Volt
egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl,
volt egyszer egy király s annak három fia és három leánya. A fiúk szabadon
járhattak-kelhettek erdőn-mezőn, mindenfelé, hanem a leányoknak sohasem volt
szabad kimenni a palotából, még csak egy szempillantásra sem.
Sokat
tűnődtek ezen a fiúk, hogy miért kell a leányoknak rabságban élniük, de nem
merték kérdezni az apjuktól, mert haragos, könnyen lobbanó ember volt.
Egyszer
mégis megsokallották a szegény leányok rabságát, s elhatározták, hogy sorban
bemennek az apjukhoz, s megkérdik, hogy legalább a kertbe miért nem ereszti a
leányokat.
Bemegy a
legidősebb királyfi, meg is kérdezi az apját, de abban a pillanatban a király
nagy mérgesen feléje lódítja a buzogányát. Menten szörnyethal a királyfi, ha
félre nem kapja a fejét.
Kiszaladt a
királyfi, mondja a testvéreinek, hogy mi történt. Hanem azért bement a középső
királyfi is, nehogy gyávának mondhassák a testvérei. Éppen úgy járt, mint a
bátyja.
- De már nem
bánom, ha megöl is - mondotta a legkisebb királyfi -, bemegyek én is.
Be is ment,
köszönt illendőképpen; kérdezte, hogy szolgál a drága egészsége, aztán nagy
bátran megkérdezte:
- Felséges
apámuram, mi az oka annak, hogy a fiaidat szabadjára ereszted,
járhatunk-kelhetünk, amerre nekünk tetszik, a leányaidat pedig szomorú
rabságban tartod?
Felkapja a
király a buzogányát, a fiának dobja, de az állott egy helyben, mint egy cövek,
meg sem mozdult. A buzogány jól oldalba teremtette, de meg sem jajdult, hanem
felvette szépen, visszavitte apjának, s mondotta bátor szóval:
- Itt
vagyok, édesapám, megölhetsz, de én másodszor is kérdem, miért tartod rabságban
az én húgaimat?
Mondotta a
király:
- Látom,
hogy bátor szíved van, hát én megmondom neked. Azért nem eresztem ki a
leányaimat, mert ennek előtte több esztendővel megjövendölte egy ősz öregember,
hogy amely pillanatban kilépnek a palotából, valaki elragadja őket, még ha
amennyi katonám mind mellettük lesz, s többé soha az életben nem látom őket.
- De már ezt
én nem hiszem annak az ősz öregembernek - mondotta a királyfi. - Szeretném
látni azt az embert, aki a mi húgainkat elragadja, ha mi hárman fiútestvérek
velük vagyunk.
Addig
beszélt, addig könyörgött az apjának, hogy így, hogy úgy, csak egy fél órára
eressze ki a szegény leányokat, ők majd hárman gondot viselnek rájuk, a kertből
ki nem mennek, csak egyet sétálnak, aztán szépen visszajönnek, hogy a király
azt mondta:
- Hát jól
van, nem bánom, de azt előre megmondom, hogy ha a leányok vissza nem kerülnek,
a fejeddel játszol.
Örült a
királyfi, de még a testvérei is. Szaladtak nagy örömmel a leányok szobájába, s
vitték ki a kertbe. Elöl ment a legidősebb királyfi a legidősebb
királykisasszonnyal, s így egymás után. Hanem, uram, teremtőm! halljátok csak,
mi történt! Még egy hajításnyira sem mehettek, a legidősebb királykisasszonyt
felkapta a Nap, a középsőt a Hold, a legkisebbet a Szél.
Szörnyen
megijedtek a királyfiúk. Nem tudták, mitévők legyenek. Mégiscsak igaza volt
annak az ősz öregembernek, mert ha a király valamennyi katonáját a leányok
mellé állítja, azok sem tudták volna megvédeni a Nap, a Hold s a Szél ellen.
