Volt egyszer egy együgyű, szegény csizmadia. Szegény
feje erősen habókás volt, de azért jó mesterember volt.
Egyszer a felesége nagyon beteg lett, a feje fájt.
Próbált a csizmadia ott a falun mindenféle ráolvasást, de a felesége csak nem
gyógyult meg.
Abban az időben vidéken még nemigen voltak doktorok.
Az együgyű csizmadia csak hallomásból tudta, hogy van doktor is, valahol a
fővárosban, mégpedig olyan doktor, aki mindent meg tud gyógyítani. Elment hát a
fővárosba, elment ahhoz a doktorhoz, mégpedig ő egyedül, nem vitte a feleségét.
Azt sem tudta, hogy az orvos megvizsgálja a beteget.
A doktornál sokan voltak, a váróteremben kellett állni
sokat. Mikor a csizmadiára került a sor, az a maga együgyűségében kucsmában
akart bemenni a doktor elé, mert azt sem tudta, hogy levegye-e a kucsmáját. Az
ajtóban álló ember csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy valaki
kucsmában akar a doktor elé állni, ezért nagy hirtelen az együgyű csizmadia
fejéhez kapott, de úgy, hogy véletlenül akkorát ütött a csizmadia fejére, hogy
annak leperdült a kucsmája. Így jutott be az együgyű csizmadia az orvoshoz. Azt
hitte, itt ez a szokás.
Kérdi tőle a doktor:
- Mi a baj?
- Doktor úr, az a baj, hogy a feleségem nagyon beteg,
gyógyítsa meg! Hogy egy recept?
- A felesége a beteg? Akkor miért nem ő jött ide?
- Mert beteg! Nehezen jár!
- S maga jött el helyette? Miért?
- Mert én jól tudok járni - mondta a csizmadia. - Adja
csak ide nekem a receptét!
A doktor azonban így nem akart receptet adni. Elküldte
az együgyű csizmadiát.
Az együgyű csizmadia közben jól körülnézett, hogy
miért is doktor ez a doktor, és mi az az egész doktorság. Látta, hogy a doktor
fogasán van egy magas, hegyes kalap. A szobában meg sok a könyv, sok papír van
az asztalon. Egy embere meg az ajtóban áll, csupán azért, hogy aki bemegy,
annak üssön egyet a fejére - így hitte, mert hát ő kapott egyet. Ezt mind jól
megjegyezte magának. Kívülről is megmérte a doktor házát. A kapu mellett
tábla, rajta a doktor neve, meg deák nyelven valami, amiről csak gondolni
lehet, azt jelenti, hogy ez az orvos mindent meg tud gyógyítani. Ahogy így áll,
jön ki a doktortól egy ember, kezében egy papír, a recept. Megkérdi az együgyű
csizmadia az embert, mit fizetett érte.
- Öt forintot.
- Nem adná el kéz alatt?
- Ezt nem lehet eladni - mondja az ember.
- Akkor mutassa!
Megmutatja az ember a cédulát, rajta csupa ákombákom.
Fog egy darab papirost a csizmadia, rárajzolja, hogy „Recept”, s rámásolja azt
az ákombákomot, ahogy tudta.
Aztán elment a patikába, kiváltani az orvosságot.
A patikus nem tudta elolvasni az irkafirkát, de volt
neki egy üveg ecetes vize; az olyan olvashatatlan receptekre abból szokott
mérni.
Mikor a csizmadia hazaért, adott a feleségének az
orvosságból. Az meg is gyógyult attól már másnapra.
- No - mondja a feleségének az együgyű csizmadia -,
látod, használt az orvosság! Tudod, mi az ára egy ilyen receptnek? Öt forint!
Nálunk úgysincsen doktor; én jól megnéztem, mi az a doktorság. Jó foglalkozás
az, jobban ereszt, mint a csizmadiaság. Tudd meg, hogy én is doktor leszek!
A felesége eszesebb volt valamivel az együgyű
csizmadiánál, összeszidta az emberét nagy mérgesen.
- Te lennél doktor?! Még írni se tudsz! El tudod
gondolni, mennyit tanulhatnak azok a doktorok, amíg doktorok lesznek! Hajaj!
De a csizmadia azt felelte, hogy az is csak mesterség,
s mivel pedig ő jó mesterember, alaposan, jól megnézte, s így jól is tudja, mi
az orvosi mesterség. S máris azon törte a fejét, mit csináljon, hogy elég pénze
legyen az orvosi mesterség megkezdéséhez. Mert ha pénze lenne, a pénzzel a
városban kibérelne egy házat, megvenné azt az orvosnál látott hegyes kalapot,
venne receptnek való cédulákat, meg ceruzát, meg asztalt, könyvet, széket,
mindent, ami kell. De hogyan szerezzen pénzt?
