A TAKÁCS FELESÉGE



Élt egyszer egy király Bagdad városában. Egy nap így szólt vizírjéhez:
- Tudod mit: kiadok egy parancsot, hadd lássam, végrehajtja-e a nép.
- Tégy, ahogy akarsz, kívánságod parancs - felelte a vizír.
Városszerte kihirdették a királyi parancsot, hogy senki a házában ne gyújtson világot, aki a parancsnak nem engedelmeskedik, azt karóba húzzák.
A sötétség beálltával a király szétküldte embereit, hogy figyeljék: nincs-e valahol a városban világosság?
A királyi küldöncök sehol sem láttak világosságot, de midőn kijutottak a város szélére, egy piciny ablakban világosságot pillantottak meg.
Bementek csöndesen a házba, s egy takácsot találtak, szövőszékén szőtt, felesége meg fonalat font rokkáján. A küldöncök elrejtőzve kihallgatták, mit beszélnek.
- Uracskám, álmos vagyok - mondta az asszony férjének.
- Hajtsd ide fejed a térdemre s aludjál - felelte a férje.
Az asszony férje térdére hajtotta fejét és elszenderült. Egy idő múlva azonban a takács fel­ébresztette feleségét:
- Asszony, most ülj te a rokka mellé, hadd szundítsak egyet én is. - Az asszony felkelt, odaült rokkájához, a takács pedig felesége térdére hajtotta fejét és elaludt.
A küldöncök jelentették a királynak.
- Király urunk, az egész városban csupán egy takácsnál égett a lámpa.
- Hívjátok ide azt a takácsot - parancsolta a király.
Amikor a takács megjelent, így szólt a király.
- Hogy merészelted megszegni parancsomat? Hiszen elrendeltem, hogy a városban senki se gyújtson világot!
A takács azt felelte a királynak, hogy ő szegény ember, két keze munkájából él, s ha nem dolgozik éjt nappallá téve, még betevő falat kenyere sem lesz.
- Figyelj ide - szólt a király -, látom, derék ember vagy. Minek maradnál te takács? Menj, öld meg az asszonyt, azután gyere hozzám, megteszlek vizírnek: igyál, mulass kedvedre életed végéig.
- Nem, király - felelte a takács -, még ha nem is folytathatom mesterségemet, akkor is inkább a jó emberek irgalmából élek, de a feleségemet nem bántom.
- Hát akkor hordd el magad, vigyen el az ördög!
A takács elment, és a király megparancsolta, hívják be a feleségét.
Az asszony megjelent a király tróntermében és kérdi:
- Miért hívattál, király?
- Tudom, hogy jó asszony vagy, de meddig akarsz még a rokka mellett gürcölni egy takács feleségeként?
- Mi egyebet tehetnék, király?
- Menj, tedd el láb alól az urad, s gyere vissza hozzám, én királynévá teszlek, s úgy élsz majd, mint hal a vízben. Sajnállak, hogy így nyomorogsz - mondta a király.
- Hihetek-e neked? - kérdi az asszony.
- A király sosem hazudik - hidd el.
Amikor a takács felesége hazament, a király megbánta tettét, és így tűnődött: „Hátha csak­ugyan megöli a férjét?” - és az asszony után küldte szolgáit, hogy vigyázzanak a takácsra, nehogy megölje a felesége.
Az asszony meg amikor hazaért, megfent egy kést, köténye alá rejtette, és nekiült fonni.
A takács elálmosodott, és így szólt feleségéhez:
- Asszony, szundítok egyet.
- Hajtsd fejed a térdemre és aludjál - felelte az asszony.
Mikor a takács elaludt, felesége óvatosan felemelte fejét, rátette egy tőkére, elővette kését, levágta férje fejét, s eloltotta a lámpát.
Mikor az őrség jelentette, hogy a takácsnál kialudt a világosság, a király felkiáltott:
- Ó, milyen kár, egy ártatlan ember halálát okoztam!
A takács felesége arcát fátyolába burkolva a királyhoz ment a palotába. A kapukat zárva talál­ta, s így reggelig várakozott. A palotaőrök reggel, ahogy megpillantották az asszonyt a kapu előtt, kérdik tőle, mi járatban van.
Az asszony azt felelte, hogy a királyt szeretné látni, panasszal jött hozzá. Bebocsátották a trón­terembe.
- Ki vagy te? - kérdi a király.
- Tegnap nálad voltam, király. A takács felesége vagyok - felelte az asszony.
- Miért jöttél?
- Azt mondtad nekem: menj, öld meg az urad, s én királynévá teszlek. Elmentem, megöltem az uramat, s íme, itt vagyok.
A király haragra gerjedt, hívatta a hóhért, és megparancsolta, hogy vágja le az asszony fejét. Aztán vizírjének meghagyta:
- Elmegyek vadászni, te meg végy magad mellé katonákat, s menj először palotámba, ölj meg minden nőt, azután menj saját házadba, s tedd ugyanezt, azután pedig az egész városban irtsd ki az asszonyi nemet, csak a kétéves csecsemőket hagyd életben. Ha visszatérésem után csak egy asszonyt is találok, leüttetem a fejedet.
Lóra szállt, s útnak indult.
A vizír megrökönyödött, s fejét lehajtva, könnyekkel szemében hazavánszorgott. A vizír apja könyörületes szívű volt. Amikor meglátta síró fiát, megkérdezte:
- Mi történt veled, fiam?
- Apám - felelte a vizír -, a király megharagudott rám.
- Miért?