Lett nagy
lárma, sírás és jajgatás a palotában. Szaladtak erre-arra, mindenfelé az
udvarbéli népek, a katonák. Hiszen szaladhattak: híre, pora sem volt a
királykisasszonyoknak.
Rettentő
nagy haragra gerjedett a király. Megfogatta a legkisebbik fiát, tömlöcbe
vetette, s összehívatta a tanácsadó embereit, hogy mondjanak ítéletet: mit
érdemel a királyfi.
Összeültek a
tanácsadó nagy urak, tanakodtak, okoskodtak.
Az egyik azt
mondta: fel kell akasztani, a másik azt mondta: ló farkára kell köttetni, a
harmadik azt mondta: a tengerbe kell dobatni. Hanem a legöregebb tanácsadó azt
mondta:
- Én azt
tanácsolom, nem kell elpusztítani a királyfit; elég, ha kiűzik az országból,
hadd menjen, amerre szeme lát, legyen világvándora, hátha megtalálja a
királykisasszonyokat.
Helyeselték
ezt az ítéletet valamennyien. Helyeselte a király is, mert mégis fájt volna
apai szívének, hogy megölesse a fiát. Felhozatta a tömlöcből, s megmondta neki
az ítéletet: fel is út, le is út.
Sírt-rítt a
szegény királyné, de hiába könyörgött az urának, hogy ne űzze el a fiát, a
király nem engedett. Hanem mikor a királyfi kiment a városból, titokban utána
szalasztott egy inast, attól küldött a fiának egy tarisznya pénzt s egy
aranyórát.
Hát jól van,
a királyfi elteszi az órát, nyakába veti a tarisznyát, azzal nekiindul a
világnak. Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken át, s a hetedik nap beért egy
rengeteg erdőbe, rengeteg erdőben ért egy nagy kősziklához, annak a sziklának
az oldalában látott egy nagy lyukat. Benéz a lyukon, de hát olyan hosszú volt,
hogy annak a végét nem lehetett látni. Gondolja magában, él-hal, neki mindegy,
addig megy abban a nagy fekete lyukban, ameddig mehet. Ha valahol szabadba
talál, úgy is jó, ha nem talál, úgy is jó.
Ment,
mendegélt, mehetett már vagy két napot, s hát egyszerre csak mit lát! Egy nagy
ház volt a hegynek a gyomrában. Benéz az ablakon, s hát bent a házban tizenkét
szál gyertya ég az asztalon, s az asztal mellett ül egy olyan öregasszony, hogy
az orra a földet verte.
Bemegy a
királyfi, köszön illendőképpen, az öregasszony fogadja, s mondja neki:
- Jaj, te
boldogtalan, hogy kerültél ide! Tudod-e, hogy itt vége az életednek?
Mondotta a
királyfi:
- Nem bánom
én, öreganyám, ha vége lesz is.
- Mert úgy
tudd meg - mondotta az öregasszony -, hogy nekem tizenkét fiam van, s ha
megtalálnak itt, ízekre tépnek.
Mondotta
ismét a királyfi:
- Nem bánom
én, öreganyám, úgysem kedves az én életem.
Az
öregasszony megsajnálta a királyfit, s az ágy alá bújtatta, hátha nem veszik
észre a fiai, de hiába bújtatta, mert amint beléptek, mindjárt megszólalt a
legidősebb:
- Ki van
itt, anyám? Valami emberszagot érzek.
Mondja az
öregasszony:
- Egy
szegény királyfi van itt, lelkem gyermekeim, de ne bántsátok, úgy lesoványodott
a sok búbánattól szegény.
- Jól van,
nem bántjuk - mondták a legények -, hát álljon elő, s vacsorázzon velünk.
A királyfi
előbújt az ágy alól, megvacsorázott az óriásokkal; egy kicsit diskuráltak,
aztán lefeküdtek mind. De még nem is pitymallott, az öregasszony felköltötte.
