Élt egyszer
két öregasszony. Olyan öregek voltak már, hogy úgy éltek egyik napról a
másikra, boldogan, mint a kisgyerekek. Egy igluban laktak az egyik holtág
mellett. Megvolt ott mindenük, ami kellett, alvóhelyük, hidegtől óvó, hosszú
alagútbejáratuk az alvóhely előtt, két raktárházacskájuk és még kajakjuk is.
Éjszaka a két anyóka békésen aludt. Ám egyszer csak egy kisujjnyi tűhalacska
úszott le a holtágon, és így énekelt:
Lehet énnálam nagyobb,
de legerősebb én vagyok!
Ajhaj, mondhatom,
csak lennék a másik oldalon,
lennék a homokzátonyon!
Aki elébem kerül,
mindjárt kettéharapom,
nyersen is felfalom,
marcangolom, kettészelem,
ejhaj, megeszem!
de legerősebb én vagyok!
Ajhaj, mondhatom,
csak lennék a másik oldalon,
lennék a homokzátonyon!
Aki elébem kerül,
mindjárt kettéharapom,
nyersen is felfalom,
marcangolom, kettészelem,
ejhaj, megeszem!
Az egyik
anyóka felébredt, és végighallgatta a szörnyűséges fenyegetést. Kiverte a
verejték, egész testében remegni kezdett, mert azt hitte, hogy egy kóbor
szellem, egy valóságos Dunnerak fenyegeti. Kikászálódott a prémek alól, és
odakúszott a társához. Orrát az orrához érintette, hogy az felébredjen.
- Egy
Dunnerak jön - suttogta.
Nesztelenül
felkeltek, összepakolták a holmijukat, kicipekedtek a kajakhoz, vízre
bocsátották. Aztán visszabújtak az igluba, kihozták sorra az edényeiket,
szárítotthal-tartalékukat, sőt még a kis olajlámpát is. Legszívesebben magát az
iglut is beletették volna a csónakba, sőt a vizet adó forrásukat is meg az
ösvényt is - felgöngyölítve -, amelyik a raktárházacskához vezetett, meg a
párját, amelyiken a tundrára jártak bogyót szedni.
Így
készülődtek.
Közben egész
idő alatt hallották a szörnyűséges ének fenyegetését. Amikor nagy nehezen
mindent elhelyeztek a kajakban, beleültek ők maguk is, háttal egymásnak,
védekezésre készen. Egy-egy kést tartottak a kezükben, hogy ha kell,
belemártsák a Dunnerakba. Amint éppen el akarták lökni magukat a parttól,
eszükbe jutott, hogy még egy kanalat benn felejtettek a házban. Az egyik anyóka
kiszállt, elrohant érte, s amikor visszaérkezett a kajakhoz, éppen akkor úszott
el mellettük a tűhalacska. Még egyre énekelte szörnyűséges énekét.
Meglátta az
anyóka, hogy csak egy semmi kis hal énekel. Rákiáltott:
- Te,
himi-humi kis vakarcs, te ijesztgettél minket?! - Kinyúlt a kanállal, és se
szó, se beszéd kivette a halacskát a vízből. - Még hogy te kiabáltad, hogy
áthasítasz minket, és bekapsz? Ez lesz most a te sorsod!
Elővette
hosszú kését, kettévágta a halacskát, a felét odaadta a másik anyókának - és
csak úgy nyersen bekapták. Volt, nincs - eltűnt a félelmetes Dunnerak.
Kipakoltak
hát a kajakból, és visszavittek mindent a helyére. Szerencséjükre sem az iglut
nem tudták felpakolni, sem az ösvényeket felgöngyölíteni: minden úgy várta
őket, ahogy volt.
Bebújtak hát
a hálóprémeik alá, s aludtak reggelig, mint a bunda.
Reggel már
azt se tudták, álmodták-e, ami történt, vagy csakugyan hallották a tűhalacska
szörnyűséges énekét.