Kis idővel
ezután a pulykakakas ment látogatóba komájához, a prérifarkashoz. A prérifarkas
odahívta a feleségét, leültette, cirógatta, paskolta és kérlelte, aztán még
verte is, de az csak nem tojt szép nagy tojásokat.
A
pulykakakas egy darabig csak nézte őket, aztán rákiabált komájára, a
prérifarkasra:
- Ne bántsd
a feleségedet! Akármit csinálsz is vele, nem tud az tojást tojni, nem pulykának
jött a világra! Te se vagy pulykakakas, ne hidd hát, hogy a feleségedet szép
szóval vagy ütleggel megtaníthatod a pulykák tudományára! Neki is, neked is
prérifarkas módján kell élni a világban.
Elröstellte
magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a pulykakakast
csak üres tortillával tudta megvendégelni.
A
prérifarkas később látogatóba ment komájához, a babhoz. A bab udvariasan
leültette vendégét, jómaga meg keresett egy botot, a ház hátsó falához ment,
bottal verte az indákat addig-addig, míg sok érett bab hullott a földre. Azt
aztán összeszedte, fazékba tette, megfőzte, s főtt babbal meg tortillával
vendégelte meg komáját, a prérifarkast.
„Ez aztán
pompás - gondolta magában a prérifarkas -, jól megjegyzem magamnak, hogyan kell
csinálni!”
Jól befalt,
fölállt, faképnél hagyta komáját, a babot, s egy árva szóval sem köszönte meg a
vendéglátást.
Kis idővel
ezután a bab ment látogatóba komájához, a prérifarkashoz. A prérifarkas udvariasan
leültette a vendégét, jómaga meg keresett egy botot, a ház hátsó falához ment,
s ütötte-verte, ahogy csak bírta. A fal először kilyukadt, aztán félig bedőlt, de
bab természetesen nem hullott róla. A nagy zenebonára kilépett a házból a bab,
hogy lássa, mit csinál a komája.
- Komámuram!
Miért vered szét a házadat? - kiáltott a prérifarkasra. - A bot nyomán nem hullhat
bab, hiszen nálad sohasem nőtt! Az én házam fala egészen más, elvégre én bab
vagyok, babnak jöttem a világra! Te meg prérifarkas vagy, s prérifarkas módján
kell élned a világban!
Elröstellte
magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a babot csak üres
tortillával tudta megvendégelni.
A
prérifarkas később látogatóba ment komájához, a méhecskéhez.
- Jó napot,
méh koma!
- Jó napot,
farkas koma! Kerülj beljebb, telepedj le nálam!
A
prérifarkas kényelmesen letelepedett, méh koma meg fogott egy fejszét meg egy
tökcsuprot. A fejszével lyukat vágott a saját oldalába, s a lyukon át kicsorgó
színmézet fölfogta a tökcsuporba. Mikor a tökcsupor megtelt, a méh szépen
beragasztotta a lyukat, amit a saját oldalába vágott, a komáját pedig
megvendégelte mézzel és tortillával.
A
prérifarkasnak nagyon ízlett a színméz: ilyen csuda jót még sohasem evett. Föl
is falta az utolsó csöppig, lenyalta a szája szélét is, aztán fölállt, faképnél
hagyta a komáját, a méhet, s egy árva szóval sem köszönte meg a vendéglátást.
Kis idővel
ezután a méh ment látogatóba a prérifarkashoz.
- Jó napot,
farkas koma!
- Jó napot,
méh koma! Kerülj beljebb, telepedj le nálam!
Ahogy a méh
beljebb került, a prérifarkas fogott egy fejszét meg egy tökcsuprot. A
fejszével lyukat vágott a saját oldalába, de nem méz folyt ám belőle, hanem
vér! És olyan sok vér, hogy a prérifarkas egészen elgyöngült, s nagyon-nagyon
félt. A méh meg rémülten kiáltozott:
- Mit
csináltál, farkas koma, jaj, mit csináltál?! Nem vagy te méh, nem folyathatsz
színmézet a tökcsuporba! Prérifarkasnak születtél, prérifarkasként kell élned a
világban!
Elröstellte
magát a prérifarkas, és röstelkedett azért is, mert komáját, a méhet csak üres
tortillával tudta megvendégelni.
A méh
udvariasságból evett egy csöppnyi tortillát, szépen megköszönte, hazament.
És ezzel vége
ennek a régi, nagyon régi történetnek.