- Talpra,
királyfi, mert reggel a fiaim szörnyű mérgesek szoktak lenni, s akkor majd
hiába könyörgök nekik, széttépnek bizonyosan.
Felkel a
királyfi, az asszony kivezeti a sziklaházból, ad neki egy táltos paripát s egy
széllámpást.
Azt mondta
neki:
- Ülj fel erre
a lóra, ez keresztülrepít a lyukon a hegy túlsó felibe. Ott a széllámpást
akaszd a paripa nyakába, s ereszd vissza. Te meg indulj el onnét jobbra; balra
sohase térj.
Megköszöni a
királyfi az öregasszony nagy jóságát, elvágtat a hegy túlsó végire, ott a lovat
visszaereszti, ő meg nagy búsan jobbra indult, s ment, amerre a szeme látott.
Ment,
mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdőkön, pusztaságokon keresztül, de egyszer
úgy elővette a nagy éhség és szomjúság, hogy összerogyott, s elterült a földön.
Nézett mindenfelé nagy keservesen, ha valahol egy csepp vizet látna, de nem
látott sehol. Elővette az aranyórát, amit az édesanyja küldött utána,
felpattintotta a födelét, s hát, uram, teremtőm, mi történt? Az órából kiugrott
egy inas, s kérdezte nagy alázatosan:
- Mit
parancsol, felséges királyfi?
- Nem
parancsolok én semmit - mondotta a királyfi -, csak egy csepp vizet, mert
megtikkadok a szomjúságtól, s egy falás kenyeret is.
Abban a
pillanatban aranyasztal termett a királyfi elé, tele volt az mindenféle drága ételekkel,
italokkal, volt azon még víz is. Evett, ivott a királyfi, erőre kapott, aztán
nagy örömmel útnak eredt. Addig ment, mendegélt, míg egy városba nem ért. Abban
a városban lakott a fekete király. Gondolta magában: bemegy a királyhoz,
szolgálatot keres, aztán onnét majd továbbigazodik. Felmegy a palotába, a
király színe elé vezetik, elmondja, hogy szolgálatot keres, s a király mindjárt
fel is fogadta kertészinasnak. Azt mondta neki:
- Tetszik a
képed, öcsém, csak viseld jól magadat, még belső inas is válhatik belőled.
A fekete
királynak három leánya volt, egyik szebb a másiknál. Ezek a leányok egyszer
lejöttek a kertbe, de a szegény kertészinast észre sem vették.
- Hej,
istenem - sóhajtott a királyfi -, ilyen három szép testvérem volt nekem is! Ha
én azokat megtalálhatnám!
Különösen a
legkisebb királykisasszony tetszett meg neki.
Egyszer, mit
gondolt, mit nem, este, mikor a szobácskájában üldögélt, elővette az óráját,
felpattintotta a fedelét, s hát csakugyan egyszeribe előugrott az inas.
- Mit
parancsol, felséges királyfi?
- Azt
parancsolom, hogy csinálj nekem egy szép aranybokrétát, ha tudsz.
Egy perc,
kettő nem telt belé, kész volt az aranybokréta, s a tövére ráírta az inas cifra
betűkkel: "Ennek a bokrétának egy ország az ára." Mikor ezt beleírta,
azt mondta az inas:
- No,
felséges királyfi, most ezt a bokrétát küldd el a legidősebb
királykisasszonynak.
Elküldi a
királyfi a bokrétát, és a királykisasszony nem tudta, hová legyen szertelen
nagy örömében. Csak azt nem értette, hogy mit akarhat azzal az írással a
kertészinas. Na de mindegy, nem sokáig tűnődött rajta, hirtelen eldugta a
bokrétát, hogy a testvérei meg ne lássák, majd aztán feltűzi a keblére, mihelyt
bál lesz.
