta, hangolta hát valamennyit: plim, plem, plam, plum -
meg visszafelé: plum, plam, plem, plim - aztán pedig váltogatva: plum-plem,
plim-plum... Végül fogta a vonót, és rázendített egy szép, tüzes, szapora
talpalávalóra.
A vendégek
is, a háziak is táncra perdültek. Legszebben, legfürgébben a Nyúl járta. (Mert
persze ő sem hiányzott a társaságból.) Elsőnek Mezeiné asszonyságot forgatta
meg, azután a báránykisasszonyokat, majd sorjában a Rókánét, a Farkasnét, a
Borznét.
Még a Medve
tenyeres-talpas feleségét is úgy megtáncoltatta, hogy a derék hölgy pihegve,
lihegve roskadt egy karosszékbe, és arra kérte a Gúnárt, legyezgesse egy
keveset a szárnyával, mert anélkül sehogy sem tud lehűlni abban a meleg
szobában.
- Kitől tanult táncolni a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú.
- Az
apukájától - felelte Rémusz bácsi.
- És az
apukája?
- Az? A
saját apukájától.
- És a saját
apukája?
- Mármint
hogy a Nyúl nagypapája? Egy tánctanártól.
- És a
tánctanár?
- Egy másik
tánctanártól.
- És a másik
tánctanár?
- Egy
harmadik tánctanártól.
- És a
harmadik tánctanár?
Rémusz bácsi
úgy tett, mintha gondolkoznék.
- Őszintén
szólva, azt már nem tudom - válaszolta végül. - Hogy a harmadik tánctanár kitől
tanult táncolni? Nem, ezt igazán nem tudom.
- Lehet,
hogy az apukájától - mondta a Kisfiú. - És az is az apukájától, és az is az
apukájától, és az is az apukájától...
- Lehet -
felelte Rémusz bácsi.