Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok
hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a
fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig
bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de
evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a
legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó
volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy
akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze
volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott le se keze, se lába,
mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégiscsak a szánkázás volt.
Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy
annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél
idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőr vánkos,
beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az
egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza.
Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni
akarta magát. Engem fogtak be meg egy másik szegény gyereket, a Favágó
Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne -
biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a
szánkóhoz. Pali, Gyuri elnyújtózkodtak nagy urasan a puha ülésben, mi ketten
nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán.
Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már
akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a
kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot.
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba -
motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a
másikig.
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a
pántlikás ostorát.
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához
csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyí, Szellő, gyí, Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a
szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm
volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd
meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a
Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod,
nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától
kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a
labdáját meg a márványgolyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután elmentünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön
egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két
gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda
két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de
éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk
kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki
se lát. Közökön, zig-zug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró
fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem
törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni.
Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj,
istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié
volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se
kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az
ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa ott nyöszörgött a
küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondta a Jánoska -, eresszük be ezt
a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony
bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával,
dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely
sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta.
Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám, majd megfagyok, lelkeim -
sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a
baltát, kiment, csattogott-pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a
szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt
a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg
koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos
tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre
megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jólesik repülni a
szánkón, de nem tudják, milyen jólesik jót tenni a szegényekkel.