Hanem az
inas még két aranybokrétát csinált, s írt azokra is. A másodikra azt írta:
"Ennek a bokrétának két ország az ára." A harmadikra pedig azt:
"Ennek a bokrétának három ország az ára." Ezt a két bokrétát is
elküldte a királyfi külön-külön a középső s a legkisebb királykisasszonynak.
A
királykisasszonyok világért sem szóltak volna egymásnak a bokrétáról, mind a
három azt hitte, hogy csak neki van bokrétája. Bezzeg csudálkoztak, mikor a
bálba léptek, s látták egymás kebelén az aranybokrétát.
De
csudálkozott ott mindenki. Mert voltak ott sokan királyok, hercegek, grófok,
bárók, de olyan ragyogó szép bokrétákat világon való életében egy sem látott.
Másnap a
király tudtára adta mindenkinek, akik ott voltak a palotában, hogy férjhez
akarja adni mind a három leányát, s mert hogy úgyis itt vannak mind a
valamirevaló királyfik s hercegek, annak adja őket, akit kiválasztanak.
A két
idősebb királykisasszony mindjárt első tekintésre kiválasztott két királyfit,
de a legkisebb királykisasszony azt mondta az apjának:
- Édesapám,
én ezek közül nem választok.
- Bizony, ha
nem választasz ezek közül - mondotta a király -, összehívom a közrendbeli
embereket, válassz azok közül.
Összehívták
a közrendbeli embereket, de a királykisasszony azok között sem látta, akit az ő
szíve kívánt. Csak egyedül a kertészinas hiányzott, előhívták azt is. Mondta a
királykisasszony lelkes szóval:
- Ezt
választom, édesapám!
- Jól van,
leányom, ha ezt választod, ez legyen a tied.
Egyszeribe
királyi ruhát adattak a kertészinasra, s megtartották a lakodalmat, egyszerre
mind a háromét. Hat hétig tartott a nagy dínomdánom, lakodalom. Akkor aztán a
két idősebb leányt elvitte az ura, csak a legkisebb maradt otthon.
Hanem volt a
királynak egy ármányos lelkű minisztere, ennek semmiképpen sem tetszett, hogy a
kicsi királykisasszony nem neki, hanem annak a semmiházi kertészinasnak adta a kezét.
Folyton azon mesterkedett, hogy a királyt megharagítsa a legkisebb vejére.
Felment egyszer a királyhoz, bánatos képet vágott, s azt mondta a királynak:
- Felséges
királyom, ugyancsak hitvány embernek adta a legkisebbik leányát; hallottam,
hogy tegnap is cudarul szidta a feleségit a kertben. Felséges leánya sírva
fakadott, s azt mondta keservében: "Nem is hiszem, hogy nem valami
ördöngösséggel nyerted meg a szívemet." Erre azt mondta a felséged veje:
"Hiszen abban igazad van, de tudok én annál különb ördöngösséget is.
Látod-e azt a nagy sziklát a palota mellett? Azt én egy éjen elhordom, a helyét
meg is szántom, búzával bevetem, a búza még azon éjen meg is érik, én learatom,
kicsépelem, megőrlöm, s reggelre olyan kenyeret sütök, amilyet még az apád sem
evett."
Felbosszankodik
ezen a király, hívatja egyszeribe a vejét, s mondja neki nagy haraggal, hogy
mit hallott róla. Hiába mondta a királyfi, hogy abból egy szó sem igaz, a
király azt mondta:
- Reggelre
az a kenyér legyen az asztalomon, máskülönben a fejeddel játszol.
Kimegy a
királyfi nagy búsan, de eszébe jutott az órája, előveszi, hátha az az ördöngös
inas ezt is meg tudja cselekedni. Elkesergi az inasnak, hogy mit kíván tőle az
apósa, de az inas nagyot nevetett:
- Hát ez is
valami? Feküdj le s aludj, reggelre ott lesz a kenyér a király asztalán.