Nekifogott, csinált egy pár csizmát. Összeszedte
minden tudását, úgyhogy nagyon szép csizmát csinált. Betette a csizmát a
tarisznyába, a tarisznyát a vállára vetette, s elindult egyenest a királyhoz.
Gondolta, ha a csizmát fölkínálja a királynak, a király majd jól megfizeti az
ajándékot.
Mikor a palota elé, a kapuhoz ért, hát a kapus nem engedte
be, hanem megkérdezte, hogy mit visz, mit akar a királynál. Az együgyű
csizmadia megmondta, hogy ő ez meg ez a csizmadia, meg hogy csinált egy pár
gyönyörű csizmát ajándékba a királynak. Jutalmat remél érte.
- No - azt mondja a kapus -, beengedlek. De csak úgy,
ha az ajándéknak a felét nekem adod.
A csizmadia mit tehetett - a kapusnak ígérte a felét
az ajándéknak.
Mikor odaért a király ajtajához, ott meg egy másik
ajtónálló tartotta fenn. Az se akarta beengedni! De amikor kitudta, hogy mit is
akar azzal a csizmával, megszelídült, azt mondta:
- Beengedlek, ha az ajándék felét nekem adod!
Szegény együgyű csizmadia, mit tehetett, odaígérte a
második felét is az ajándéknak. Erre bement az ajtós, bejelentette, hogy egy
szegény csizmadia szeretne a királlyal beszélni. Aztán kinyitották előtte az
ajtót, beléphetett.
- Mit akarsz velem, te szegény ember? - kérdezte a
király.
Elővette a csizmadia a csizmát, s azt mondta:
- Felséges uram! Egy pár csizmát hoztam magának
ajándékba.
Elvette a király a csizmákat, felpróbálta; mindjárt
nagyon megszerette, olyan szép volt, úgy illett rá. Azt mondta:
- Ez csizma! Megér ez nekem egy tál aranyat is.
Mindjárt kimerítem.
De a csizmadia azt mondja a királynak:
- Felséges uram! Nem kell nekem a tál arany. Hanem
méressen ki nekem inkább száz szál vesszőt a hátamra.
Csodálkozott ezen a király. De hát a kívánság -
kívánság! Küldött a vesszőkért meg a vesszőző padért. Amikor behozták a
vesszőket meg a derest, azt mondotta a csizmadia, hogy hívják be a kapunállót
is, mert az első ötven vessző annak jár. Jött a kapunálló.
- Akarod a fele ajándékot? - kérdezte a csizmadia.
- Már hogyne akarnám! - felelte a kapunálló.
- Adjátok ki neki - mondta nevetve a király.
A szolgák lekapták a kapunállót, kimérték neki
becsületesen a száz vessző felét. Alig ért ez ki, hivatták be az ajtónállót.
Így járt az ajtónálló is: az is vállalta, az is megkapta a részét.
A királynak annyira megtetszett ez a nem is olyan
együgyű csizmadia, hogy két tál aranyat adott neki.
Azzal a csizmadia haza is indult. Otthon elment a
legközelebbi városba, kibérelt egy házat, vett egy asztalt, egy hegyes kalapot,
cédulákat, ceruzát, könyveket, széket. Odavitte a feleségét, kiíratta a
házra, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent meg tud gyógyítani. Odafogadott
az ajtajához egy jó erős embert, hogy aki majd bemegy hozzá, annak üssön a
fejére. Úgy volt vele is, így akart csinálni ő is.
Akadt is betege hamarosan! A csizmadia csak írta a
receptekre az ákombákomot, ahogy arra az ő receptjére emlékezett. Mondta a
betegeknek, hogy vigyék a patikába, csináltassák meg, s ahányan isznak belőle,
mind megjavulnak. Mindenkivel fizettetett öt forintot.
A városban volt egy patika, ott két fiatal legény
árulta az orvosságot. Ezek nézték-nézték a csizmadia receptjét, persze nem tudták
elolvasni. De szégyellték a doktornak visszaküldeni, inkább minden beteget
megkérdeztek, hogy mije fáj, s úgy adtak orvosságot, amit ők gondoltak.
