Attila már
az új hazában volt, mikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt
az ég, leszállt belőle egy ősz öregember, s egy kardot kötött a király
oldalára. De nagyon különös kard volt az. Arany a markolata, s az volt a
legkülönösebb, hogy amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga előtt látta az
egész világot, rengeteg erdőket, végtelen tengereket, fényes városokat,
rettentő hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a kardot a világ négy tája felé,
hát az erdők meghajoltak, a tengerek meghasadtak, a városok lánggal égtek, a
hadseregek földre hulltak.
- No, ez
különös álom volt. Ugyan mit jelenthet? - tűnődött a király, s magához
parancsolta tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy fejtsék meg álmát.
- Nem nehéz
ezt megfejteni, nagyúr - mondja a legöregebb táltos. - Azt jelenti ez, hogy
Isten a maga kardjának mását adja neked, s te azzal hatalmad alá hajtod az
egész világot.
Abban a
szempillantásban suhog az ajtófüggöny, s az őrt álló vitézek egy pásztorfiút
vezetnek a király elébe. Különös kard volt a fiú kezében, aranymarkolatú.
Odanyújtotta a királynak.
- Hol vetted
ezt, te fiú? - kérdi ámulva Attila.
Leborul a
pásztorgyerek a földre, szava akadozik.
- Ahogy ma
hajnalban nyájamat terelgettem, uram királyom, észreveszem, hogy sántít a fehér
üsző, és véres nyomot hagy a lába. Körülnézek, mi szúrhatta meg ezen a
selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a hegye állt ki a földből. Odamegyek, ki
akarom húzni, láng csap ki belőle. Ijedtemben elszaladtam, és csak messziről
néztem, hogy lobog lánggal a kard. Egyszerre aztán ellobbant a láng, s mire
odaértem, már kint volt a földből az egész kard, ott feküdt a füvön.
Fölemeltem, és elhoztam neked, nagyúr, mert téged illet!
- Ez az
Isten kardja! - kiáltották a táltosok.
Attila pedig
felnézett az égre, suhintott a karddal keletre, nyugatra, észak felé, délnek,
és ezt mondta hozzá:
Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én, pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!
Ihol én, ihol én, pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!
(Idézet Arany János Buda halála
című elbeszélő költeményéből.)
című elbeszélő költeményéből.)