S csakugyan
reggelre híre-nyoma sem volt annak a rengeteg kősziklának. Mit csinált, mit nem
az az ördöngös inas, elég az, hogy reggelre ott volt a király asztalán egy
ropogós, pirosra sült kenyér, amelynek búzája a kőszikla helyén termett. De az
olyan kenyér volt ám, hogy amikor a király egyet harapott belőle, azt mondta:
- No, ilyen
jót csakugyan még nem ettem.
Dúlt-fúlt
nagy mérgében a miniszter; kirázta a hideg vagy hétszer, de nem tudott
nyugodni. Amint a lábára állhatott, ment ismét a királyhoz, s rettentő nagy
hazugságot mondott el ismét:
- Felséges
királyom - mondotta a miniszter -, életem-halálom kezedbe ajánlom, másodszor is
azt mondom, hogy ördögökkel cimborál a te vejed. Az imént is hallottam, hogy összeszólalkozott
a feleségével. Felséged leánya ismét azt mondta: "Bizonyosan valami
ördöngösséggel szerezted meg a szívemet." Erre meg visszavágott a felséged
veje: "Azzal hát, nem is egyébbel; tudok én annál különb ördöngösséget is.
Meglásd, reggelre azt a kősziklát, amelyet minap éjjel elhordottam,
visszaállítom a helyére. A tetején szalmaszálra olyan palotát építek, amilyen
nem volt semmiféle nemzetségednek, s attól a palotától aranyhidat húzok az apád
palotájáig."
- Ejnye,
ördöngös fattya! - kiáltott a király. - Küldjétek elémbe!
Mindjárt
elejébe küldték a királyfit, s ráförmed a király:
- Mi
beszéltél megint, te ördöngös fattyú?
- Én semmit
a világon - mondotta a királyfi.
- De így meg
úgy, ezt meg azt mondtad. Holnap reggel helyén legyen a kőszikla. Ott legyen a
tetején a szalmaszálon az a palota, s aranyhíd legyen a két palota között!
Kimegy a
királyfi, de most nem is búsult oly erősen. Gondolta magában, majd megcsinálja
ezt is az az ördöngös inas. Előveszi az óráját, kiugrik az inas, mondja neki,
hogy mit akar a király.
- Ez annak
az ármányos miniszternek az esze - mondotta az inas -, de sebaj, én ezt is
megcsinálom, hanem azt az ármányos lelkűt hetvenhétszer rázatom ki a hideggel.
Azzal az
inas elment, a királyfi lefeküdt, aludott, s reggel, mikor kinézett az ablakon,
már ott is volt a palota, a sziklának éppen a tetején, egy szalma szálon, s a
két palota között aranyhíd. Kinézett a király, s majd hanyatt esett nagy
csudálkozásában.
A királyfi
még aznap átköltözött a feleségével az ő palotájába. Hanem amikor ezt a
miniszter látta, rázni kezdte a hideg, s kirázta hetvenhétszer egymás után.
No de csak
azt várta, hogy megint lábra álljon. Nem volt addig nyugodalma, míg a királyfit
el nem pusztítja. Azt gondolta ki az ármányos lelkű, hogy a feleségét haragítja
meg rá.
Elment a
fiatal királynéhoz, s azt mondta neki:
- Már ne
haragudjék, felséges királyné, de ami igaz, igaz, meg kell mondanom. Az uráról
mindenütt azt beszélik, hogy az ördöggel cimborál, s ez még nem elég,
szalmakirálynak csúfolják, felségedet pedig szalmakirálynénak. Ha én felséged
volnék, valami úton-módon kitudnám, hogy csakugyan az ördögökkel cimborál-e, s
többet egy órát sem élnék vele.
No, hát amit
akart, el is érte az ármányos miniszter. Éppen jött haza a királyfi. Az
ármányos miniszter hirtelen a kemence mögé bújt, az asszony meg rátámadt az
urára.