Így jó szerencséje volt a doktornak. Az a híre támadt
s terjedt aztán mind erősebben, hogy igazán mindentudó. Mentek a betegek; volt,
aki meggyógyult, volt, aki nem gyógyult meg, mint általában a beteg.
Egyszóval az együgyű csizmadiából mindentudó híresség
lett.
Volt a városban egy nagy úr, egy gróf, aki nagyon
szerette a szép lovakat. Egyszer egy éjjel ellopták a tolvajok a legszebb két
lovát. Keresték mindenfelé, de sehol sem találták meg. Akkor előhívatta a gróf
a kocsisát, s azt mondta neki nagy mérgesen, hogy ha három nap alatt meg nem
találja a lovakat, akkor törvény elé állítja s fejét véteti!
Járt a szegény kocsis mindenfelé, egyik nap, másik nap
kereste, de sehogy sem akadt a lovak nyomára. Harmadik nap már nem is ment ki a
boldogtalan kocsis a mezőre keresni, hanem nagy búsan csak benn sétált a
városban, alá-fel az utcán. Egyszer, amint ment, meglátta azt a feliratot, hogy
itt olyan doktor lakik, aki mindent tud!
Gondolja magában a szegény kocsis, nekem úgyis a
fejemet veszik, megpróbálom, bemegyek ehhez is, talán ez tud valamit a
lovakról. Amikor bement, állnia kellett a váróteremben egy fél óráig, mint már
ilyen nagy helyen szokás. Az sem volt éppen semmi neki. Amikor pedig belépett
az orvoshoz az ajtón, akkora ütést kapott, hogy majd elszédült tőle.
- No, mi baj van? - kérdi a doktor. Látta, hogy milyen
szomorú a szegény kocsis. Alig állt a lábán a sok járástól, virrasztástól.
- A baj, az én nagy bajom az - mondja -, elvesztettem
a lovakat!
Holnap reggel elveszik a fejemet is. Talán maga tud
valamit segíteni?
- Én mindent tudok - mondja a csizmadia oda se
figyelve -, adok is rögvest egy receptet. Menj vele a patikába, aztán idd meg
az orvosságot. Ettől mindjárt elmúlik a te bajod; mert ettől minden baj
elmúlik!
Nem nagyon hitte a szegény kocsis, de csak megfizetett
mindent, s elment a patikába. Ott a patikusok látták, hogy a kocsis alighogy
áll a lábán a nagy álmosságtól. Azt persze nem tudták, hogy azért, mert már
nagyon sokat járt s virrasztott. Hát adtak neki jó ébresztő port. Azt mindjárt
be is vette a kocsis. De azért egy darabig azután is álmos volt nagyon.
Félt, hogy még az a szégyen éri, hogy itt a városban
dől le s alszik el. Ment hát a város szélére, mert tudta, hogy ott elhagyott
pincék vannak. Éppen hogy elért az egyik pincéig, lefeküdt, aludni akart. De
csak nem jött álom a szemére. Éjszaka lett. Egyszerre csak valahol az éjszakai
nagy csendben nyerítést hall! Az ébresztő por úgy megélesítette a hallását,
hogy rögtön megismerte, az ő lovai nyerítettek! Erre ő is nyerített egyet. A
lovai is megismerték a hangját, visszanyerítettek neki. No, erre már kezdett
múlni a kocsis baja.
Kiáltott a lovainak:
- Várjatok, lovaim, mindjárt kihozlak benneteket, csak
még egy kis orvosságot veszek be. - Bevett még egy kis ébresztő port, ettől a
szaglása is olyan éles lett, akár a kutyáé. Szag után megtalálta a lovakat.
Aztán már hajtotta is őket vidáman, baj-bánat nélkül haza a gazdájához, nagy
örömmel. A gróf is örvendezett. Kérdezte, hogy találta meg a lovakat. A kocsis
mindent elmondott neki, hogy miképpen történt. Csodálkozott a gróf, hogy milyen
nagy okos doktor van a városban. Még ajándékot is küldött a csizmadiának.
Így telt-múlt az idő, a csizmadiának mindenben
szerencséje volt. Amíg egyszer csak országos baj nem támadt!
Udvari emberek jöttek hozzá, a csodadoktor
csizmadiához. Elmondták neki, hogy a király udvarában történt baj, mégpedig
nagy. A királylánynak elveszett a drága aranygyűrűje, éppen amikor
menyasszonynak öltöztették. Vegye hát elő a mindentudó ember minden eszét és
minden szerszámját, és jöjjön azonnal a király elé.
A szegény csizmadia megijedt, nem akart menni, de hát
menni kellett.
