A sakál és
az elefánt jó barátok voltak. Egy nagy folyó partján éltek, s ették, eszegették
kedvenc ételüket, a cukornádat, amíg lassan elfogyott. Akkor új eleség után
kellett nézni, ezért át akartak jutni a folyó túlsó partjára, de a sakál nem
tudott úszni.
Megkérte hát
az elefántot, hogy vigye át a folyó túlsó partjára. Az elefánt azt mondotta:
- Átviszlek,
de ígérd meg, hogy csendben maradsz, mert nagy baj lenne, ha az emberek meghallanák
a hangunkat.
A sakál
mindent megígért, az elefánt letérdelt, s megengedte, hogy a sakál felugorjon a
hátára, és átúszott vele a túlsó partra.
Amikor
átértek, ismét kezdték enni, eszegetni a jó cukornádat. A sakál előbb
jóllakott, az elefánt pedig még mindig evett. A jóllakott sakál örömében
üvölteni kezdett, és gyorsan elszaladt.
Jöttek az
emberek, megtalálták az elefántot, és alaposan eltángálták. Az elefánt átkozta
a sakált.
- No hiszen,
te szépen megígérted, hogy nem fogsz kiabálni!
A sakál nagy
hangon válaszolt:
- Amikor
jóllaktam, hát kiabálnom kellett jókedvemben!
Többször
megesett ugyanez. A sakál, mihelyt jóllakott, üvölteni kezdett, és minthogy ő
kicsi volt, és könnyen elbújt, az elefántot verték el.
Egy
alkalommal, amikor visszafelé úsztak már a folyóban, az elefánt megkereste a
legmélyebb pontot, s elkezdett forogni, forgolódni, úgyhogy a sakál beleesett a
vízbe.
- Ej, te
gonosz elefánt - kiabált a sakál kétségbeesve -, miért teszed ezt velem, hiszen
nem tudok úszni?!
- Ha
jóllaktam, akkor úgy érzem, hogy fürödnöm kell - felelte nevetve az elefánt.
Így állt
bosszút a sakálon.