- Hallod-e,
én ezt tovább ki nem állom! Mindenfelé azt beszélik, hogy az ördögökkel
cimborálsz, ezért a szalmaszálon álló palotáért meg szalmakirálynak csúfolnak,
engem szalmakirálynénak. Mondd meg igaz lelkedre, cimborálsz-e az ördögökkel?
- Hát ez
miféle beszéd? - mondotta a királyfi. - Sohasem cimboráltam én ördögökkel. Várj
csak, mindjárt megmutatom az én ördögömet.
Elővette az
óráját, felpattintotta a fedelét, s mindjárt kiugrott belőle az inas.
- Mit
parancsol, felséges királyom?
- No látod -
mondotta a királyfi -, ez az inas az én ördögöm, ez csinált eddig mindent.
Ámult-bámult
az asszony, de örült is erősen, hogy mégsem cimborál az ördögökkel az ő ura.
Aközben beesteledett, lefeküdtek, a királyfi az óráját szegre akasztotta, s
azzal szépen elaludtak.
Hiszen egyéb
sem kellett az ármányos miniszternek. Lábujjhegyen elősompolygott, lekapta az
órát a szegről, és felpattintotta a fedelét. Egyszeribe kiugrott az inas, s
kérdezte:
- Mit
parancsolsz, te ármányos miniszter?
- Azt
parancsolom, hogy ezt a palotát vedd fel, s vígy el engem meg a királynét a
palotával együtt, aztán tégy le valami alkalmatos helyen, a királyfit pedig
hagyd itt a kopasz sziklán.
Azt mondta
az inas:
- Kezedben
vagyok, te vagy most a gazdám, engedelmeskedem, de vigyázz az életedre!
Reggel kinéz
az öreg király az ablakon, s hát híre-pora sincsen sem a palotának, sem az
aranyhídnak. Összekiabálja az udvarbéli népeket, küldi fel a szikla tetejére,
hadd lássák, mi van ott, mi történt.
Felmennek az
emberek, s hát nem volt senki, semmi, csak egyedül a királyfi, ott feküdt a
kopasz sziklán.
Behozzák a
szegény királyfit, az meg felmegy nagy búsan a király palotájába, ottan együtt
keseregnek, búslakodnak, nem tudják, mitévők legyenek, merre forduljanak.
- De már én
itt nem maradok - mondotta a királyfi -, addig megyek, ha térdig vásik is a
lábam, míg a feleségemet s a palotámat meg nem találom.
- Jól van,
fiam - mondotta a király -, hát csak eredj, de ne menj gyalogszerrel, válaszd
ki a legszebb paripámat, s hadd menjen veled vagy ezer katona. Adok még vagy
hat szekér aranyat is, hogy pénzben szükséged ne legyen.
Úgy is lett,
ahogy a király mondta. Elindul a királyfi, utána ezer katona, aztán hat szekér
szinültig arannyal minden szekér előtt ötven darab címeres ökör. Hanem amint az
ország határából kiértek, a királyfi a hat szekér aranyat s a háromszáz ökröt
elosztotta a katonák közt, azzal a katonákat visszaküldte.
Egyedül
ment, egyedül vágott neki a világnak. Ment, mendegélt, erdőkön, mezőkön át,
egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy a teteje az eget verte.
Gondolta magában, nem fordul vissza, felmegy annak a hegynek a tetejére, hadd
lássa, mi van azon túl. Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, akkor ért a
hegynek a tetejére.
Hej, akkor
látta csak, hova jutott! Ennek a hegynek a tetején lakott a Napnak az anyja,
itt lakott a Nap is. Csak most nem volt odahaza, oda volt világjáró nagy
útjára. Bemegy a Nap ragyogó szép palotájába, amilyent még emberi szem nem
látott, s hát amint belép, ki jön elébe? Az ő legidősebb leánytestvére.