A király palotája előtt muzsikával álltak elébe,
virágot szórtak az útjába, úgy fogadták, mint híres-neves nagy embert. Kérdezte
a király tőle:
- Mindentudó vagy? Meg tudod-e találni a gyűrűt? Ha
nem, készülj a halálra!
Mit mondhatott a szegény csodadoktor? Azt mondta:
- Meg én, felséges királyom - legalábbis megpróbálom!
Adasson nekem külön szobát három napra, s mindenféle ételt-italt. Külön szakács
szolgáljon ki!
Pedig dehogy hitte, hogy megtalálhatja azt a gyűrűt.
Már a szerencséjében sem bízott. Úgy számított magában, hogy ezen a három napon
legalább jól él, hiszen úgyis karóba kerül a feje.
Harmadnapra még a feleségét is elhozatta; ha már meg
kell halnia, utoljára legyen együtt vele.
Mikor megérkezett az asszony, leültek az asztalhoz,
várták az utolsó vacsorát, és beszélgettek.
Szegény csodadoktor már az emberek butaságában sem
bízott.
Az első szakács aközben bevitte az ételt.
- No, látod, ez az első. De ebben sem bízhatunk -
mondja a csodadoktor a feleségének. Úgy gondolta, hogy az az első a három
szakács közül.
De a szakács rögtön elkezdett ám reszketni. Alig
talált ki a szobából.
Mindjárt ment a másik két szakácshoz, elmondta nekik,
hogy mit mondott a csodadoktor. A másik szakács már be sem akart menni a
szobába! De hát muszáj volt neki.
- No, nézd, feleségem, ez meg a második. Ebben sem
bízhatunk - mondta a csodadoktor.
A második szakács még a falnál is fehérebb lett.
A harmadik, szakács már tudta, hogy végük van. De hát
muszáj volt bevinni az ételt. Azt mondja a doktor:
- No, látod, feleségem, ez a harmadik. Ebben sem
bízhatunk.
Erre a szakács rögtön térdre esett előtte, elővette a
gyűrűt, s azt mondta:
- Jaj, mindentudó csodadoktor úr, mentsen meg
bennünket! Itt a gyűrű, mi loptuk el! Kegyelem szegény fejünknek! Mind a hárman
adunk még egy-egy erszény aranyat is.
Megörült erre a csodadoktor nagyon, s kegyelmet adott.
Azt mondta a főszakácsnak, fogjon meg egy pulykát, a gyűrűt nyelesse le vele,
de jól vigyázzon, el ne tévessze, melyik pulykával csinálta.
Reggel muzsika szólott a doktor ajtajánál. De ekkorra
már a hóhér is felkészült. Nem volt más választás, vagy a gyűrű - vagy a halál.
De a csizmadia csodadoktor nagyon kevélyen állott a királyi ház népe elé. Ezt
mondta:
- Álljanak elébem mind a vendégek: asszony, ember,
minden!
Mikor mind ott voltak, így szólt:
- Felséges uram, a gyűrűt keresem. De itt embernél
nincs a gyűrű. Vezessék ide az állatokat!
Odavittek elébe minden állatot, ami csak volt a király
udvarában. Legutoljára vitték a pulykákat. De a főszakács mindig ott állt a
doktor mellett. S megsúgta neki, hogy melyik pulykában van a gyűrű.
- No, nézzétek - kiáltott a doktor. - Felséges uram,
ez a pulyka a tolvaj. Fogjátok meg rögtön!
Most már aztán hamar előkerült a gyűrű. Csodálkozott
is mindenki a csodadoktor nagy tudásán. Hányták rá a virágot, mindent. A király
meg egy hintót adott neki ajándékba. Hogy azon menjen haza.
Örült a szegény csizmadia, hogy így elvihette az
irháját.
Azután mindjárt azon gondolkodott, kérdezte a
feleségét is, hogyan szabaduljon meg a doktorságtól. A felesége okosabb volt
nála, kitalálta:
- Mikor hazaérünk, meggyújtjuk a házat, amiben lakunk.
Mikor javában ég a ház, akkor te mindenki szeme láttára be akarsz majd ugrani a
tűzbe, hogy jaj, odaég minden tudós könyved. De én majd nem engedem, így aztán
megszabadulunk az átkos papíroktól, receptektől, az egész mesterségtől.
Hazaértek, úgy is tettek. Utána aztán visszament az
ember a csizmadia mesterséghez. S máig is csinálja a gyönyörűbbnél gyönyörűbb
csizmákat.