- Mert egy hitvány fehérnép, a takács felesége, megölte férjét, a király megdühödött, és meg­pa­rancsolta, hogy minden asszonyt öljek meg: elsősorban nála a palotában, utána nálunk itthon, s végül az egész városban, de úgy, hogy egyetlen asszony se maradjon életben. Ha vissza­térésekor a városban akár egy asszony is marad, leütteti fejemet.
- Ó, fiam - szólt az apa -, előbb vagy utóbb, de egyszer úgyis meg kell halnod, és jobb, ha meghalsz most, mint hogy annyi halál bűne terhelje lelkedet. Várjál estig, s amikor megjön a király, vezess engem hozzá, s én mondok majd néhány szót neki: ha lehet, megmentelek, ha nem, hát levágják a fejedet.
Mikor a király hazafelé közeledett, a vizír szólt apjának.
- No, fiam, fogd meg a kezemet, és vezess a királyhoz.
A fiú kézen fogta a világtalan apját, elvezette a palota küszöbéhez, és leültette ott egy kő­padra.
A király, amikor a városba ért, látja, hogy az utcákon nyüzsög a sok asszony, s szörnyen meg­haragudott azért, hogy nem teljesítették parancsát. Midőn a palotához ért, meglátta a vizír apját, aki a kapuban a kőpadon üldögélt. Az öreg fel akart állni, de a király megfogta kabátja ujját s visszaültette:
- Te megboldogult apám vizírje voltál, s nekem fájna, ha előttem felállnál helyedről.
- Király, engedd meg, hogy néhány szót mondjak neked.
- Jogod van hozzá, vizír-apó - felelte a király.
Széket hoztak a királynak, leült, az öreg vizír pedig beszélni kezdett:
- Király, én hajdanában rablással foglalkoztam, és negyven rabló feje voltam. Atyád nem tudott megtörni, s félelmében vizírjévé tett.
...Rabló koromban egyszer kilovagoltam az országútra, s találkoztam egy ifjú lovassal: úgy tizenöt évesnek látszott, és nem volt még szakálla. Lantját pengette, lovagolt, sírt és énekelt. Amikor megpillantottam, hozzá lovagoltam:
- Fiú - mondtam neki -, add ide a lovadat, vesd le a ruhádat és takarodj, megkegyelmezek az életednek.
De nem is hederített rám, mintha nem hozzá szólnának. Akkor közelebb ugrattam hozzá, s buzogányommal hátulról fejbe vágtam, ahogy csak erőmből tellett. De még csak meg se fordult. Mikor a harmadik ütést mértem rá, felém fordította lovát és megkérdezte:
- Meddig kínzol még engem?
Elkapta lovam kantárát, engem a földre taszított, s meg akart ölni, de én könyörögtem:
- Fiú, az isten szerelmére, ne ölj meg. Ígérem, amíg élsz, szolgád leszek.
- Ohó, hát megjött az eszed! Állj fel, s ülj lovadra! - felelte.
Felálltam, lóra szálltam, s elindultunk együtt. A rengetegben ráakadtunk egy hatalmas palo­tára. A palotánál leszálltunk a lóról, és a fiú a nyergén átvetett tarisznyából negyven vastag szeget vett elő, s azt mondta nekem:
- Ide figyelj, én ezt a negyven szeget beverem a falba, és felmászom egészen a palota tetejéig. Várj rám egy órát, s ha nem jönnék, vedd a lovamat, s menj isten hírével.
Ezt mondva, a falba verte a szegeket, feljutott a tetejére, és egy óra múlva megjelent, véres fejet tartva kezében. Leereszkedett, a fejet a tarisznyába tette, átvetette nyergén, s így szólt:
- No, mehetünk!
Amikor a városhoz közeledtünk, a temető felé lovagolt, s a temetőnél leszálltunk. Ott bement egy kis kápolnába. Figyeltem a kis ablakon keresztül, s látom: előveszi a fejet a tarisznyából, egy friss sír kövéhez vágta, és így szólt: „Íme, nyugodj meg, bosszút álltam ellenségeden.” E szavakkal elővette tőrét, s olyan erővel döfte magába, hogy a tőr átjárta testét, és kijött a hátán vagy négy ujjnyira.
Amikor ezt láttam, felrántottam az ajtót, és berontottam a kápolnába. Így kérlelt:
- Hallgass meg: ez férjem síremléke, én asszony vagyok. A fej gazdája megölte férjemet; meg­bosszultam, s most megbékélt a szívem. Az isten nevére kérlek, húzd ki tőrömet, ásd fel uram sírját, fektess engem melléje, lábainkhoz pedig tedd ellenségünk fejét. Utána hantolj el bennünket. Vedd a lovam, és ennek az általam megölt embernek minden vagyonát.
- Király - folytatta az öreg -, a tőrt kihúztam, s az útitársam kiszenvedett. Valóban asszony volt. Felástam a sírt, odafektettem férje mellé, a fejet a lábukhoz tettem, s a sírt betemettem. Utána felültem lovamra, fogtam a másik lovat is, és a palotához mentem: sok kincs volt ott, azt összeszedtem és elhoztam. Ezután lettem atyád vizírje. Látod, király, ez is asszony volt, és a takács felesége is asszony... mindenféle asszony van. Vajon egyetlen asszony miatt vala­mennyit meg akarod büntetni? Még ha itt ki is irtod az egész női nemet, attól még az asszonyok nem változnak meg. Hiszen nem pusztíthatod ki a nőket a többi falvakban és városokban.
- Igen, vizír-apó, igazad van - felelt a király. - Megkegyelmezek fiadnak.
Ők szerencsével jártak, járjatok ti is szerencsével!