Egyszeribe egymás nyakába borulnak, ölelik, csókolják egymást. De jött mindjárt
a Nap anyja, s ráförmedt az asszonyra:
- Hogy mersz
te idegen embert megölelni? Megállj, mindjárt hazajön a fiam, s vége az
életednek.
- Ó, lelkem
édesanyám - mondotta az asszony -, hiszen az az én testvérem. Hogyha ő nem lett
volna, akkor a kegyelmed fia sohasem lát meg engem.
Na, amikor
ezt hallotta a Nap anyja, nem haragudott többet; szíves szeretettel fogadta a
királyfit, aranylócára ültette, s behozatott mindenféle jót, enni- és
innivalót.
Aközben
hazaért a Nap is. Ő már ismerte a királyfit, emlékezett rája, köszöntötte
szeretettel:
- Isten
hozott, sógor, hát te hogy kerültél ide? A húgodért jöttél, ugye? Nem adom
vissza, de ő sem megy, tudom, jó helyen van itten.
Mondotta a
királyfi:
- Látom én
azt, hogy jó helyen van itt; nem is viszem vissza, elég nekem, hogy láttam, s
jó egészségben találtam. Hanem egyéb bajom van nekem, sógor. Volt nekem egy
szép palotám, amelynél csak egy van szebb, a tied, s ez a palota egy éjjel csak
eltűnt a föld színéről, nem tudom, hova. Te bizonyosan tudod, hiszen te mindent
tudsz.
Mondotta a
Nap:
- Láttam én
azt a palotát, gyönyörködtem is benne sokszor, hanem ha éjjel vitték el, honnét
tudjam én, hova lett? Talán a Hold tud róla. Az is a te sógorod, annál van a
középső húgod.
Na,
lefeküsznek, alusznak. Reggel a Nap elindult világjáró nagy útjára, indult a
királyfi is; elbúcsúzott a húgától keserves könnyhullatások közt, s ment azon
az úton, amelyet mutattak neki, Hold sógorához. Hét nap s hét álló éjjel ment,
amíg a Hold palotájához talált.
Bezzeg volt
ott nagy öröm! Fogadták nagy szeretettel, volt nagy dínomdánom, de csak
szomorúság lett a vége, mert a Hold sem látta, hogy merre tűnt el a királyfi
palotája.
- Bizonyosan
- mondotta - valami nehéz fekete felleg éppen akkor takarta el a szememet,
azért nem láttam. Hanem a harmadik sógorod, Szél sógor, az talán látta, mert az
éjjel-nappal jár. Minden zugba, szögletbe eljut, eredj csak hozzá, az
bizonyosan eligazít.
Elbúcsúzott
a királyfi a testvérétől, a sógorától, s addig meg sem állott, míg a harmadik
sógorát is meg nem találta. Fogadják ott is nagy örömmel, traktálják mindenféle
jóval, de a királyfinak csak nem akart megjönni a kedve.
Kérdi a
Szél:
- Hát mi
bajod, sógor? Miért ereszted olyan nagy bánatnak a fejedet?
Elmondja a
királyfi, hogy mi búja-baja van. Azt mondja a Szél:
- Hát bizony
nagy dolog ez, sógor, de talán útba tudlak igazítani. Láttam a palotádat több
rendben, egyszer-kétszer meg is tépáztam a fedelét, mert nem tudtam, hogy te
lakol benne, azt is láttam, hogy merre tűnt el azzal az ármányos miniszterrel.
Nesze, adok neked egy aranyvesszőt. Vidd el, s menj a Fekete-tenger
hetvenhetedik szigetjére, ott van egy kőszikla, azt az aranyvesszővel suhintsad
meg. Arra a szikla megnyílik, menj be a sziklának a gyomrába, ottan az
egérkirály palotájára találsz, az majd eligazít.
De bezzeg
nem volt nyugodalma a királyfinak, felült a Szél lovára, s elvágtatott a
gondolatnál is sebesebben a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére.
