Hej,
megörült a vadász, mikor látta, hogy jönnek a kopók a rókával.
- Ó, te
gonosz pára! Hát te vagy az, aki az én nyulaimat fölfalja? Ide a kabátodat
zálogba!
Azzal így
szólt a magával hozott szűcshöz:
- Intézd el
a rókát, ahogy megérdemli! - és tovább vadászott a kutyáival.
A szűcs
pedig nyomban felakasztotta a rókát a fára, és nekikészült, hogy leveti róla a
bundát. Mivel azonban jókedvű fickó volt, mint a legtöbb szűcs, megkérdezte a rókát:
- Nos,
kedves ravaszdi uram! Hát hogy ízlik a halál?
- Hát ez
bizony keserű falat! - sóhajtotta a róka, és ide-oda ficánkolt abban a
reményben, hogy így talán sikerül elszabadulnia.
- Gyorsan
bánd meg a bűneidet, ha a mennyországba akarsz jutni! - szólalt meg újra a
szűcs.
- Én bizony
sokat vétkeztem életemben - kezdte el a gyónást a róka -, de szánom-bánom
minden bűnömet! Egyet kérek csak tőled, te kegyetlen ember: ha elveszed is a
kabátomat meg a sapkámat, ne fossz meg legalább a kesztyűimtől, mert nem tudok
anélkül járni!
- Legyen! -
mondta kegyesen a szűcsmester, és gyors mozdulatokkal fente a kését, ami nagyon
nyugtalanította a rókát.
- Mire
gondolsz most, kedves róka koma? - kérdezte aztán.
- Ejnye, hát
arra, hogy mennyivel szívesebben lennék most szűcs, mint róka!
A szűcs
nevetve néhány gyors vágást csinált, ahogy az már mesterségéhez tartozik, aztán
megfogta a róka farkát, és lehúzta a bundáját. Mikor éppen a fülén húzta
keresztül a prémet, újra megkérdezte:
- Hogy érzed
magadat, róka koma? És mire gondolsz most?
- Arra, hogy
mindenhol van átmenet! - felelte halálra szántan a róka.
A szűcs
ezekkel a szavakkal kötötte fel az útilaput, mikor elvégezte a dolgát:
- Namármost
vigasztaljon az isten az utolsó harcban, kedves róka, amikor a lelked elválik a
testedtől!
Azzal
elsietett ura, a vadász után.