Hát
csakugyan ott volt egy rengeteg nagy szikla. Megsuhintja az aranyvesszővel, a
szikla kétfelé nyílik, bemegy, s íme, egy ragyogó fényes palota van ott, de
olyan szép, hogy három sem volt különb kerek e világon.
Bemegy a
palotába, egyenesen az egerek királyához, köszönti illendőképpen, elmondja,
hogy mi jóban jár, mit keres. Az egérkirály csóválgatja a fejét, hümmöget, s
azt mondja:
- Hírét sem
hallottam ilyen palotának, de mindjárt előhívom az egereket, ahány csak a föld
színe alatt van, mind. Ezek mindent ismernek, valamelyik bizonyosan látta a te
palotádat is.
Beléfújt egy
sípba, s egyszeribe megtelik a terem egerekkel, csak úgy nyüzsögtek, s
kérdezték egyszerre:
- Mit
parancsolsz, felséges király?
- Ki látta
közületek a szalmaszálon álló palotát?
Felelik az
egerek:
- Én nem! -
Én sem! - Én sem!
- Mind itt
vagytok? - kérdezte a király.
- Csak a
kopasz egér nincs itt - jelentette a vezérük.
- Hívjátok
ide a kopasz egeret!
Előhívják,
jön a kopasz egér, s kérdi tőle a király:
- Láttad-e a
szalmaszálon álló aranypalotát?
- Láttam,
felséges királyom, ott súvadott le a bőr fejemről.
- Hát az
hogy lehet? - kérdi a király.
- Az úgy
lehet, hogy olyan szűk likon jártam oda, amilyenen még soha világéletemben. Nem
is megyek oda többet.
- De bizony
elmégy! - mordul rá a király. - Ha egyszer megjártad, megjárod másodszor is.
Mit volt,
mit nem tenni a kopasz egérnek, indulni kellett, nem tréfálhatott a királlyal.
- Hát aztán
mit csináljak ott? - kérdezte az egér.
Akkor
előállott a királyfi, s azt mondta:
- Van abban
a palotában egy aranyóra, hozd el azt nekem, édes kopasz egerem.
- No, jól
van - mondotta a kopasz egér -, megpróbálom.
Azzal
kiszaladt, s egy óra, kettő sem telt belé, szaladott nagy megizzadva az
aranyórával.
Elveszi az
órát nagy örömmel a királyfi, felpattintja a fedelét, s hát kiugrik belőle az
inas.
- Mit
parancsolsz, lelkem édes gazdám?
- Azt
parancsolom, hogy a palotámat vidd vissza a helyére, s a minisztert hagyd abban
a likban. Aztán hozz ide ezer zsák gabonát az egereknek.
Azzal eltűnt
az inas, a királyfi is elbúcsúzott az egerek királyától megköszönte neki is, de
különösen a kopasz egérnek iránta való jóságát. Ismét felpattant a Szél
paripájára, aztán a paripa egyet ugrott, kettőt szökött, csak annyi volt a
futása, mint egy álomlátás: otthon volt a királyfi a szalmaszálon álló
aranypalotában. De lett is nagy öröm, nagy vigasság, hejehuja, dínomdánom. Még
csak most tartották meg az igazi lakodalmat. A lakodalom után felkerekedett a
királyfi a feleségével, s meglátogatták apját, az öreg királyt, s ott elmondta
a királyfi, hogy hol s merre járt; látta a három húgát, ne búsuljon értük, jó
helyen vannak; a legidősebb a Napnak, a középső a Holdnak, a legkisebb a
Szélnek a felesége.
- Na, ha így
van, akkor jól van - mondotta az öreg király -, nem búsulok többet.
Azzal a két
idősebb fia között elosztotta a királyságát, a legkisebbik királyfi pedig
visszament a felesége országába, annak lett a királya.
Holnap
legyen a ti vendégetek!